2020. szeptember 9., szerda

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Cassandra Clare: Árnyak ura

Lord of Shadows (The Dark Artifices, #2) by Cassandra Clare – meltotheany

kép forrása

|Tedd kívánságlistára!|Vásárold meg!|

Fülszöveg

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A napos Los Angeles igazán sötét hely is tud lenni.

Emma Carstairs végre megbosszulta a szülei halálát. Azt hitte, békében élhet, mégsem tud megnyugodni. Hiába vágyakozik Julian után, meg kell védenie őt a parabataiok közötti szerelem rettenetes következményeitől, ezért inkább a fiú bátyjával, Markkal jár. Mark azonban öt évet töltött a tündérek között – vajon lehet-e még belőle valaha igazi árnyvadász?

Tündérföldén sincsen nyugalom. Az ellentündérek királya belefáradt a hidegbékébe, és többé nem hajlandó úgy ugrálni, ahogy az árnyvadászok fütyülnek. A tündérkirálynővel kötött alku és a Klávé törvényei között egyensúlyozva Emmának, Juliannek és Marknak meg kell találnia a módját, hogy megvédjék mindazt, ami kedves a szívüknek, még mielőtt túl késő lenne.

Gazdagítsd az élményeidet!

Azt hiszem, ha én egyszer elmerülök az Árnyvadász univerzumban, nem tudok és nem is akarok onnét kikeveredni. Márpedig jelentem, az Árnyak ura meg tudta fejelni az Éjfél kisasszonyt, pedig arról is csak szuperlatívuszokban tudtam nyilatkozni. Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt. Talán ezzel: én imádom, hogy annyi minden történik. Képes vagyok sírni, nevetni, repülni, dühöngeni, a legnagyobb mélypontokról a legmagasabb magaslatokba eljutni, ha árnyvadász könyvet olvasok. Rögtön a regény elején megmelengette a szívemet Clary és Jace megjelenése, bár Clary nyűgje kissé érthetetlen volt számomra. Nem gondolnám, hogy a kapcsolati címkéjük (ha szabad így fogalmazni) bármiben is befolyásolná Jace érzelmeit. Jace viszont továbbra is annyira awww! Nagyon bírom az egoista stílusát. Ehhez még vegyük hozzá Kit beszólásait és megvanak a tökéletes Herondale-ek. Akik mellett ott vannak a Blackthornok is, szintén előkelő helyet elfoglalva a szimpátialistámon. Engem például egyáltalán nem zavart, hogy több kisebb csapatra oszlott a társaság, szerintem állati ütős kis mikrocsoportokat alkottak. Csak Tawy sajnáltam néha, hogy kicsiként milyen nehéz neki ebben a világban. CC pedig tett róla, hogy egy pillanatra se lohadjon le az érdeklődésünk. Na jó, bevallom, volt ami már nálam is súrolta a "ne már!" kategóriát, pl. Malcom meghalt-nem halt meg-meghalt huzavonája vagy Diana titka. Ez utóbbi esetében pl. folyamatosan azon kattogtam, hogy : de tényleg, ezt már minek kellett? Viszont le a kalappal az előtt az írói manipuláció előtt, hogy Emma és Jules végül miért kénytelen kettesben elutazni Cornwallba. Örülök, hogy véget ért köztük a színjáték, ebben úgysem igazán értettem együtt Emmával. Pedig abszolút favoritom a csaj a vakmerőségével és a hidegvérével. Aki még Mannan lovasainak is képes beszólni....?! Az első pillanattól nagyon bírom. Vannak viszont, akik menet közben változtak meg a szememben. Ilyen pl. Gwyn, (és maga a Vadűzés is), akit valami félelemmel vegyes tisztelet vett körül mindig, most kezd egyre hétköznapibbá válni a szememben. Ha lehet így mondani, elvesztette a varázsát. Amúgy aranyosak Dianával, ezt én sem vitatom. Kierannal kapcsolatban meglepett a gyerekcentrikussága, ha lehet ilyet mondani, nagyon cuki volt Max-szel és a kicsikkel. Ami az ő hármasukat illeti Markkal és Cristinával, nekem is megvan a magam álláspontja. Bár most úgy tűnik, Mark a lány felé húz (de Kierant sem képes egészen elengedni), Cristina pedig ugyancsak Mark felé húz, de elkönyvete, hogy Mark nincs Kieran nélkül, elfogadja a helyzetet. Persze én is spoilereztem már annyit, hogy tudom mi lesz a vége, mégsem akasztott ki a dolog, mint sokakat. Lehet, hogy azért, mert nálam a Will-Tessa-Jem háromszög verte ki a biztosítékot annak idején, nem is értem, hogy ezt miért fogadta a többség felháborodás nélkül, pedig szinte ugyanaz, mint a Kieran-Mark-Cristina hármas, csak Will és Jem esetében nem volt fizikai kontaktus. Viszont a parabatai kapcsolat sokkal több, mint barátság, nem? Bár ezt anno Cassandra megint csak zseniálisan megoldotta (kb. kivonta a forgalomból Jemet egy időre), hogy mindkét férfinak megadasson a Tessával való szerelem kiteljesedése. Nekem pont emiatt a "mindkettőt szeretem" cécó miatt nem került Tessa a kedvenceim közé. Ami viszont abszolút emelte számomra az Árnyak ura színvonalát, hogy megint megkaptuk a Tündérkirálynőt, akit nagyon utálok, de imádom, ahogy fel tudja kavarni az állóvizet hőseink életében. Egy igazi genyó, de szerintem abszolút jó, hogy van nekünk:) Ugyanezt viszont nem mondhatom el Zaráról és a Cohorsról. Ők csupán igazi genyók. És, igen!!!! A fináléra megérkeztek ők, akiktől úgy dobog a szívem, mintha földrengés lenne!!! Hát persze, hogy Magnus, Alec és a gyerekek!!!!! Szerintem kb. 14 évesen rajongtam utoljára ennyire lelkesen és nyálcsorgatva, mint ahogy most értük. (Tágra nyílt, csillogó szemek, fülig érő száj) Szintén tudom, hogy nem lesz semmi baj a végére, de annyira tudtam aggódni Magnusért. Aleccel pedig annyira különböznek és mégis tökéletesen illenek egymáshoz. Szerintem sosem fogom megunni őket. A magaslatról pedig zuhantam is a mélypontra, ami Livvy-vel érte el a skála legalját, s megint csak hiába ismertem a történéseket (Az árnypiac kísértetei miatt), mégis teljesen letaglózott. Nagyon kíváncsi vagyok, mit hoz ki az írónő az Annabell-szálból (meg persze a többiből is), úgyhogy hamarosan jövök nektek egy szösszenettel" az Éjsötét királynőből is.

Edgar Allan Poe:
Álomország

Bús, magányos úton át, 
Hol jó lélek sohse járt, 
Hol az Éj, egy ős eidólon
Fenn uralg gyász-színü trónon, 
Most érkeztem épp, 
egy távol Ködös Óperenciából, 
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem, 
Túl időn – túl teren.

Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek, 
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek, 
Tűz-egekre habot vernek; 
Tavak, melyek hányják folyton 
Holt vizük, mely holt és zordon, 
Hűs vizük, mely halk és fáradt 
S rajt a lenge liljomszálat

S e tavaknál, mik így folyton 
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt 
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél – e folyóknál, 
Lassan, egyre mormolóknál –
Vak bozótnál s hol a rossz 
Béka és gyík táboroz –

E lápoknál és tarlóknál, 
Hol manó jár – 
Mindez átokvert helyekben – 
Minden méla szögeletben – 
Rémült utas mit lel itt? 
Multja leples rémeit – 
Szemfedős formákat, mellyek 
Sóhajtanak s tovább mennek – 
Holt barátaiét, kik rég be
Költöztek a földbe – s az Égbe.

Ha szivünk száz sebe fáj 
Ez nyugtató és enyhe táj, 
S a sötét és árny-imádó 
És a csupán árnyat látó 
Szellem számára Eldorádó. 
De szétnézni nyílt figyelemmel 
Az utas benne nem bír, nem mer 
S titkát halandó gyenge szem 
Nem issza tárva sohasem, 
Mert tiltja szigorú királya 
Rojtos pillát emelni rája 
S a vándor itt csak lopva lát 
Fekete szemüvegen át.

Bús magányos úton át, 
Hol jó lélek sohse járt,  
Hol az Éj, egy ős eidólon, 
Fenn uralg gyász-színü trónon, 
Most érkeztem épp, e távol 
Ködös Óperenciából.

Babits Mihály fordítása

Első rész 
Álomország

1
Hűs víz

Kit csak nemrég tudta meg, mi az a cséphadaró, de máris egy egész sor lógott a feje fölött a csillogó, éles, halálos szerszámokból. 
Soha semmit nem látott, ami a Los Angeles-i Intézet fegyverszobájához lett volna fogható. A falak és a padló fehér meg ezüstszínű gránitból készült. A helyiségben mindenfelé gránitállványok emelkedtek ki a földből, amitől a fegyverszoba leginkább egy múzeum fegyver- és páncélkiállítására emlékeztetett. Voltak ott botok és buzogányok, ravaszul tervezett sétapálcák, nyakláncok, bakancsok, kabátok, amelyek bélésébe karcsú, lapos szúró- és dobófegyvereket rejtettek, rettenetes tüskékkel borított dobócsillagok meg mindenféle méretű és típusú számszeríjak.
A gránitállványokra halmozott csillogó fegyvereket adamantinból készítették – abból a kvarcra emlékeztető anyagból, amit az árnyvadászok bányásztak a föld mélyéből, és amiből egyedül ők voltak képesek kardokat, egyéb pengéket vagy irónokat kovácsolni. Kitet azonban jobban érdekelte a tőröket tartó polc.
Nem mintha különösebben vágyott volna rá, hogy megtanuljon a tőrökkel bánni – persze, mint minden kamaszt, őt is érdekelték a halálos fegyverek, de szívesebben kaparintott volna meg egy gépkarabélyt vagy egy lángszórót. De a tőrök műalkotások voltak a markolatukban rejtőző arany- és ezüstbetétekkel meg drágakövekkel. Kék zafírokban, cabochon csiszolású rubinokban, platinába vésett ragyogó tüskemotívumokban, fekete gyémántokban gyönyörködött.
Legalább három embert tudott az árnypiacon, akik egyetlen kérdés nélkül jó pénzt adtak volna értük.
De az is lehet, hogy négyet.
Kit kibújt a farmerdzsekijéből – nem tudta, eredetileg melyik Blackthorné lehetett; miután megérkezett az Intézetbe, másnap reggel arra ébredt, hogy frissen mosott ruhák várják az ágy lábánál –, és felvett helyette egy béleltet. Megpillantotta magát a terem másik végében lévő tükörben. Szőke haja zilált volt, bőrén halványan még látszottak a sebek nyomai. Kicipzározta a dzseki belső zsebét, és nekilátott, hogy teletömje a tokjukban rejtőző tőrökkel – a legflancosabb markolatúakat választotta ki. 
Ekkor hirtelen kivágódott a fegyverszoba ajtaja. Kit visszadobta az éppen a kezében lévő kést az állványra, és gyorsan sarkon fordult. Azt hitte, sikerült észrevétlenül kisurrannia a szobájából, de igazság szerint az Intézetben töltött kevéske idő alatt annyit már mindenképpen sikerült megtanulnia, hogy Julian Blackthorn mindent észrevesz, és a testvérei is majdnem annyira résen vannak.
De nem Julian állt az ajtóban, hanem egy fiatalember, akit még soha nem látott. Magas volt, kusza szőke hajú, és széles vállú meg izmos, mint az árnyvadászok. A gallérja és a pólója ujja alól azoknak a rúnáknak a fekete tekervényei kandikáltak ki, amikkel ő és a társai magukat óvták.
Szeme sötét aranyszínét Kit igencsak szokatlannak találta. Sok más árnyvadászhoz hasonlóan egyik ujján nehéz ezüstgyűrűt viselt. Felhúzott szemöldökkel pillantott Kitre.
– Ezek szerint szereted a fegyvereket? – kérdezte.
– Hát, okésak.
Kit hátralépett az egyik asztal felé, és remélte, hogy a fegyverek nem kezdenek zörögni a zsebében. 
A fiatalember odalépett a polchoz, ahol Kit turkált, és kézbe vette azt a kést, amit a fiú az imént visszadobott.
– Jót néztél ki – mondta. – Látod az írást a markolaton?
Kit nem látta.
– A készítője Völand, a kovács egyik leszármazottja volt. Ő készítette Durendalt és Cortanát. 
A férfi megforgatta a tőrt az ujjai között, majd visszatette a helyére. 
– Persze közel sincs olyan különleges, mint Cortana, de az ilyen tőrök mindig visszatérnek a kezedbe, miután eldobod őket. Kényelmes. 
Kit megköszörülte a torkát.
– Biztosan sokat ér – mondta.
– Kétlem, hogy Blackthornék el akarnák adni – felelte szárazon a férfi. – Mellesleg Jace vagyok. Jace Herondale.
Elhallgatott. Úgy tűnt, valamiféle reakcióra vár, de Kit elhatározta, hogy tőle ugyan nem kapja meg. Természetesen ismerte a Herondale nevet. Az volt a határozott benyomása, hogy az elmúlt két hétben nem is hallott más szót senkitől. Ez persze nem jelentette azt, hogy meg akarta adni Jace-nek azt az örömet, amire az nyilvánvalóan számított.
A férfit azért láthatólag nem zavarta meg Kit fapofája. 
– Te pedig Christopher Herondale vagy. 
– Ezt meg honnan tudod? Kit ügyelt rá, hogy szenvtelen maradjon a hangja. Gyűlölte a Herondale nevet. Hallani sem akarta.
– Csak rád kell nézni – felelte Jace. – Nagyon hasonlítunk egymásra. Ami azt illeti, pont úgy nézel ki, mint egy csomó Herondale, akiket rajzokon láttam. – Egy pillanatra elhallgatott. – Meg Emma küldött rólad egy képet, amit a telójával csinált.
Emma. Emma Carstairs megmentette Kit életét. Azóta nem sokat beszélgettek egymással.
– Malcolm Fade, Los Angeles fő boszorkánymesterének halála után komoly zűrzavar támadt. Vele senki sem foglalkozott igazán, és különben is úgy érezte, hogy Emma kisgyerekként tekint rá.
– Oké. Kit Herondale vagyok. Mindenki folyton ezzel jön, de nekem semmit sem jelent. – Kit összeszorította a száját. – Rook a nevem. Kit Rook.
– Tudom, mit mondott neked az apád, de akkor is Herondale vagy. És ez igenis jelent valamit.
– Mit? Mit jelent? – kérdezte dühösen Kit.
Jace a fegyverszoba falának dőlt egy rakás nehéz skót karddal teli tároló alatt. Kit remélte, hogy az egyik a fejére esik.
– Tisztában vagyok vele, hogy tudod, kik azok az árnyvadászok – mondta a férfi. – Sokan tudják, főleg alvilágiak és olyan mondénok, akiknek megadatott a látás képessége. Magadról is ezt hitted, igaz?
– Soha nem hittem azt, hogy mondén vagyok – közölte Kit.
Az árnyvadászoknak tényleg fogalmuk sincs róla, hogy hangzik, amikor ezt a szót használják?
Jace viszont rá sem hederített.
– Az árnyvadászok társadalmáról és történelméről viszont nemigen tudnak semmit azok, akik nem nephilimek. Az árnyvadász világ családokból áll, és mindegyik nagyon büszke a nevére. Ezek a családok továbbadják a történeteiket a következő generációknak. Viseljük a dicsőséget, de a terhet is, ami a nevünkkel jár. Az életünk része, minden jó és minden rossz, amit az őseink tettek. Igyekszünk méltók lenni a nevünkhöz, hogy az utánunk jövőknek kisebb legyen a teher. – Karba fonta a kezét. A csuklóját rúnák borították, a bal keze fején lévő leginkább nyitott szemre emlékeztetett. Kitnek már feltűnt, hogy ilyen jel szinte minden nephilim bőrén van. – Az árnyvadászok között a vezetékneved komoly jelentéssel bír. A Herondale család nemzedékek óta formája a történelmünket. Nem maradtunk sokan, sőt, ami azt illeti, mindenki úgy hitte, hogy én vagyok az utolsó. Csak Jem és Tessa hitt benne, hogy létezel. Sokáig kerestek.
Jem és Tessa. Emmával együtt ők segítettek Kitnek megszökni a démonoktól, akik megölték az apját. Aztán elmeséltek neki egy történetet: egy Herondale történetét, aki elárulta a barátait, aztán elmenekült, és új életet kezdett a Herondale-ektől távol. Új életet kezdett, és új családot alapított.
– Hallottam Tobias Herondale-ről – mondta Kit. – Ezek szerint egy gyáva alak leszármazottja vagyok.
– Az emberek nem hibátlanok – felelte Jace. – Nem lehet minden családtagunk maga a tökély. Ha találkozol Tessával, mert fogsz, mesél majd neked Will Herondale-ről. És James Herondale-ről. Meg persze rólam – tette hozzá szerényen. – Az árnyvadászok között elég nagy durranásnak számítok. Persze nem akarlak megijeszteni.
– Egyáltalán nem ijedtem meg – közölte Kit, és elgondolkodott rajta, hogy ez a fazon vajon komolyan beszél-e. Jace-nek úgy csillant a szeme, mintha viccelne, de az ember sosem tudhatja biztosan az ilyesmit. – Viszont nem bánnám, ha mindenki békén hagyna végre.
– Tudom, hogy sok mindent meg kell emésztened – bólintott Jace, és hátba vágta Kitet. – De Claryre meg rám mindig számíthatsz, ha szükségét érzed, hogy…
Az ütéstől kihullott az egyik tőr Kit zsebéből, és csörömpölve potytyant a földre kettejük között, ahonnan aztán mintha vádló tekintettel hunyorgott volna felfelé.
– Értem – törte meg nemsokára Jace az ezt követő csendet. – Szóval fegyvereket lopsz.
Kit tudta, hogy semmi értelme nem lenne tagadni azt, ami nyilvánvaló, úgyhogy inkább nem szólt egy szót sem.
– Oké, figyu, tudom, hogy apád csaló volt, de te már árnyvadász lettél, és… Várjunk csak, mi van még abban a kabátban? – kérdezte Jace, aztán csinált valami bonyolultat a bal lábával, amitől a tőr felemelkedett a levegőbe, ahol aztán könnyedén elkapta. A markolatba ágyazott rubinok szerteszét szórták a fényt. – Vedd le!
Kit némán kibújt a dzsekiből, és az asztalra dobta. Jace átfordította, és kinyitotta a belső zsebet. Egy darabig mindketten némán figyelték a pengék meg a drágakövek csillogását.
– Ha nem tévedek nagyot, úgy tervezted, hogy lelépsz – szólalt meg aztán Jace.
– Miért maradnék? – tört ki Kitből. 
Tudta, hogy nem kellene kiborulnia, de nem tudta visszafogni magát. Ez már túl sok volt. Elvesztette az apját, gyűlölte az Intézetet, a nephilimek önteltségét, azt, hogy rá akartak tukmálni egy vezetéknevet, amire ő magasról tett, és amire továbbra is magasról szeretett volna tenni. 
– Én nem tartozom ide. Mondhatsz, amit akarsz a nevemről, de nekem akkor sem jelent semmit. Johnny Rook fia vagyok, és egész életemben arra készültem, hogy olyan legyek, mint az apám, nem pedig arra, hogy olyan legyek, mint te. Semmi szükségem rád. Semmi szükségem egyikőtökre sem. Csak egy kis indulótőke kell, és felállíthatom a saját standomat az árnypiacon.
Jace összehúzta aranyszínű szemét, és az arrogáns, folyton tréfás felszín alatt Kit most először pillantotta meg a mély intelligenciát. 
– És mit akarsz árulni? Apád információkkal kereskedett. Évekbe tellett neki, mire rengeteg rémes mágia segítségével kiépítette a kapcsolatait. Tényleg így akarod eladni a lelkedet, hogy valahogy elboldogulj az árnyvilág perifériáján? És szerinted ki ölte meg apádat? Láttad meghalni, nem?
– A démonok…
  

30312891. sy475 35907962. sx318 36061513. sx318 4218159752817271. sx318 sy475



Share:
Olvasd tovább →

2020. augusztus 14., péntek

Értékelés | Ana Johns: Nő fehér kimonóban

kép forrása

|Tedd kívánságlistára|Rendeld meg|

Fülszöveg

 A ​17 éves Naoko szomorú jövő elé néz az 1950-es évek Japánjában: szülei feleségül akarják adni édesapja egyik üzlettársának fiához, hogy ezzel biztosítsák a család társadalmi pozícióját. Nagyratörő terveik azonban dugába dőlnek, amikor kiderül, lányuk gyermeket vár titkos szerelmétől, egy amerikai tengerésztől. Az idegennel kötött házasság nagy szégyent jelentene az egész család számára, ezért Naokónak több nemzedék sorsát meghatározó, szörnyű döntéseket kell meghoznia.

Napjaink Amerikájában Tori Kovac különös levelekre bukkan, miközben haldokló édesapját ápolja. A levélben olvasottak sokkolják a nőt, és alapjaiban rengetik meg mindazt, amit eddig apjáról, a családjáról és önmagáról gondolt. Az igazságért át kell szelnie a fél világot, egészen egy távoli japán faluig, ahol szembenéz a múlt démonaival. Vajon eljöhet a megváltás oly sok év és annyi tragédia után?

A Nő fehér kimonóban megtörtént eseményeken alapuló, lélegzetelállítóan izgalmas történet a hagyomány, a család és a szeretet konfliktusáról, valamint két kivételes sorsú nőről.

Nincsenek szavak. Csak ülök, próbálom abbahagyni a sírást, de nem megy. Régen ríkatott már meg így könyv, mint a Nő fehér kimonóban. Kívül-belül gyönyörű. Mindig szerettem a Japánhoz kapcsolódó történeteket, Ana Johns könyvére pedig elég volt ránézni, tudtam, hogy olvasnom kell. (Egyébként elismerésem az Alexandra Kiadónak a borítóért, szerintem ugyanis sokkal szebb lett, mint az eredeti.) A gyönyörű külső lenyűgöző belsőt is takar. Japán zárt világ, a modernizálódás és a globalizáció ellenére is megőrizte a maga hagyományait, amelyek sokszor ejtik ámulatba a nyugati embereket. És megőrzött olyan "titkokat" is, amelyek megkeserítették mindkét kultúra képviselőit egyaránt. Bár valószínűleg nem a hagyományos értelemben vett titokról van szó, én ebben a könyvben - Naoko és Tori történetén keresztül - szembesültem először az 1950-es évek Japánjának történéseiről. Amikor az amerikaiak jelenléte már megszokott (de nem kívánatos) a felkelő nap országában, a fiatalabb generáció már nyitott szívvel közeledik a másik nemzet képviselőihez, az idősebbek azonban még mindig a háborús megszállókat látják a nyugatiakban, és még elszántabban igyekeznek elzárkózni. A Nő fehér kimonóban akár a japánok és az amerikaiak Rómeó és Júlia története is lehetne. Naoko és Hadzsime /Jimmy/ szerelme hiába próbálja meg ledönteni a falakat, amelyek mind a japán, mind az amerikai oldalon egyre csak nőnek, hogy elválasszák a szerelmeseket, évtizedeknek kell elmúlniuk, és rengeteg szenvedést túlélniük, mire békességre lelhetnek. Bár a könyv cselekménye fikció, a társadalmi háttér valóságos, és én a mai napig képtelen vagyok megérteni, hogy lehet erősebb az emberek gyűlölete egymás iránt, mint a szeretetük, különösen, ha a saját családjukról van szó. Naokót szinte gyermekként olyan megpróbáltatások elé állította az élet, amibe egy sokat megélt felnőtt is beleroppanna. És valljuk be, Hadzsime sem volt sokkal könnyebb helyzetben. Lehetetlen könnyek nélkül elolvasni. Sírtam értük, sírtam  Dzsinnért, Hacuért, Szoráért, Kismadárért, valamint sok száz (ezer?) japán nőért és japán-amerikai gyermekért. Toriért is, amiért volt bátorsága végigjárni az utat, amit az apja feltárt számára. (Igazából most is sírok, miközben írom ezt az értékelést, és hálát adok az Istennek, hogy a XXI. században élek, ahol az empátia, az elfogadás és az esélyegyenlőség már nemcsak elfogadott, hanem támogatott fogalmak is egyben.) Az írónő egyébként nemcsak tartalmában, hanem szerkezetében is profi módon alkotta meg a regényt. A két történetszálból mindig éppen annyit kapunk egyszerre, hogy végig fenntartsa az érdeklődésünket, és csodaszépen ér össze a múlt és a jelen, ahogy kiteljesedik a cselekmény és a kirakós utolsó darabja is a helyére kerül. A prológus és az epilógus pedig megkoronázza az egész történetet. Ha egy szóval kellene jellemeznem: lenyűgöző. Folyamatosan azon kattogtam, hogy az 5 csillag is kevés, hogy kifejezze a nagyszerűségét. Olyan könyv, ami után már nem leszel ugyanaz az ember. Beleivódik az olvasóba a lelke legmélyéig, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ezután bármikor meghallom a kismadár szót, már nem tudok nem gondolni egy kicsi lányra... Nem zárom azzal, hogy ajánlom ennek vagy annak, vagy mindenkinek, mert még ezt is kevésnek érzem, de remélem, hogy sok-sok olvasót megtalál, és ahogy nekem is, mindegyiküknek meghatározó lesz az életében.


Share:
Olvasd tovább →

2020. július 23., csütörtök

Előolvasás | Holly Miller: Álmomban már szerettelek




Fülszöveg

Mernél szeretni, ha tudnád, hogy mi lesz a kapcsolat vége?

Joel fél a jövőtől. Gyerekkora óta kísértik a szeretteit megjelenítő álmok: látomások arról, hogy mi fog történni, legyen az jó vagy rossz.
Az álmok megelőzésének egyetlen módja, hogy a szeretett lénytől távol tartja magát. Megfogadta, hogy soha többé nem lesz szerelmes.

Callie képtelen elengedni a múltat. Amióta a legjobb barátnője meghalt, elveszettnek érzi magát. Tudja, hogy sokkal ösztönösebben, sokkal felszabadultabban kellene élnie. Csak azt nem tudja, hogyan találjon vissza régi énjéhez, amely mert nagyot álmodni.

Joelnek és Callie-nek egyaránt megvan rá az oka, hogy megtanuljanak a mában élni. És noha nem kifejezetten keresik egymást, találkozásuk pillanatától mindketten érzik, hogy hatalmas fordulat következett be az életükben.
Aztán egy éjjel Joel Callie-vel álmodik, és az álomban megjelenik legnagyobb félelme.

Ekkor mindketten döntéshelyzetbe kerülnek: együtt maradnak-e annak ellenére, hogy tudják, mi lesz a sorsuk? És ha egyikük napjai menthetetlenül végesek, létezik-e olyan élet a számára, mint ami járna is neki?
Képesek befolyásolni az életük alakulását, vagy ami meg van írva számukra, azon nem lehet változtatni?

A két főszereplő, Joel és Callie által elmesélt Álmomban már szerettelek Holly Miller magával ragadó és felejthetetlen, romantikus debütregénye a szeretethez szükséges bátorságról, kiváltképp akkor, amikor úgy gondoljuk, hogy tudjuk, mi lesz a szerelem vége.


A történetet jelen időben Joel és Callie szemszögéből olvashatjuk. A cselekmény végig követhető, logikusan felépített. 
A dühtől a szomorúságig és a mindent elsöprő szerelemig, az írónő érzések teljes skáláját adja át számunkra történetében. A karaktereket nagyon könnyen megkedveltem így a könyv végére nehezemre esett a búcsú. 
Callie egy nagyon kedves lány aki odavan a természetért és mindenért ami a természettel kapcsolatos. Mindenben meglátja a jót, hihetetlen empatikus természetű karakter. Előtte az élet, álmai és tervei vannak. De fél megragadni a lehetőségeket, mígnem Joel belép életébe.
Kettejük találkozása annyira sorsszerű volt, igazán összeillő páros voltak. Azt hiszem erre mondják azt hogy igaz szerelem.
Joel nagyon közel férkőzött a szívemhez, talán az ő karaktere közelebb is állt hozzám mint Callie. Különleges képességei hol áldásnak hol pedig átoknak bizonyul. Múltjában rengeteg falba ütközött, általában nem hittek neki, vagy ha igen akkor nem értették hogy miért nem tett semmit. Biztosan nehéz lehet egy ilyen "teherrel" együtt élni. Mindig attól tartani hogy na vajon miről fog álmodni legközelebb, vagy ha rossz tud-e tenni ellene.... aztán bekövetkezik az amitől a legjobban tartott. Ugyanebben a helyzetben én sem tudnám kezelni az érzéseimet, aggályaimat. Nem biztos hogy túl tudnám tenni magam azon a tehetetlenségen amin Joel-nak és Callie-nak keresztül kellett mennie. Ugyanúgy összeroppannék ez alatt a hatalmas súly alatt mint ők. Az idő melyet együtt töltöttek pont olyan szívszorítóan tökéletes volt mint amilyenre kettejük búcsúja sikerült. De vajon képesek vagy egyáltalán végleg el kell engedniük egymást? Mennyi idő kell ahhoz hogy ilyen mély érzések elmúljanak? Erre a kérdésre tudom a választ! Soha nem fognak elmúlni, csak az idő múlásával képesek vagyunk belátni hogy helyesen cselekedtünk-e vagy sem. De ahhoz hogy erre a kérdésre te megtudd a választ el kell olvasnod, mert az ajánlóm csak egy aprócska szelet a könyvből. Egy biztos ez a történet mely több millió darabra töri a szívedet. 

Share:
Olvasd tovább →

2020. július 21., kedd

Értékelés | E. Lockhart: A hazudósok

we were liars by e. lockhart [1/2] on We Heart It



Fülszöveg

Egy gyönyörű és előkelő család.
Egy magánsziget.
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör – a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz.
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok.
Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.

A hazudósok a többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye.
Olvasd el!
És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, csak HAZUDJ!

Ha E. Lockhart: A hazudósok című regényéről kell véleményt alkotnom, meg kell mondjam, elég nehezen találok szavakat. Már csak azért is, mert nehéz spoilermentesen írni a könyvről, viszont - ahogy előttem már sokan leírták - minden apró cselekménymorzsa lelövi a történet csattanóját. Természetesen én is elolvastam egy csomó értékelést, mielőtt nekiálltam az olvasásnak (hiába, szokásom), amik viszont tényleg csak arra voltak jók, hogy még jobban felcsigázzanak. Azt már mindenesetre tudtam, hogy valami oltári nagy csavar lesz a történetben. Természetesen így volt! Az igazi "what the f..k" élmény konkrétan a 166. oldalon jött el, ahol tényleg megállt bennem az ütő, de onnét is tartogatott még a könyv rácsodálkozásokat. Igazából az elején kicsit össze voltam zavarodva, hogy mikor járunk a valóságban és mikor Cadence fejében, ezért úgy gondoltam, a könyv címe biztosan ehhez kapcsolódik majd. Aztán rájöttem, hogy a megnevezés egy sokkal összetettebb problémát takar, igazából az egész Sinclair családot jellemzi ezzel az egyetlen szóval. Összességében és tagonként is. Azt viszont nem igazán értettem, hogy az ominózus csapatot miért illették ezzel a névvel. Gyakorlatilag ők voltak azok, akik hajlandók lettek volna felrúgni ezt a hazugságvilágot, amit az előző generációk felépítettek. Vagy mégsem? Vagy ők is csak a maguk hazugságvilágát építgették? Egy biztos, ha egyszer a Beechwood sziget lakói beleásták magukat a fejedbe, nem akaródzik nekik onnét egyhamar kijönni. Az ember folyton a történeten rágódik, az egészen nagy volumenű cselekvésektől a legapróbb mozzanatokig. Ritkán emelek ki kedvenc jelenetet egy-egy könyvből, de most egyértelműen ki tudom emelni azt a jelenetet, amikor Gat elmagyarázza Cadynek, hogy ő miért is azonosítható az Üvöltő szelek  Heathcliffjével. A 4 csillagos értékelés igazából két dolog miatt lett nálam indokolt. Az egyik, hogy nem igazán tetszik a cím magyar fordítása. Nekem ez kissé gyerekes, nem illik a történet egészét belengő borongós hangulathoz. Mert akárhogy is nézzük, hiába van nyár, hiába vagyunk a tengeren egy minden luxussal megáldott szigeten, az egészet áthatja valami komorság már a könyv elejétől kezdve. Nekem az eredeti cím (We Were Liars) sokkal jobban tetszik. Akik pedig még nem olvasták a könyvet, azok kérem, ITT ÁLLJANAK MEG, mert a másik okom az egy csillag levonásra sajnos nem megy spoilermentesen. Sajnos én nem tudtam olyan könnyen felmenteni Cadence-t a felelősség alól, ahogy a többiek tették. Akár azt is mondhatnám, hogy dühös vagyok rá, hiszen az önfejűsége trgédiába taszított egy olyan családot, akiknek már amúgy is megvolt a maguk baja. A misztikum pedig nálam valahogy nem fér bele ebbe az egészbe. Ha pedig - tegyük fel - az egész csak Cadence fejében játszódott le, akkor túlságosan könnyen kapott feloldozást saját magától a történtek miatt. Visszapörgetve a lapokat, valóban voltak utalások erre a "természetfeletti" szálra vonatkozóan, és valószínűleg kellett is Cady gyógyulásához, de ezt én egyelőre nem éreztem megérdemeltnek.
A végére pedig egy jó tanács mindenkinek: olvassátok el A hazudósokat, mert az igazságot senkitől sem kaphatjátok meg semmilyen véleményen és értékelésen keresztül, csakis nektek tárja fel magát. 


Share:
Olvasd tovább →

2020. július 15., szerda

Értékelés + Beleolvasó + Borító szemle | Laini Taylor: A rémálmok múzsája /A különös álmodozó 2./

Laini Taylor on Twitter: "25 days till MUSE OF NIGHTMARES ...
kép forrása Laini Taylor twitter oldala



Fülszöveg

Itt a New York Times bestseller A különös álmodozó - Strange the Dreamer várva-várt folytatása a Nemzeti Könyvdíj-nyertes Laini Taylortól, a Füst és Csont leánya írónőjétől.
Szárája hatéves kora óta uralta Könny lakosainak álmait a Rémálmok Múzsájaként. Eddig azt gondolta, hogy már ismer minden szörnyűséget, így többé semmi sem lepheti meg. Ám amikor lezuhant a citadellából, rájött, hogy tévedett. Sem ő, sem szerelme, a jóképű, álmodozó idegen, Lazlo sem lehetett már ugyanaz, mint előtte: egyikük istenné, másikuk szellemmé lett, és így kellett szembenézniük Minja fenyegetésével, aki véres bosszút tervez az alattuk elterülő város lakói ellen.
Lazlo lehetetlen döntésre kényszerül - mentse meg a nőt, akit szeret, vagy mindenki mást? -, miközben Szárája reménytelenebbnek érzi magát, mint eddig valaha. És ez még nem minden, ugyanis hirtelen egy új ellenséggel is meg kell küzdeniük, valamint rá kell jönniük, honnan jöttek az istenek, és miért. Mindeközben, ahogy az elfeledett ajtókat kinyitják, új világok tárulnak fel.


Túlzás nélkül állíthatom, hogy Laini Taylor A különös álmodozó duológiával a fantasy-irodalom esszenciáját alkotta meg. A rémálmok múzsáját egyébként még több időbe telt kiolvasni, mint annak idején A különös álmodozót, de ez cseppet sem von le a minőségéből. Igazából valami különlegesen finom ételhez tudnám hasonlítani, amit az ember lassan eszik, megízlel minden falatot, és igyekszik, hogy minél tovább tartson. Bevallom, az eleje kicsit lelombozott, amiért nem mindjárt az 1. kötet végén vettük fel újra a fonalat, hanem tettünk egy kis kitérőt, hogy megismerjük Korát és Novát. Ahogy azonban haladt előre a történet, be kellett látnom, hogy ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megérthessük a teljes eseménysort. Az ikrek sorsát nagyon sajnáltam, de valahogy mégsem tudtam 100%-osan egyetérteni velük. Sajnálom, hogy az istenek közül senkinek sem volt bátorsága szembeszállni Szkathisszal, holott Szárájáék megtették ezt Novával szemben a biztos vereség tudatában is. Száráját és Lazlót egyszerűen imádtam! Annyira szép volt, ahogy Lazlo a rémálmok múzsájából átlényegítette az álmok istennőjévé a lányt. Remélem egyszer egy másik történetben Szárájának megadatik az is, hogy újra testet öltsön. Az egyik nagy kedvencem azonban Minja. Vele (Novával ellentétben) teljesen együtt tudtam érezni, értettem és átéreztem minden tettét. Tagadhatatlanul ő szenvedett a legtöbbet az istenivadékok közül, így én egyáltalán nem tudtam hibáztatni azokért a "gonoszságokért", amelyeket elkövetett. Érdekességként megemlíteném, hogy ebből a történetből sem maradhatott ki az LMBTQ-szál, ami úgy látom egyre több könyvben válik hangsúlyosabbá. Khallixte és Dzára kapcsolatával már az első kötetben megismerkedtünk, most viszont úgy vettem észre Thyon Nero is ebbe az irányba fog elmozdulni. Az ő személye egyébként teljesen szimpatikussá vált a regény során. A legnagyobb jellemfejlődést az ő alakja tudhatja maga mögött, szívesen olvasnék róla akár egy spin-off kötetet is. Laini Taylor A különös álmodozóval egészen elképesztő világot hozott létre, amelyet aztán A rémálmok múzsájában elképesztő világokká bővített. Olyan sok lehetőség van még ebben a történetben, egész univerzumot lehetne köré építeni, és bízom benne, hogy az írónő nem is áll meg itt. 5 csillagos olvasmány, amely minden fantasy-rajongónak kötelező!

I. rész

✽✽✽


ilálith (i-lá-lith) főnév

Hagyományos tetoválás Könny 
leányainak köldöke körül, melyet akkor 
kapnak, amikor nővé serdülnek.

Archaikus kifejezés. A szó gyökerei: „iles” 
(lélek) + „lalithai” (sors). Azt a pillanatot 
jelzi, amikor egy nő a kezébe veszi a sorsát, és 
meghatározza saját életének jövőjét.

❧1.
Akár az ékkő, akár a dac

Kora és Nova soha életükben nem láttak még mezárthokat, de nagyon is sok mindent tudtak róluk. A mezárthokról mindenki sokat tudott. Tudtak kék bőrükről: „Olyan kék, akár a zafír” – állította Nova, habár még soha életükben nem láttak zafírt sem. „Olyan kék, akár a jéghegyek” – vélekedett inkább Kora, mivel a jéghegyek látványa nagyon is mindennapos volt a számukra. Tudták, hogy a „mezárth” azt jelenti, „csatlós”, habár ezek a lények nem közönséges, akármilyen csatlósok voltak, hanem a birodalom harcos varázslói. Képesek voltak repülni, vagy éppen tüzet okádni, vagy gondolatot olvasni, vagy árnyékká változni, azután meg viszsza, amikor csak akartak. Az égbe vágott hasadékokon át közlekedtek. Képesek voltak bármilyen sebet begyógyítani, alakot váltani és láthatatlanná válni. Legyőzhetetlenek voltak a csatában, emberfeletti erővel rendelkeztek, és meg tudták jósolni, hogyan fog meghalni valaki. Persze nem mindegyikük volt képes minderre egyszerre, hanem mindegyiküknek megadatott egy-egy képesség, csupán egyetlenegy, amit nem maguk választottak. Az adottság eleve megvolt bennük, ahogy mindenkiben, arra várva – akár a parázs a levegőre –, hátha az illető lehet olyan szerencsés, olyan áldott, hogy kiválasztják.
  Ahogy Kora és Nova édesanyját is kiválasztották azon a tizenhat évvel ezelőtti napon, amikor a mezárthok legutóbb eljöttek Rievába.
  A lányok akkor még csupán kisbabák voltak, így nem emlékezhettek sem a kék bőrű csatlósokra, sem az égen sikló, tündöklő fémhajójukra. Ahogy magára az édesanyjukra sem, mivel a  mezárthok elvitték őt, hogy közöttük szolgáljon, és azóta sem tért vissza.
  Régebben küldött nekik leveleket Aqából, a birodalom fővárosából. Azt írta, ott az emberek nem csupán fehérek vagy kékek, hanem mindenféle színűek. Meg azt, hogy az istenfémből készült palota a levegőben lebeg, ide-oda repül. Kedveseim! – állt a legutolsó levélben, ami nyolc évvel ezelőtt érkezett. Eljött az idő: kihajózom a messzeségbe. Nem tudom, mikor térek vissza, de ti addigra már biztosan felnőtt nőkké cseperedtek. Vigyázzatok egymásra helyettem is, és soha ne feledjétek, bárki bármit mondjon nektek: titeket választottalak volna, ha hagynak választani! Titeket választottalak volna!
  Rievában a falusiak telente lapos köveket forrósítottak fel a tűzben, és bedugták azokat a fekhelyük szőrméi közé, hogy melegen tartsa őket éjszakára. Ám a kövek hamar lehűltek, és reggelre jégtömbként nyomták az embert. Nos, ez a három szó olyan volt Kora és Nova számára, akár megannyi varázslatosan melengető, pihepuha kő, melyek sosem hűltek ki, sosem érződtek keménynek, melyeket mindenhová magukkal vihettek. Vagyis talán inkább viselték őket: anyjuk utolsó üzenete úgy ruházta fel a két testvért, akár egy ékkő. Úgy sugárzott róluk, akár a dac. Az arcukra volt írva: valaki szeret minket, valahányszor farkasszemet néztek Skoyéval, vagy nem hunyászkodtak meg az apjuk előtt. Persze a levelek igencsak sovány vigaszt jelentettek az édesanyjuk helyett – ráadásul most már csupán a levelek emlékét őrizhették, mióta Skoye „véletlenül” tűzbe dobta azokat –, viszont egymásra mindig számíthattak. Kora és Nova: társak, szövetségesek. Nővérek. Elválaszthatatlanok voltak, akár egy verspár sorai, melyek a kontextusból kiragadva elveszítették volna az értelmüket. A nevük akár egybe is olvadhatott volna – Koranova –, oly ritkán esett meg, hogy valaki külön említse meg egyik vagy másik nővért; és ha mégis egymagában hangzott el valamelyikük neve, az csonkának érződött, akár egy kagyló feltört és kettétépett héja. Ők jelentették egymásnak a szeretetet, az otthont. Nem szorultak varázserőre ahhoz, hogy olvassanak egymás gondolataiban – mindkettőjük számára elegendő volt ehhez pár pillantás. Reményeik olyan egyformák voltak, akár az ikertestvérek, még ha maguk a lányok nem is születtek annak. Egymás oldalán álltak, együtt néztek szembe a  jövővel. Tudták, hogy bármit is kényszerít rájuk a jövő, bármilyen csalódást okoz majd, egymásba mindig kapaszkodhatnak.
  Aztán egy napon visszatértek a mezárthok.


Nova vette észre elsőnek. A tengerparton állt, épp kiegyenesedett, hogy félresöpörje a szemébe lógó haját. Az alkarját kellett használnia, mivel egyik kezében a kampóját fogta, a másikban a nyúzókését. Az ujjai már egészen begörcsöltek a szerszámok markolatán, és könyékig elborította a véres belsőség. Amint végighúzta az alkarját a homlokán, érezte, ahogy a félig alvadt vér a bőréhez tapad. Ekkor valami megcsillant az égen, és a lány felemelte a fejét, hogy lássa, mi lehet az.
  – Kora! – szólalt meg. A testvére nem hallotta. Szintén vértől mocskos arca elsápadt a fásult kitartástól. A kése megállás nélkül dolgozott, ám a tekintete üres volt, mintha a lány hagyta volna az elméjét egy másik, szebb helyen kalandozni, mivel ehhez a mocskos munkához nem kellett használnia. Egy juol teteme hevert kettőjük között, félig megnyúzva. A tengerpartot még több tucat ilyen borította el, és mindegyik fölé alakok hajoltak, a lányokhoz hasonlóan. A homokot vér és zsír lepte be. Cirekmadarak rikoltoztak a belsőségeken marakodva, a part menti, sekélyebb vízben pedig csak úgy nyüzsögtek a tüskehalak és csőrcápák, amiket odavonzott az édes-sós szag. Ez volt a nagy mészárlás ideje: az év legszörnyűbb része Rievában – legalábbis a nők és a lányok számára. A fiúk és a férfiak bezzeg imádták. Ők ilyenkor nem kampókat és késeket fogtak, hanem dárdákat. Leölték az állatokat, és lehasították a szarvukat, hogy trófeákat faragjanak belőle maguknak, a többit meg otthagyták a parton. A zsákmány feldolgozása női feladat volt – az mit sem számított, hogy több izom és nagyobb állóképesség kellett hozzá, mint az öléshez. „A mi asszonyaink aztán jó erősek” – büszkélkedtek a férfiak a tengerpartra néző magaslaton lebzselve, kényelmesen távol a bűztől és a szúnyogoktól. És a tengerparton dolgozó nők valóban erősek voltak – valamint fáradtak és komorak is. Már remegtek a  kimerültségtől, és bemocskolta őket mindaz az undorítóbbnál undorítóbb testnedv, ami csak akad egy tetemben, mikor Nova meglátta a különös csillogást a szeme sarkából.
  – Kora! – ismételte. A  testvére ezúttal felnézett, és követte a pillantását az égre.
  És egyszeriben Nova egészen máshogy látta a  távoli alakot. Abban a  minutumban, hogy a  nővére is megpillantotta az egyre közeledő csillogást, mindkettőjüket elemi erővel vágta mellbe a döbbenet.
  Egy léghajó volt az égen. A léghajó egyet jelentett a mezárthokkal. A mezárthok pedig egyet jelentettek a…
  Szabadulással. Azt jelentették, hogy a két lány végre elmenekülhetett Rievából, el a  jégtől, a  juoloktól meg a  szüntelen robotolástól. Azt, hogy végre megszabadulhattak Skoye zsarnokoskodásától, az apjuk közönyétől, illetve a  legújabb – és egyben legnyomasztóbb – fenyegetéstől: a feleséget kereső férfiaktól. Az elmúlt évben egyre gyakrabban fordult elő, hogy a falubeli férfiak meg-megálltak a közelükben elhaladó két lány láttán, és úgy méregették őket, mintha a csirkék közül választanák ki a levágni valót. Kora tizenhét éves volt, Nova pedig tizenhat. Az apjuk bármikor férjhez adhatta volna őket, amikor csak kedve tartja. Egyedül azért nem tett még így, mert Skoye, a  mostohaanyjuk, semmiképpen sem akarta elveszíteni a rabszolgáit. A lányok végezték el a munka nagy részét, és ők vigyáztak a féltestvéreikre is, egy kisebb csapatnyi fiúcskára. Ám az asszony akkor sem tarthatta meg őket örökre. A lányokat itt ajándéknak tekintették: továbbadni kellett őket, nem pedig megőrizni. Vagyis inkább jószágnak számítottak, amivel kereskedni lehet a megfelelő árért, ahogy azzal minden eladósorba került leány apja tisztában volt Rievában. Nova meg Kora kellően szépek és kívánatosak voltak sima, világos hajukkal, barnán tündöklő szemükkel. Kecses, vékony csuklójuk meghazudtolta erejüket, és ugyan az alakjukat eltakarta a több réteg gyapjú meg juolbőr, a megfelelően széles csípőjüket még így sem igazán leplezhették el. A testük kellően kikerekedett ahhoz, hogy melegen tarthassák a leendő férjüket a dermesztő éjszakákon, ráadásul mindenki tudta róluk, milyen kemény munkások. Már nem lehetett hátra sok idejük, mielőtt bekötik a fejüket. Biztosak voltak benne, hogy legkésőbb mélytélre, a legsötétebb hónapokra már mindketten házasok lesznek, és azzal kell majd élniük, aki a legjobb ajánlatot teszi az apjuknak, elszakítva őket egymástól.
  És nem csupán attól tartottak, hogy más-más fedél alatt kellene élniük. Jól tudták, mi lenne a legrosszabb: az, hogy különválva elveszítették volna a hazugságukat. Hogy milyen hazugságot? „Nem lehet ez az életünk.”
  Mióta csak a nővérek az eszüket tudták, ezzel biztatták egymást, szavakkal vagy épp azok nélkül. Elég volt egymásra nézniük, a maguk elszánt határozottságával, és izzó tekintetük felért azzal, mintha hangosan kimondták volna a szavakat. A legnehezebb időkben – a nagy mészárlás közepette, amikor a tetemek csak nem akartak elfogyni, vagy ha Skoye megpofozta őket, vagy valahányszor előbb élték fel az élelmüket, mint hogy túlélték volna a  telet  – ezzel a hazugsággal melengették magukat, tartották egymásban a lelket. Ne feledd: nem lehet ez az életünk! Nem tartozunk ide. A mezárthok vissza fognak térni, és ki fognak választani minket. Ez nem az igazi életünk. Bármilyen rosszra fordult is a helyzet, ez a gondolat segített nekik kitartani. Ha bármelyiküknek is egyedül kellett volna őrizgetnie a hazugság lángját, az már rég kialudt volna, akár egy gyertya, melyet csak egy kéz tud óvni. De ketten voltak, és együttes erővel megóvták a hazugságukat. Látták egymásban tükröződni, kölcsönösen átvették és átadták, oda-vissza kettőjük között. Sosem voltak egyedül, és sosem csüggedtek el.
  Éjjelente arról suttogtak egymásnak, vajon miféle képességük mutatkozik majd meg. Biztosak voltak benne, hogy különleges, rendkívüli erő birtokába fognak kerülni, mint az édesanyjuk. Arra születtek, hogy harcos varázslók legyenek, nem pedig robotoló feleségek vagy rabszolga leányok. Makacsul hitték, hogy a mezárthok egy szép napon eljönnek majd értük, őket is elviszik magukkal Aqába, ahol mindkettőjüket kiképzik a harcra, és felruházzák istenfémből készült páncéllal. És amikor eljön az ideje, ők is kihajóznak majd a titokzatos messzeségbe: felszállnak a magasba, hogy átkeljenek egy égi hasadékon, és a  birodalom hőseivé váljanak. Arról álmodoztak, hogy a bőrük olyan kék lesz, akár a zafír meg a jéghegyek, a szépségük pedig olyan tündöklő, akár a csillagok.
  Ám az évek sorra teltek-múltak, és a mezárthok csak nem tértek vissza. A hazugság egyre gyengült, így amikor a lányok egymásra néztek, hogy erőt nyerjenek a testvérük hitéből, ahelyett mindinkább a  saját félelmüket látták visszatükröződni a  másik szempárból. Mi lesz, ha mégis ez az életünk?
  Minden évben, a mélytéli napfordulón, Kora és Nova felkaptattak a meredek, jeges-csúszós ösvényen a hegygerincre, hogy tanúi lehessenek a napkorong rövidke felbukkanásának, mivel tudták, ezután egy egész hónapig nem láthatják. Nos, a hazugságot elveszíteni ugyanolyan érzés lett volna, mint a nap hiánya – csak épp nem egy hónapig, hanem örök életükre.
  Így hát, meglátni azt a léghajót… Az olyan volt, mint amikor a tél végén visszatért a fény.
  Nova örömujjongást hallatott, Kora pedig elnevette magát. Boldogan, felszabadultan, és… kissé vádlón.
  – Pont ma?! – vonta kérdőre rosszallóan az égen lebegő hajót. Kacagása tisztán, csengőn áradt szét a tengerparton. – Igazán?
  – Nem tudtatok volna előző héten jönni? – kiáltotta Nova. Hátravetette a fejét, ugyanolyan boldogság és felszabadultság sugárzott az ő hangjából is, és ugyanolyan kemény éllel csendült. Mindketten vérben-verítékben úsztak, hiszen órák óta könyékig turkáltak a döglött állatokban. Bűzlöttek a belsőségektől, vöröslött a szemük az undorító, orrfacsaró gázoktól, erre a mezárthok éppen most szíveskedtek felbukkanni? A tengerpartot betöltő, a félig megnyúzott és kibelezett, véres-zsíros tetemek meg a fullánklegyek felhői között álldogáló többi nő is felnézett. Mindannyiuk kezében megdermedt a kés. A mészárlástól elfásult, szenvtelenné vált sokaságban félelemmel vegyes áhítat ébredt, ahogy a  hajó egyre közelebb siklott. Istenfémből készült: élénkkék és tükörfényes volt, a  napfény csak úgy csillogott-villogott rajta, szikrázó pettyekkel vakítva el a lányokat és asszonyokat.
  A mezárth léghajókat a kapitányaik formálták meg, az elméjük erejével. Ez a hajó egy darázs alakját öltötte. A szárnya olyan sima volt, akár a penge éle, a feje elnyújtott ovális, a szeme két nagy gömb. Rovarszerű teste torból és potrohból állt, a kettőt keskeny derék kötötte össze. Még fullánkja is volt. Átrepült a fejük felett, a falu felé tartva, és hamarosan eltűnt a szemük elől a magaslaton emelt kőfal mögött, ami megóvta a házakat a széltől.
  Kora és Nova szíve dübörgött. Szédelegtek-remegtek az izgatottságtól, az idegességtől, a hódolattól, a reménytől és a beigazolódott vágyakozástól. Még egyszer, utoljára meglendítették a kampójukat és késüket, jól belevágva a  szerszámokat a  juol húsába. Amint elengedték a vén eszközök elkopott markolatát, mindketten tudták, hogy már soha többé nem veszik kézbe őket.
„Nem lehet ez az életünk.”

© Maxim kiadó, 2019


2544634338525180. sy47545158895. sy47543533891. sy47543470449. sy47553737505. sy47550497622. sx318


Share:
Olvasd tovább →

2020. június 16., kedd

Értékelés + Beleolvasó | Baráth Viktória: A főnök 2



Baráth Viktória: A főnök 2. - Boritó

Fülszöveg

A főnök című sikerkönyv várva várt folytatása!

Ana Moreno élete darabjaira hullott. Miután mindent és mindenkit elvesztett, aki számára fontos volt, az otthonát is kénytelen elhagyni. Az albuquerque-i alvilág királynője immár csak egy kis tijuanai kocsma tulajdonosa. Jóval szerényebben él, de ebben a nehéz helyzetben is megtalálta a boldogságot: új barátokat szerzett, jótékonykodik, és úgy tűnik, a magánéleti gondjai is megoldódni látszanak. Azonban egy nap betoppan hozzá egy rég nem látott ismerős. Ana csak úgy szabadulhat meg a múltja sötét foltjaitól, ha elfogadja a férfi ajánlatát. Ehhez viszont kockára kell tennie a saját életét.

Begyógyulhatnak valaha a fájó sebeink? Jóvátehetjük a múltban elkövetett bűneinket? Képesek vagyunk megbocsátani a megbocsáthatatlant? Hogyan léphetünk ki egy olyan világból, ami egykor a részünké vált?

A többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt Baráth Viktória A főnök című regényének folytatásában Mexikóba kalauzol minket, ahol a jót és a rosszat csak egy vékony vonal választja el. Ezt a határt pedig nagyon könnyű átlépni.


Őszintén megmondom, engem teljesen váratlanul ért, hogy A főnöknek lesz folytatása, de szerintem azt látni kellett volna, amikor megtudtam. Mondhatni megőrülve ugráltam örömömben, hiszen az első kötet rögtön a kedvencek listájára ugrott annak idején. Aztán, ahogy vártam a megjelenést egyre inkább erőt vett rajtam a félelem is, hogy vajon tudja-e hozni a folytatás az  első kötet sikerét. Végül eljött a pillanat, amikor kezembe vettem az új kötetet. Nehéz leírni az érzést: mondhatni hazaértem. Annyira jó volt újra találkozni Anával és Rickkel. Egyből beszippantott a mexikói kis kocsma hangulata, Ana új életével is könnyen azonosultam, és Solt is hamar megszerettem. Sajnálom, hogy végül ő lett az a motiváló tényező, aki miatt Ana sorsa ismét fordulatot vett. Erősen gondolkodtam, hogy ezt meg lehetett volna-e másképp is oldani, és arra jutottam, hogy szerintem igen, de hát a döntés az írónő kezében van. Bár Rick szemszögéből elég igazságtalannak éreztem a dolgok alakulását. Szerintem már egyáltalán nem minősül spoilernek, ha elárulom, hogy Ryan megjelenésekor nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. És ahogy reagáltak egymásra!!!! Igen, Viki! Így kell ezt csinálni! Annyira, de annyira bírtam, hogy Ryanből nem lett egy picsogó szerencsétlen, hanem ugyanaz maradt, aki volt. A karaktere egyszerűen... wááááó! Ilyennek kell lenni egy rosszfiúnak. Na meg olyannak, mint Javier. Szerintem tuti "főgonoszt" sikerült összehozni, azzal pedig, hogy megismerjük Ana családját, tényleg a bűnöző hajlamra is sikerült kielégítő választ kapni. Ezek után joggal kérdezhetitek, ha ennyire szuperlatívuszokban írok, mi a bánatért értékeltem mégis 4,5 csillagra a könyvet. Nos, az ok neve Oliver. Nem tehetek róla, én tényleg próbáltam megkedvelni, de nem. Értem én, hogy vívódik a langyos, de biztonságos élet és aközött, ami felé a természete (vagy a szíve) húzza, de ez nekem hajtépés volt. Igaz, hogy voltak olyan jeleneteik, amin sírva röhögtem, de számomra ő akkor sem kellett volna a nagy egészbe. Ahogy Sophia sem. Bár lehet, hogy az írónő ezzel lehetőséget hagyott saját magának, hátha egyszer! Én mindenkinek csak ajánlani tudom! Elképesztő! Hajrá Viki, csak így tovább!


Múlt és jelen

Az ajkaimat megszínező vörös rúzst bámulom a tükörben, miközben jobb kezemmel végigsimítom a hajamat, hogy minden egyes tincs tökéletesen álljon. Kiengedve hagytam, mert ő úgy szereti. Tudom, hülyeség, hogy még ennyi idő után is ezt nézem, de nem tudok ezen változtatni. Így is a mindennapjaim része, minden pillanatban úgy érzem, hogy itt van velem. Ha most látna, biztos beszólna valamit, hogy mit érzelgősködöm. Mosolyognom kell, akárhányszor meglátom magam előtt az arcát, miközben a szemeit forgatja.
  Egész jól nézek ki, sőt, kimondottan tetszem magamnak. Bár ezek a partik nem olyanok, mint amiken régebben vettem részt, én mégis szeretem mindennek megadni a módját. El kell fogadnom, hogy már nem az az ember vagyok, aki voltam. Megváltoztam, pontosabban az élet kényszerített arra, hogy megváltozzam. Ma már nem tudom elképzelni, hogy úgy éljek, ahogy régen, de úgy érzem, valahol mélyen még az az énem is bennem lakik. Hogy hiányzik-e? Talán egy kicsit. De nem a pénz vagy a hatalom. Inkább az, hogy a magam ura voltam. Még úgy is, hogy minden egyes pillanatban azon járt az agyam, hogy talán a mai nap lesz az utolsó. A veszély végig ott lebegett fölöttem, és szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam. Rosszabbul is járhattam volna…
  Határozott kopogást hallok az ajtómon, de nem emelem el a tekintetem a tükörről.
  – Igen? – szólok ki. 
  Rick hirtelen mozdulattal nyit be a szobámba. 
  – Lassan indulnunk kell – mondja, de nem lép beljebb, megáll az ajtóban.
  – Máris kész vagyok. Sol?
  – Már elment dolgozni. Mondtam neki, hogy később beugrunk hozzá.
  – Az tuti. Ha ezt az estét túlélem, akkor szükségem lesz egy italra.
  Felállok a fésülködőasztalom elől, és teszek pár lépést Rick felé, aki félreállva enged nekem utat. Az előszobában hallom, ahogy jön utánam, ezért hátra se nézek, csak magamra hajtom a stólámat, felveszem a táskámat, és kilépek a bejárati ajtón. Semmi kedvem sincs ehhez a partihoz, de megígértem Silviának, hogy jelen leszek, és segítem az alapítvány munkáját. Nem mondhattam nemet, mert szerinte az én „pofim” lesz az, amitől sok-sok nulla kerül majd a csekkekre. Ezt, mondjuk, meg is értem, mivel az adakozók nagy része férfi, akiknek jólesik, ha egy fiatalabb nő hízeleg nekik. Silvia azonban már jócskán túl van a hatvanon, és hiába tartja nagyon jól magát, be kell látnunk, hogy a kor a férfiaknál igenis számít. Én sem vagyok mai csirke, de még mindig tudom, hogyan használjam a nőiességemet. Többek között ezért nem mentem még csődbe.
  Rick szokás szerint teljes csendben visz el egészen a Lucerna Hotelig, ahol a jótékonysági estet tartják. Ilyenkor örülök annak, hogy nem egy szószátyár. Nincs kedvem beszélgetni, eleget fogok még később, most jobban esik a csend és nyugalom. Rick nem sok vizet zavar, szinte észre se veszem, hogy mellettem van, de mégis biztonságban érzem magam vele. Örülök, hogy együtt maradtunk az után is, hogy le kellett lépnünk Albuquerque-ből, amikor a talaj kezdett forróvá válni a talpunk alatt. Az egész életünket magunk mögött hagytuk. Nem csoda, elég gyorsan kellett távoznunk. Mindössze egy-egy bőrönddel vágtunk neki a nagy útnak egy lerobbant Fordban. A mai napig nem értem, hogyan juthattunk ki az országból, bár van egy tippem. A lényeg, hogy megúsztuk, és Tijuanában új életet kezdhettünk. Ezek után Rick magamra hagyhatott volna, de nem tette. Én pedig örökké hálás leszek neki ezért.
  Ahogy bekanyarodunk a bejárat elé, kinyitom az ajtómat, de Rick utánam szól:
  – A mobilod mindig legyen nálad! – köti a lelkemre szigorúan.
  – Igenis, apu! – forgatom a szemem, majd kiszállok a kocsiból, és elindulok az üvegajtó felé.
  Már a lobbiban felismerem azokat az embereket, akik a partira jöttek. Szmokingba bújt üzletemberek, akik azzal akarják csillapítani a bűntudatukat, hogy nagyritkán odadobnak néhány pesót valamelyik jótékonysági szervezetnek. De ez engem nem igazán izgat, ha ezzel sikerül fenntartani az alapítványt. Ahogy az sem érdekel, honnan van a pénzük, milyen úton-módon szerezték. A lényeg, hogy végre nemes célt támogatnak vele.
  Felveszem a legszebb mosolyomat, és úgy indulok a terem felé, hogy ha esetleg útközben találkozom valakivel, már így lásson. Sokan biccentenek felém, odaköszönnek, de én határozottan folytatom az utamat. Ha beszélgetni akarnak, akkor azt bent kell megtenniük, ahol a borítékokat gyűjtjük. Remélem, hamar túlesünk a kötelező körökön, és mehetek Solhoz. Jobban szeretek dolgozni, mint kirakati bábuként lófrálni a milliomosok között.
  Ahogy belépek a szolidan díszített terembe, rögtön feltűnik Silvia őszes haja és rikítóan vörös ajka, ami csak úgy világít. Sokan nem kedvelik harsány természete miatt, de én talán pont ezt szeretem benne. Mindenről határozott véleménye van, és bár igyekszik fiatalabbnak tűnni a koránál, szereti eljátszani mindenki gondos nagymamáját, aki mindig jó tanácsokkal látja el az embert.
  – ¡Ana, cariño! – tárja szét a karjait, ahogy meglát. Közelebb lépek hozzá, és adok neki két puszit üdvözlésképp. – Remélem, felkészültél a nagy csatára!
  – Nincs más választásom, nem igaz? – kérdezek vissza elbűvölő mosollyal az arcomon.
  – Ó, igen, erre a mosolyra van szükségünk! – csipkedi meg az arcomat. – Ne feledd, hogy a mai estén az előző adományok kétszeresét kell összeszednünk. A tervrajzok már készen vannak, szeretném minél hamarabb elkezdeni az építkezést.
  – Ne aggódj, meglesz! Mindenkit meghívtunk, akit csak lehetett, ráadásul annyi itt az újságíró, hogy szerintem még hetek múlva is kapni fogjuk a felajánlásokat.
  – Legyen igazad! Nem is tartalak fel, tudod a dolgod!
  Ezzel magamra is hagy, és rögtön beszédbe elegyedik az egyik vendéggel. Első körben azokhoz megyek oda, akiket már ismerek, hogy kicsit fel tudjak oldódni és felvegyem a ritmust. Sokszor érzem azt, hogy nagyon nincs kedvem ehhez az egészhez, de aztán emlékeztetem magam, hogy miért is teszem, és máris máshogy állok a dolgokhoz. Régebben imádtam a partikat és a rendezvényeket, de mostanra teljesen elvesztették számomra a varázsukat. Azóta, amióta tudom, hogy valójában milyen emberektől várjuk a pénzt. Igen, én is egy voltam közülük, belátom, ezért semmi jogom ahhoz, hogy elítéljem őket. Én azonban rájöttem, hogy nem folytathatom azt az életet, és váltottam. Jó útra tértem, és ez volt a legjobb döntés, amit valaha meghoztam.
  Kicsit megterhelő, hogy egyszer spanyolul, aztán angolul, majd megint spanyolul kell beszélgetnem, de szerencsére nem okoz gondot, inkább csak kellemetlen. A vendégeink között is sok az amerikai, ezért már hozzászoktam, de velük csak pár mondatot kell váltanom. Mielőtt még belemerülnék egy hosszabb beszélgetésbe a helyi önkormányzat vezetőjével, a pulthoz lépek, és kérek magamnak egy pohár pezsgőt. Hosszú lesz még az este, nekem pedig szükségem van valamire, ami lenyugtat, és amitől jobb kedvre derülök. Egy idő után már a fejem és a lábam is belefájdul a sok álldogálásba és jópofizásba. Az éves gálaestek a legfárasztóbbak számomra. Minden alkalommal ugyanazokat a köröket futjuk ugyanazokkal az emberekkel. Mosolygok és csevegek velük a pénzükért cserébe. Valami hasonlót csinálhatnak az eszkort lányok is munka közben, csak én egy este alatt több férfinak is teszem a szépet.
  – Ana, nézd csak, ki van itt!
  Silvia hangjára összeszedem magam. Legurítom az utolsó korty pezsgőmet, majd felé fordulok, de abban a pillanatban, ahogy meglátom Oliver arcát, még jobban megszédülök, mint a pezsgőtől.
  – Emlékszel még Jones ügynökre? – kérdezi Silvia.
  Nem hiszem el, hogy ismét ezt játssza el velem. Már a múltkor is lecsesztem, amiért szó nélkül beállított, mégis miért nem tud nyugton maradni?
  – Miss Moreno – biccent felém játékos mosollyal az ajkán. 
  – Mr. Jones – üdvözlöm, ám korántsem olyan kedvesen, mint ő. 
  – Jones ügynök azért jött, hogy megnézze az épület új szárnyát, amire tavaly gyűjtöttünk.
  – Az még nincs kész – vágom rá barátságtalanul.
  – Tudom, Silvia már tájékoztatott róla, hogy áll az építkezés. Ezt leszámítva is szerettem volna eljönni, hogy megnézzem, hogyan alakul az alapítvány élete.
  – Írhatott volna egy e-mailt is – közlöm vele egy erőltetett mosoly társaságában.
  – Ana… – néz rám Silvia meglepetten.
  Meg is érdemelném a dorgálást, ha nem az lenne a helyzet, ami. Sosem beszélnék így senkivel, aki jótékonykodni akar az alapítvány javára, de tudom, hogy Oliver miért van itt. És az egyáltalán nem a jótékonykodás.
  – Semmi gond, Miss Moreno bizonyára már fáradt – menti a helyzetet Oliver. – Megértem, hiszen nehéz lehet egész este ennyire gyönyörűnek és elbűvölőnek lenni.
  És még nekiáll udvarolni! Silvia próbálja leplezni a mosolyát, de nem nagyon sikerül neki. Még a hülye is láthatja, hogy a reakciómat figyeli.
  – Annyira nem fárasztó, ez nálam a természetes állapot.
  Oliver jót szórakozik a válaszomon, Silvia pedig ismer már annyira, hogy csak a fejét csóválja. Annyiszor próbált összehozni mindenféle férfiakkal, hogy már észre sem veszi, ha visszautasítom őket. Kezdem unni, hogy mindenki a szerelmi életemmel foglalkozik.
  – Ez, mondjuk, mindent megmagyaráz – folytatja Oliver.
  Utálom, amikor ezt csinálja. A múltkor is csak úgy beállított ide, és felforgatta a békés életemet. Ezúttal nem hagyom, hogy ezt tegye.
  – Mennem kell Solhoz – fordulok Silvia felé.
  – Máris? 
  – Úgy tűnik, minden alkalommal sürgős ügye akad, amikor találkozunk – teszi hozzá Oliver. 
  – Így van – bólintok. – Ezen elgondolkodhatna.
  Az az átkozott vigyor sosem fagy le a képéről. Játszik, tudja, hogy idegesít, tudja, hogy nem akarok lebukni ezek előtt az emberek előtt, és mégis ezt csinálja. Nem maradhatok tovább a közelében ennyi kíváncsi tekintet előtt.

Share:
Olvasd tovább →