2020. július 23., csütörtök

Előolvasás | Holly Miller: Álmomban már szerettelek




Fülszöveg

Mernél szeretni, ha tudnád, hogy mi lesz a kapcsolat vége?

Joel fél a jövőtől. Gyerekkora óta kísértik a szeretteit megjelenítő álmok: látomások arról, hogy mi fog történni, legyen az jó vagy rossz.
Az álmok megelőzésének egyetlen módja, hogy a szeretett lénytől távol tartja magát. Megfogadta, hogy soha többé nem lesz szerelmes.

Callie képtelen elengedni a múltat. Amióta a legjobb barátnője meghalt, elveszettnek érzi magát. Tudja, hogy sokkal ösztönösebben, sokkal felszabadultabban kellene élnie. Csak azt nem tudja, hogyan találjon vissza régi énjéhez, amely mert nagyot álmodni.

Joelnek és Callie-nek egyaránt megvan rá az oka, hogy megtanuljanak a mában élni. És noha nem kifejezetten keresik egymást, találkozásuk pillanatától mindketten érzik, hogy hatalmas fordulat következett be az életükben.
Aztán egy éjjel Joel Callie-vel álmodik, és az álomban megjelenik legnagyobb félelme.

Ekkor mindketten döntéshelyzetbe kerülnek: együtt maradnak-e annak ellenére, hogy tudják, mi lesz a sorsuk? És ha egyikük napjai menthetetlenül végesek, létezik-e olyan élet a számára, mint ami járna is neki?
Képesek befolyásolni az életük alakulását, vagy ami meg van írva számukra, azon nem lehet változtatni?

A két főszereplő, Joel és Callie által elmesélt Álmomban már szerettelek Holly Miller magával ragadó és felejthetetlen, romantikus debütregénye a szeretethez szükséges bátorságról, kiváltképp akkor, amikor úgy gondoljuk, hogy tudjuk, mi lesz a szerelem vége.


A történetet jelen időben Joel és Callie szemszögéből olvashatjuk. A cselekmény végig követhető, logikusan felépített. 
A dühtől a szomorúságig és a mindent elsöprő szerelemig, az írónő érzések teljes skáláját adja át számunkra történetében. A karaktereket nagyon könnyen megkedveltem így a könyv végére nehezemre esett a búcsú. 
Callie egy nagyon kedves lány aki odavan a természetért és mindenért ami a természettel kapcsolatos. Mindenben meglátja a jót, hihetetlen empatikus természetű karakter. Előtte az élet, álmai és tervei vannak. De fél megragadni a lehetőségeket, mígnem Joel belép életébe.
Kettejük találkozása annyira sorsszerű volt, igazán összeillő páros voltak. Azt hiszem erre mondják azt hogy igaz szerelem.
Joel nagyon közel férkőzött a szívemhez, talán az ő karaktere közelebb is állt hozzám mint Callie. Különleges képességei hol áldásnak hol pedig átoknak bizonyul. Múltjában rengeteg falba ütközött, általában nem hittek neki, vagy ha igen akkor nem értették hogy miért nem tett semmit. Biztosan nehéz lehet egy ilyen "teherrel" együtt élni. Mindig attól tartani hogy na vajon miről fog álmodni legközelebb, vagy ha rossz tud-e tenni ellene.... aztán bekövetkezik az amitől a legjobban tartott. Ugyanebben a helyzetben én sem tudnám kezelni az érzéseimet, aggályaimat. Nem biztos hogy túl tudnám tenni magam azon a tehetetlenségen amin Joel-nak és Callie-nak keresztül kellett mennie. Ugyanúgy összeroppannék ez alatt a hatalmas súly alatt mint ők. Az idő melyet együtt töltöttek pont olyan szívszorítóan tökéletes volt mint amilyenre kettejük búcsúja sikerült. De vajon képesek vagy egyáltalán végleg el kell engedniük egymást? Mennyi idő kell ahhoz hogy ilyen mély érzések elmúljanak? Erre a kérdésre tudom a választ! Soha nem fognak elmúlni, csak az idő múlásával képesek vagyunk belátni hogy helyesen cselekedtünk-e vagy sem. De ahhoz hogy erre a kérdésre te megtudd a választ el kell olvasnod, mert az ajánlóm csak egy aprócska szelet a könyvből. Egy biztos ez a történet mely több millió darabra töri a szívedet. 

Share:
Olvasd tovább →

2020. július 21., kedd

Értékelés | E. Lockhart: A hazudósok

we were liars by e. lockhart [1/2] on We Heart It



Fülszöveg

Egy gyönyörű és előkelő család.
Egy magánsziget.
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör – a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz.
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok.
Hazugságok hazugságok hátán.
Igaz szerelem.
Az igazság.

A hazudósok a többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye.
Olvasd el!
És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, csak HAZUDJ!

Ha E. Lockhart: A hazudósok című regényéről kell véleményt alkotnom, meg kell mondjam, elég nehezen találok szavakat. Már csak azért is, mert nehéz spoilermentesen írni a könyvről, viszont - ahogy előttem már sokan leírták - minden apró cselekménymorzsa lelövi a történet csattanóját. Természetesen én is elolvastam egy csomó értékelést, mielőtt nekiálltam az olvasásnak (hiába, szokásom), amik viszont tényleg csak arra voltak jók, hogy még jobban felcsigázzanak. Azt már mindenesetre tudtam, hogy valami oltári nagy csavar lesz a történetben. Természetesen így volt! Az igazi "what the f..k" élmény konkrétan a 166. oldalon jött el, ahol tényleg megállt bennem az ütő, de onnét is tartogatott még a könyv rácsodálkozásokat. Igazából az elején kicsit össze voltam zavarodva, hogy mikor járunk a valóságban és mikor Cadence fejében, ezért úgy gondoltam, a könyv címe biztosan ehhez kapcsolódik majd. Aztán rájöttem, hogy a megnevezés egy sokkal összetettebb problémát takar, igazából az egész Sinclair családot jellemzi ezzel az egyetlen szóval. Összességében és tagonként is. Azt viszont nem igazán értettem, hogy az ominózus csapatot miért illették ezzel a névvel. Gyakorlatilag ők voltak azok, akik hajlandók lettek volna felrúgni ezt a hazugságvilágot, amit az előző generációk felépítettek. Vagy mégsem? Vagy ők is csak a maguk hazugságvilágát építgették? Egy biztos, ha egyszer a Beechwood sziget lakói beleásták magukat a fejedbe, nem akaródzik nekik onnét egyhamar kijönni. Az ember folyton a történeten rágódik, az egészen nagy volumenű cselekvésektől a legapróbb mozzanatokig. Ritkán emelek ki kedvenc jelenetet egy-egy könyvből, de most egyértelműen ki tudom emelni azt a jelenetet, amikor Gat elmagyarázza Cadynek, hogy ő miért is azonosítható az Üvöltő szelek  Heathcliffjével. A 4 csillagos értékelés igazából két dolog miatt lett nálam indokolt. Az egyik, hogy nem igazán tetszik a cím magyar fordítása. Nekem ez kissé gyerekes, nem illik a történet egészét belengő borongós hangulathoz. Mert akárhogy is nézzük, hiába van nyár, hiába vagyunk a tengeren egy minden luxussal megáldott szigeten, az egészet áthatja valami komorság már a könyv elejétől kezdve. Nekem az eredeti cím (We Were Liars) sokkal jobban tetszik. Akik pedig még nem olvasták a könyvet, azok kérem, ITT ÁLLJANAK MEG, mert a másik okom az egy csillag levonásra sajnos nem megy spoilermentesen. Sajnos én nem tudtam olyan könnyen felmenteni Cadence-t a felelősség alól, ahogy a többiek tették. Akár azt is mondhatnám, hogy dühös vagyok rá, hiszen az önfejűsége trgédiába taszított egy olyan családot, akiknek már amúgy is megvolt a maguk baja. A misztikum pedig nálam valahogy nem fér bele ebbe az egészbe. Ha pedig - tegyük fel - az egész csak Cadence fejében játszódott le, akkor túlságosan könnyen kapott feloldozást saját magától a történtek miatt. Visszapörgetve a lapokat, valóban voltak utalások erre a "természetfeletti" szálra vonatkozóan, és valószínűleg kellett is Cady gyógyulásához, de ezt én egyelőre nem éreztem megérdemeltnek.
A végére pedig egy jó tanács mindenkinek: olvassátok el A hazudósokat, mert az igazságot senkitől sem kaphatjátok meg semmilyen véleményen és értékelésen keresztül, csakis nektek tárja fel magát. 


Share:
Olvasd tovább →

2020. július 15., szerda

Értékelés + Beleolvasó + Borító szemle | Laini Taylor: A rémálmok múzsája /A különös álmodozó 2./

Laini Taylor on Twitter: "25 days till MUSE OF NIGHTMARES ...
kép forrása Laini Taylor twitter oldala



Fülszöveg

Itt a New York Times bestseller A különös álmodozó - Strange the Dreamer várva-várt folytatása a Nemzeti Könyvdíj-nyertes Laini Taylortól, a Füst és Csont leánya írónőjétől.
Szárája hatéves kora óta uralta Könny lakosainak álmait a Rémálmok Múzsájaként. Eddig azt gondolta, hogy már ismer minden szörnyűséget, így többé semmi sem lepheti meg. Ám amikor lezuhant a citadellából, rájött, hogy tévedett. Sem ő, sem szerelme, a jóképű, álmodozó idegen, Lazlo sem lehetett már ugyanaz, mint előtte: egyikük istenné, másikuk szellemmé lett, és így kellett szembenézniük Minja fenyegetésével, aki véres bosszút tervez az alattuk elterülő város lakói ellen.
Lazlo lehetetlen döntésre kényszerül - mentse meg a nőt, akit szeret, vagy mindenki mást? -, miközben Szárája reménytelenebbnek érzi magát, mint eddig valaha. És ez még nem minden, ugyanis hirtelen egy új ellenséggel is meg kell küzdeniük, valamint rá kell jönniük, honnan jöttek az istenek, és miért. Mindeközben, ahogy az elfeledett ajtókat kinyitják, új világok tárulnak fel.


Túlzás nélkül állíthatom, hogy Laini Taylor A különös álmodozó duológiával a fantasy-irodalom esszenciáját alkotta meg. A rémálmok múzsáját egyébként még több időbe telt kiolvasni, mint annak idején A különös álmodozót, de ez cseppet sem von le a minőségéből. Igazából valami különlegesen finom ételhez tudnám hasonlítani, amit az ember lassan eszik, megízlel minden falatot, és igyekszik, hogy minél tovább tartson. Bevallom, az eleje kicsit lelombozott, amiért nem mindjárt az 1. kötet végén vettük fel újra a fonalat, hanem tettünk egy kis kitérőt, hogy megismerjük Korát és Novát. Ahogy azonban haladt előre a történet, be kellett látnom, hogy ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy megérthessük a teljes eseménysort. Az ikrek sorsát nagyon sajnáltam, de valahogy mégsem tudtam 100%-osan egyetérteni velük. Sajnálom, hogy az istenek közül senkinek sem volt bátorsága szembeszállni Szkathisszal, holott Szárájáék megtették ezt Novával szemben a biztos vereség tudatában is. Száráját és Lazlót egyszerűen imádtam! Annyira szép volt, ahogy Lazlo a rémálmok múzsájából átlényegítette az álmok istennőjévé a lányt. Remélem egyszer egy másik történetben Szárájának megadatik az is, hogy újra testet öltsön. Az egyik nagy kedvencem azonban Minja. Vele (Novával ellentétben) teljesen együtt tudtam érezni, értettem és átéreztem minden tettét. Tagadhatatlanul ő szenvedett a legtöbbet az istenivadékok közül, így én egyáltalán nem tudtam hibáztatni azokért a "gonoszságokért", amelyeket elkövetett. Érdekességként megemlíteném, hogy ebből a történetből sem maradhatott ki az LMBTQ-szál, ami úgy látom egyre több könyvben válik hangsúlyosabbá. Khallixte és Dzára kapcsolatával már az első kötetben megismerkedtünk, most viszont úgy vettem észre Thyon Nero is ebbe az irányba fog elmozdulni. Az ő személye egyébként teljesen szimpatikussá vált a regény során. A legnagyobb jellemfejlődést az ő alakja tudhatja maga mögött, szívesen olvasnék róla akár egy spin-off kötetet is. Laini Taylor A különös álmodozóval egészen elképesztő világot hozott létre, amelyet aztán A rémálmok múzsájában elképesztő világokká bővített. Olyan sok lehetőség van még ebben a történetben, egész univerzumot lehetne köré építeni, és bízom benne, hogy az írónő nem is áll meg itt. 5 csillagos olvasmány, amely minden fantasy-rajongónak kötelező!

I. rész

✽✽✽


ilálith (i-lá-lith) főnév

Hagyományos tetoválás Könny 
leányainak köldöke körül, melyet akkor 
kapnak, amikor nővé serdülnek.

Archaikus kifejezés. A szó gyökerei: „iles” 
(lélek) + „lalithai” (sors). Azt a pillanatot 
jelzi, amikor egy nő a kezébe veszi a sorsát, és 
meghatározza saját életének jövőjét.

❧1.
Akár az ékkő, akár a dac

Kora és Nova soha életükben nem láttak még mezárthokat, de nagyon is sok mindent tudtak róluk. A mezárthokról mindenki sokat tudott. Tudtak kék bőrükről: „Olyan kék, akár a zafír” – állította Nova, habár még soha életükben nem láttak zafírt sem. „Olyan kék, akár a jéghegyek” – vélekedett inkább Kora, mivel a jéghegyek látványa nagyon is mindennapos volt a számukra. Tudták, hogy a „mezárth” azt jelenti, „csatlós”, habár ezek a lények nem közönséges, akármilyen csatlósok voltak, hanem a birodalom harcos varázslói. Képesek voltak repülni, vagy éppen tüzet okádni, vagy gondolatot olvasni, vagy árnyékká változni, azután meg viszsza, amikor csak akartak. Az égbe vágott hasadékokon át közlekedtek. Képesek voltak bármilyen sebet begyógyítani, alakot váltani és láthatatlanná válni. Legyőzhetetlenek voltak a csatában, emberfeletti erővel rendelkeztek, és meg tudták jósolni, hogyan fog meghalni valaki. Persze nem mindegyikük volt képes minderre egyszerre, hanem mindegyiküknek megadatott egy-egy képesség, csupán egyetlenegy, amit nem maguk választottak. Az adottság eleve megvolt bennük, ahogy mindenkiben, arra várva – akár a parázs a levegőre –, hátha az illető lehet olyan szerencsés, olyan áldott, hogy kiválasztják.
  Ahogy Kora és Nova édesanyját is kiválasztották azon a tizenhat évvel ezelőtti napon, amikor a mezárthok legutóbb eljöttek Rievába.
  A lányok akkor még csupán kisbabák voltak, így nem emlékezhettek sem a kék bőrű csatlósokra, sem az égen sikló, tündöklő fémhajójukra. Ahogy magára az édesanyjukra sem, mivel a  mezárthok elvitték őt, hogy közöttük szolgáljon, és azóta sem tért vissza.
  Régebben küldött nekik leveleket Aqából, a birodalom fővárosából. Azt írta, ott az emberek nem csupán fehérek vagy kékek, hanem mindenféle színűek. Meg azt, hogy az istenfémből készült palota a levegőben lebeg, ide-oda repül. Kedveseim! – állt a legutolsó levélben, ami nyolc évvel ezelőtt érkezett. Eljött az idő: kihajózom a messzeségbe. Nem tudom, mikor térek vissza, de ti addigra már biztosan felnőtt nőkké cseperedtek. Vigyázzatok egymásra helyettem is, és soha ne feledjétek, bárki bármit mondjon nektek: titeket választottalak volna, ha hagynak választani! Titeket választottalak volna!
  Rievában a falusiak telente lapos köveket forrósítottak fel a tűzben, és bedugták azokat a fekhelyük szőrméi közé, hogy melegen tartsa őket éjszakára. Ám a kövek hamar lehűltek, és reggelre jégtömbként nyomták az embert. Nos, ez a három szó olyan volt Kora és Nova számára, akár megannyi varázslatosan melengető, pihepuha kő, melyek sosem hűltek ki, sosem érződtek keménynek, melyeket mindenhová magukkal vihettek. Vagyis talán inkább viselték őket: anyjuk utolsó üzenete úgy ruházta fel a két testvért, akár egy ékkő. Úgy sugárzott róluk, akár a dac. Az arcukra volt írva: valaki szeret minket, valahányszor farkasszemet néztek Skoyéval, vagy nem hunyászkodtak meg az apjuk előtt. Persze a levelek igencsak sovány vigaszt jelentettek az édesanyjuk helyett – ráadásul most már csupán a levelek emlékét őrizhették, mióta Skoye „véletlenül” tűzbe dobta azokat –, viszont egymásra mindig számíthattak. Kora és Nova: társak, szövetségesek. Nővérek. Elválaszthatatlanok voltak, akár egy verspár sorai, melyek a kontextusból kiragadva elveszítették volna az értelmüket. A nevük akár egybe is olvadhatott volna – Koranova –, oly ritkán esett meg, hogy valaki külön említse meg egyik vagy másik nővért; és ha mégis egymagában hangzott el valamelyikük neve, az csonkának érződött, akár egy kagyló feltört és kettétépett héja. Ők jelentették egymásnak a szeretetet, az otthont. Nem szorultak varázserőre ahhoz, hogy olvassanak egymás gondolataiban – mindkettőjük számára elegendő volt ehhez pár pillantás. Reményeik olyan egyformák voltak, akár az ikertestvérek, még ha maguk a lányok nem is születtek annak. Egymás oldalán álltak, együtt néztek szembe a  jövővel. Tudták, hogy bármit is kényszerít rájuk a jövő, bármilyen csalódást okoz majd, egymásba mindig kapaszkodhatnak.
  Aztán egy napon visszatértek a mezárthok.


Nova vette észre elsőnek. A tengerparton állt, épp kiegyenesedett, hogy félresöpörje a szemébe lógó haját. Az alkarját kellett használnia, mivel egyik kezében a kampóját fogta, a másikban a nyúzókését. Az ujjai már egészen begörcsöltek a szerszámok markolatán, és könyékig elborította a véres belsőség. Amint végighúzta az alkarját a homlokán, érezte, ahogy a félig alvadt vér a bőréhez tapad. Ekkor valami megcsillant az égen, és a lány felemelte a fejét, hogy lássa, mi lehet az.
  – Kora! – szólalt meg. A testvére nem hallotta. Szintén vértől mocskos arca elsápadt a fásult kitartástól. A kése megállás nélkül dolgozott, ám a tekintete üres volt, mintha a lány hagyta volna az elméjét egy másik, szebb helyen kalandozni, mivel ehhez a mocskos munkához nem kellett használnia. Egy juol teteme hevert kettőjük között, félig megnyúzva. A tengerpartot még több tucat ilyen borította el, és mindegyik fölé alakok hajoltak, a lányokhoz hasonlóan. A homokot vér és zsír lepte be. Cirekmadarak rikoltoztak a belsőségeken marakodva, a part menti, sekélyebb vízben pedig csak úgy nyüzsögtek a tüskehalak és csőrcápák, amiket odavonzott az édes-sós szag. Ez volt a nagy mészárlás ideje: az év legszörnyűbb része Rievában – legalábbis a nők és a lányok számára. A fiúk és a férfiak bezzeg imádták. Ők ilyenkor nem kampókat és késeket fogtak, hanem dárdákat. Leölték az állatokat, és lehasították a szarvukat, hogy trófeákat faragjanak belőle maguknak, a többit meg otthagyták a parton. A zsákmány feldolgozása női feladat volt – az mit sem számított, hogy több izom és nagyobb állóképesség kellett hozzá, mint az öléshez. „A mi asszonyaink aztán jó erősek” – büszkélkedtek a férfiak a tengerpartra néző magaslaton lebzselve, kényelmesen távol a bűztől és a szúnyogoktól. És a tengerparton dolgozó nők valóban erősek voltak – valamint fáradtak és komorak is. Már remegtek a  kimerültségtől, és bemocskolta őket mindaz az undorítóbbnál undorítóbb testnedv, ami csak akad egy tetemben, mikor Nova meglátta a különös csillogást a szeme sarkából.
  – Kora! – ismételte. A  testvére ezúttal felnézett, és követte a pillantását az égre.
  És egyszeriben Nova egészen máshogy látta a  távoli alakot. Abban a  minutumban, hogy a  nővére is megpillantotta az egyre közeledő csillogást, mindkettőjüket elemi erővel vágta mellbe a döbbenet.
  Egy léghajó volt az égen. A léghajó egyet jelentett a mezárthokkal. A mezárthok pedig egyet jelentettek a…
  Szabadulással. Azt jelentették, hogy a két lány végre elmenekülhetett Rievából, el a  jégtől, a  juoloktól meg a  szüntelen robotolástól. Azt, hogy végre megszabadulhattak Skoye zsarnokoskodásától, az apjuk közönyétől, illetve a  legújabb – és egyben legnyomasztóbb – fenyegetéstől: a feleséget kereső férfiaktól. Az elmúlt évben egyre gyakrabban fordult elő, hogy a falubeli férfiak meg-megálltak a közelükben elhaladó két lány láttán, és úgy méregették őket, mintha a csirkék közül választanák ki a levágni valót. Kora tizenhét éves volt, Nova pedig tizenhat. Az apjuk bármikor férjhez adhatta volna őket, amikor csak kedve tartja. Egyedül azért nem tett még így, mert Skoye, a  mostohaanyjuk, semmiképpen sem akarta elveszíteni a rabszolgáit. A lányok végezték el a munka nagy részét, és ők vigyáztak a féltestvéreikre is, egy kisebb csapatnyi fiúcskára. Ám az asszony akkor sem tarthatta meg őket örökre. A lányokat itt ajándéknak tekintették: továbbadni kellett őket, nem pedig megőrizni. Vagyis inkább jószágnak számítottak, amivel kereskedni lehet a megfelelő árért, ahogy azzal minden eladósorba került leány apja tisztában volt Rievában. Nova meg Kora kellően szépek és kívánatosak voltak sima, világos hajukkal, barnán tündöklő szemükkel. Kecses, vékony csuklójuk meghazudtolta erejüket, és ugyan az alakjukat eltakarta a több réteg gyapjú meg juolbőr, a megfelelően széles csípőjüket még így sem igazán leplezhették el. A testük kellően kikerekedett ahhoz, hogy melegen tarthassák a leendő férjüket a dermesztő éjszakákon, ráadásul mindenki tudta róluk, milyen kemény munkások. Már nem lehetett hátra sok idejük, mielőtt bekötik a fejüket. Biztosak voltak benne, hogy legkésőbb mélytélre, a legsötétebb hónapokra már mindketten házasok lesznek, és azzal kell majd élniük, aki a legjobb ajánlatot teszi az apjuknak, elszakítva őket egymástól.
  És nem csupán attól tartottak, hogy más-más fedél alatt kellene élniük. Jól tudták, mi lenne a legrosszabb: az, hogy különválva elveszítették volna a hazugságukat. Hogy milyen hazugságot? „Nem lehet ez az életünk.”
  Mióta csak a nővérek az eszüket tudták, ezzel biztatták egymást, szavakkal vagy épp azok nélkül. Elég volt egymásra nézniük, a maguk elszánt határozottságával, és izzó tekintetük felért azzal, mintha hangosan kimondták volna a szavakat. A legnehezebb időkben – a nagy mészárlás közepette, amikor a tetemek csak nem akartak elfogyni, vagy ha Skoye megpofozta őket, vagy valahányszor előbb élték fel az élelmüket, mint hogy túlélték volna a  telet  – ezzel a hazugsággal melengették magukat, tartották egymásban a lelket. Ne feledd: nem lehet ez az életünk! Nem tartozunk ide. A mezárthok vissza fognak térni, és ki fognak választani minket. Ez nem az igazi életünk. Bármilyen rosszra fordult is a helyzet, ez a gondolat segített nekik kitartani. Ha bármelyiküknek is egyedül kellett volna őrizgetnie a hazugság lángját, az már rég kialudt volna, akár egy gyertya, melyet csak egy kéz tud óvni. De ketten voltak, és együttes erővel megóvták a hazugságukat. Látták egymásban tükröződni, kölcsönösen átvették és átadták, oda-vissza kettőjük között. Sosem voltak egyedül, és sosem csüggedtek el.
  Éjjelente arról suttogtak egymásnak, vajon miféle képességük mutatkozik majd meg. Biztosak voltak benne, hogy különleges, rendkívüli erő birtokába fognak kerülni, mint az édesanyjuk. Arra születtek, hogy harcos varázslók legyenek, nem pedig robotoló feleségek vagy rabszolga leányok. Makacsul hitték, hogy a mezárthok egy szép napon eljönnek majd értük, őket is elviszik magukkal Aqába, ahol mindkettőjüket kiképzik a harcra, és felruházzák istenfémből készült páncéllal. És amikor eljön az ideje, ők is kihajóznak majd a titokzatos messzeségbe: felszállnak a magasba, hogy átkeljenek egy égi hasadékon, és a  birodalom hőseivé váljanak. Arról álmodoztak, hogy a bőrük olyan kék lesz, akár a zafír meg a jéghegyek, a szépségük pedig olyan tündöklő, akár a csillagok.
  Ám az évek sorra teltek-múltak, és a mezárthok csak nem tértek vissza. A hazugság egyre gyengült, így amikor a lányok egymásra néztek, hogy erőt nyerjenek a testvérük hitéből, ahelyett mindinkább a  saját félelmüket látták visszatükröződni a  másik szempárból. Mi lesz, ha mégis ez az életünk?
  Minden évben, a mélytéli napfordulón, Kora és Nova felkaptattak a meredek, jeges-csúszós ösvényen a hegygerincre, hogy tanúi lehessenek a napkorong rövidke felbukkanásának, mivel tudták, ezután egy egész hónapig nem láthatják. Nos, a hazugságot elveszíteni ugyanolyan érzés lett volna, mint a nap hiánya – csak épp nem egy hónapig, hanem örök életükre.
  Így hát, meglátni azt a léghajót… Az olyan volt, mint amikor a tél végén visszatért a fény.
  Nova örömujjongást hallatott, Kora pedig elnevette magát. Boldogan, felszabadultan, és… kissé vádlón.
  – Pont ma?! – vonta kérdőre rosszallóan az égen lebegő hajót. Kacagása tisztán, csengőn áradt szét a tengerparton. – Igazán?
  – Nem tudtatok volna előző héten jönni? – kiáltotta Nova. Hátravetette a fejét, ugyanolyan boldogság és felszabadultság sugárzott az ő hangjából is, és ugyanolyan kemény éllel csendült. Mindketten vérben-verítékben úsztak, hiszen órák óta könyékig turkáltak a döglött állatokban. Bűzlöttek a belsőségektől, vöröslött a szemük az undorító, orrfacsaró gázoktól, erre a mezárthok éppen most szíveskedtek felbukkanni? A tengerpartot betöltő, a félig megnyúzott és kibelezett, véres-zsíros tetemek meg a fullánklegyek felhői között álldogáló többi nő is felnézett. Mindannyiuk kezében megdermedt a kés. A mészárlástól elfásult, szenvtelenné vált sokaságban félelemmel vegyes áhítat ébredt, ahogy a  hajó egyre közelebb siklott. Istenfémből készült: élénkkék és tükörfényes volt, a  napfény csak úgy csillogott-villogott rajta, szikrázó pettyekkel vakítva el a lányokat és asszonyokat.
  A mezárth léghajókat a kapitányaik formálták meg, az elméjük erejével. Ez a hajó egy darázs alakját öltötte. A szárnya olyan sima volt, akár a penge éle, a feje elnyújtott ovális, a szeme két nagy gömb. Rovarszerű teste torból és potrohból állt, a kettőt keskeny derék kötötte össze. Még fullánkja is volt. Átrepült a fejük felett, a falu felé tartva, és hamarosan eltűnt a szemük elől a magaslaton emelt kőfal mögött, ami megóvta a házakat a széltől.
  Kora és Nova szíve dübörgött. Szédelegtek-remegtek az izgatottságtól, az idegességtől, a hódolattól, a reménytől és a beigazolódott vágyakozástól. Még egyszer, utoljára meglendítették a kampójukat és késüket, jól belevágva a  szerszámokat a  juol húsába. Amint elengedték a vén eszközök elkopott markolatát, mindketten tudták, hogy már soha többé nem veszik kézbe őket.
„Nem lehet ez az életünk.”

© Maxim kiadó, 2019


2544634338525180. sy47545158895. sy47543533891. sy47543470449. sy47553737505. sy47550497622. sx318


Share:
Olvasd tovább →

2020. június 16., kedd

Értékelés + Beleolvasó | Baráth Viktória: A főnök 2



Baráth Viktória: A főnök 2. - Boritó

Fülszöveg

A főnök című sikerkönyv várva várt folytatása!

Ana Moreno élete darabjaira hullott. Miután mindent és mindenkit elvesztett, aki számára fontos volt, az otthonát is kénytelen elhagyni. Az albuquerque-i alvilág királynője immár csak egy kis tijuanai kocsma tulajdonosa. Jóval szerényebben él, de ebben a nehéz helyzetben is megtalálta a boldogságot: új barátokat szerzett, jótékonykodik, és úgy tűnik, a magánéleti gondjai is megoldódni látszanak. Azonban egy nap betoppan hozzá egy rég nem látott ismerős. Ana csak úgy szabadulhat meg a múltja sötét foltjaitól, ha elfogadja a férfi ajánlatát. Ehhez viszont kockára kell tennie a saját életét.

Begyógyulhatnak valaha a fájó sebeink? Jóvátehetjük a múltban elkövetett bűneinket? Képesek vagyunk megbocsátani a megbocsáthatatlant? Hogyan léphetünk ki egy olyan világból, ami egykor a részünké vált?

A többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt Baráth Viktória A főnök című regényének folytatásában Mexikóba kalauzol minket, ahol a jót és a rosszat csak egy vékony vonal választja el. Ezt a határt pedig nagyon könnyű átlépni.


Őszintén megmondom, engem teljesen váratlanul ért, hogy A főnöknek lesz folytatása, de szerintem azt látni kellett volna, amikor megtudtam. Mondhatni megőrülve ugráltam örömömben, hiszen az első kötet rögtön a kedvencek listájára ugrott annak idején. Aztán, ahogy vártam a megjelenést egyre inkább erőt vett rajtam a félelem is, hogy vajon tudja-e hozni a folytatás az  első kötet sikerét. Végül eljött a pillanat, amikor kezembe vettem az új kötetet. Nehéz leírni az érzést: mondhatni hazaértem. Annyira jó volt újra találkozni Anával és Rickkel. Egyből beszippantott a mexikói kis kocsma hangulata, Ana új életével is könnyen azonosultam, és Solt is hamar megszerettem. Sajnálom, hogy végül ő lett az a motiváló tényező, aki miatt Ana sorsa ismét fordulatot vett. Erősen gondolkodtam, hogy ezt meg lehetett volna-e másképp is oldani, és arra jutottam, hogy szerintem igen, de hát a döntés az írónő kezében van. Bár Rick szemszögéből elég igazságtalannak éreztem a dolgok alakulását. Szerintem már egyáltalán nem minősül spoilernek, ha elárulom, hogy Ryan megjelenésekor nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. És ahogy reagáltak egymásra!!!! Igen, Viki! Így kell ezt csinálni! Annyira, de annyira bírtam, hogy Ryanből nem lett egy picsogó szerencsétlen, hanem ugyanaz maradt, aki volt. A karaktere egyszerűen... wááááó! Ilyennek kell lenni egy rosszfiúnak. Na meg olyannak, mint Javier. Szerintem tuti "főgonoszt" sikerült összehozni, azzal pedig, hogy megismerjük Ana családját, tényleg a bűnöző hajlamra is sikerült kielégítő választ kapni. Ezek után joggal kérdezhetitek, ha ennyire szuperlatívuszokban írok, mi a bánatért értékeltem mégis 4,5 csillagra a könyvet. Nos, az ok neve Oliver. Nem tehetek róla, én tényleg próbáltam megkedvelni, de nem. Értem én, hogy vívódik a langyos, de biztonságos élet és aközött, ami felé a természete (vagy a szíve) húzza, de ez nekem hajtépés volt. Igaz, hogy voltak olyan jeleneteik, amin sírva röhögtem, de számomra ő akkor sem kellett volna a nagy egészbe. Ahogy Sophia sem. Bár lehet, hogy az írónő ezzel lehetőséget hagyott saját magának, hátha egyszer! Én mindenkinek csak ajánlani tudom! Elképesztő! Hajrá Viki, csak így tovább!


Múlt és jelen

Az ajkaimat megszínező vörös rúzst bámulom a tükörben, miközben jobb kezemmel végigsimítom a hajamat, hogy minden egyes tincs tökéletesen álljon. Kiengedve hagytam, mert ő úgy szereti. Tudom, hülyeség, hogy még ennyi idő után is ezt nézem, de nem tudok ezen változtatni. Így is a mindennapjaim része, minden pillanatban úgy érzem, hogy itt van velem. Ha most látna, biztos beszólna valamit, hogy mit érzelgősködöm. Mosolyognom kell, akárhányszor meglátom magam előtt az arcát, miközben a szemeit forgatja.
  Egész jól nézek ki, sőt, kimondottan tetszem magamnak. Bár ezek a partik nem olyanok, mint amiken régebben vettem részt, én mégis szeretem mindennek megadni a módját. El kell fogadnom, hogy már nem az az ember vagyok, aki voltam. Megváltoztam, pontosabban az élet kényszerített arra, hogy megváltozzam. Ma már nem tudom elképzelni, hogy úgy éljek, ahogy régen, de úgy érzem, valahol mélyen még az az énem is bennem lakik. Hogy hiányzik-e? Talán egy kicsit. De nem a pénz vagy a hatalom. Inkább az, hogy a magam ura voltam. Még úgy is, hogy minden egyes pillanatban azon járt az agyam, hogy talán a mai nap lesz az utolsó. A veszély végig ott lebegett fölöttem, és szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam. Rosszabbul is járhattam volna…
  Határozott kopogást hallok az ajtómon, de nem emelem el a tekintetem a tükörről.
  – Igen? – szólok ki. 
  Rick hirtelen mozdulattal nyit be a szobámba. 
  – Lassan indulnunk kell – mondja, de nem lép beljebb, megáll az ajtóban.
  – Máris kész vagyok. Sol?
  – Már elment dolgozni. Mondtam neki, hogy később beugrunk hozzá.
  – Az tuti. Ha ezt az estét túlélem, akkor szükségem lesz egy italra.
  Felállok a fésülködőasztalom elől, és teszek pár lépést Rick felé, aki félreállva enged nekem utat. Az előszobában hallom, ahogy jön utánam, ezért hátra se nézek, csak magamra hajtom a stólámat, felveszem a táskámat, és kilépek a bejárati ajtón. Semmi kedvem sincs ehhez a partihoz, de megígértem Silviának, hogy jelen leszek, és segítem az alapítvány munkáját. Nem mondhattam nemet, mert szerinte az én „pofim” lesz az, amitől sok-sok nulla kerül majd a csekkekre. Ezt, mondjuk, meg is értem, mivel az adakozók nagy része férfi, akiknek jólesik, ha egy fiatalabb nő hízeleg nekik. Silvia azonban már jócskán túl van a hatvanon, és hiába tartja nagyon jól magát, be kell látnunk, hogy a kor a férfiaknál igenis számít. Én sem vagyok mai csirke, de még mindig tudom, hogyan használjam a nőiességemet. Többek között ezért nem mentem még csődbe.
  Rick szokás szerint teljes csendben visz el egészen a Lucerna Hotelig, ahol a jótékonysági estet tartják. Ilyenkor örülök annak, hogy nem egy szószátyár. Nincs kedvem beszélgetni, eleget fogok még később, most jobban esik a csend és nyugalom. Rick nem sok vizet zavar, szinte észre se veszem, hogy mellettem van, de mégis biztonságban érzem magam vele. Örülök, hogy együtt maradtunk az után is, hogy le kellett lépnünk Albuquerque-ből, amikor a talaj kezdett forróvá válni a talpunk alatt. Az egész életünket magunk mögött hagytuk. Nem csoda, elég gyorsan kellett távoznunk. Mindössze egy-egy bőrönddel vágtunk neki a nagy útnak egy lerobbant Fordban. A mai napig nem értem, hogyan juthattunk ki az országból, bár van egy tippem. A lényeg, hogy megúsztuk, és Tijuanában új életet kezdhettünk. Ezek után Rick magamra hagyhatott volna, de nem tette. Én pedig örökké hálás leszek neki ezért.
  Ahogy bekanyarodunk a bejárat elé, kinyitom az ajtómat, de Rick utánam szól:
  – A mobilod mindig legyen nálad! – köti a lelkemre szigorúan.
  – Igenis, apu! – forgatom a szemem, majd kiszállok a kocsiból, és elindulok az üvegajtó felé.
  Már a lobbiban felismerem azokat az embereket, akik a partira jöttek. Szmokingba bújt üzletemberek, akik azzal akarják csillapítani a bűntudatukat, hogy nagyritkán odadobnak néhány pesót valamelyik jótékonysági szervezetnek. De ez engem nem igazán izgat, ha ezzel sikerül fenntartani az alapítványt. Ahogy az sem érdekel, honnan van a pénzük, milyen úton-módon szerezték. A lényeg, hogy végre nemes célt támogatnak vele.
  Felveszem a legszebb mosolyomat, és úgy indulok a terem felé, hogy ha esetleg útközben találkozom valakivel, már így lásson. Sokan biccentenek felém, odaköszönnek, de én határozottan folytatom az utamat. Ha beszélgetni akarnak, akkor azt bent kell megtenniük, ahol a borítékokat gyűjtjük. Remélem, hamar túlesünk a kötelező körökön, és mehetek Solhoz. Jobban szeretek dolgozni, mint kirakati bábuként lófrálni a milliomosok között.
  Ahogy belépek a szolidan díszített terembe, rögtön feltűnik Silvia őszes haja és rikítóan vörös ajka, ami csak úgy világít. Sokan nem kedvelik harsány természete miatt, de én talán pont ezt szeretem benne. Mindenről határozott véleménye van, és bár igyekszik fiatalabbnak tűnni a koránál, szereti eljátszani mindenki gondos nagymamáját, aki mindig jó tanácsokkal látja el az embert.
  – ¡Ana, cariño! – tárja szét a karjait, ahogy meglát. Közelebb lépek hozzá, és adok neki két puszit üdvözlésképp. – Remélem, felkészültél a nagy csatára!
  – Nincs más választásom, nem igaz? – kérdezek vissza elbűvölő mosollyal az arcomon.
  – Ó, igen, erre a mosolyra van szükségünk! – csipkedi meg az arcomat. – Ne feledd, hogy a mai estén az előző adományok kétszeresét kell összeszednünk. A tervrajzok már készen vannak, szeretném minél hamarabb elkezdeni az építkezést.
  – Ne aggódj, meglesz! Mindenkit meghívtunk, akit csak lehetett, ráadásul annyi itt az újságíró, hogy szerintem még hetek múlva is kapni fogjuk a felajánlásokat.
  – Legyen igazad! Nem is tartalak fel, tudod a dolgod!
  Ezzel magamra is hagy, és rögtön beszédbe elegyedik az egyik vendéggel. Első körben azokhoz megyek oda, akiket már ismerek, hogy kicsit fel tudjak oldódni és felvegyem a ritmust. Sokszor érzem azt, hogy nagyon nincs kedvem ehhez az egészhez, de aztán emlékeztetem magam, hogy miért is teszem, és máris máshogy állok a dolgokhoz. Régebben imádtam a partikat és a rendezvényeket, de mostanra teljesen elvesztették számomra a varázsukat. Azóta, amióta tudom, hogy valójában milyen emberektől várjuk a pénzt. Igen, én is egy voltam közülük, belátom, ezért semmi jogom ahhoz, hogy elítéljem őket. Én azonban rájöttem, hogy nem folytathatom azt az életet, és váltottam. Jó útra tértem, és ez volt a legjobb döntés, amit valaha meghoztam.
  Kicsit megterhelő, hogy egyszer spanyolul, aztán angolul, majd megint spanyolul kell beszélgetnem, de szerencsére nem okoz gondot, inkább csak kellemetlen. A vendégeink között is sok az amerikai, ezért már hozzászoktam, de velük csak pár mondatot kell váltanom. Mielőtt még belemerülnék egy hosszabb beszélgetésbe a helyi önkormányzat vezetőjével, a pulthoz lépek, és kérek magamnak egy pohár pezsgőt. Hosszú lesz még az este, nekem pedig szükségem van valamire, ami lenyugtat, és amitől jobb kedvre derülök. Egy idő után már a fejem és a lábam is belefájdul a sok álldogálásba és jópofizásba. Az éves gálaestek a legfárasztóbbak számomra. Minden alkalommal ugyanazokat a köröket futjuk ugyanazokkal az emberekkel. Mosolygok és csevegek velük a pénzükért cserébe. Valami hasonlót csinálhatnak az eszkort lányok is munka közben, csak én egy este alatt több férfinak is teszem a szépet.
  – Ana, nézd csak, ki van itt!
  Silvia hangjára összeszedem magam. Legurítom az utolsó korty pezsgőmet, majd felé fordulok, de abban a pillanatban, ahogy meglátom Oliver arcát, még jobban megszédülök, mint a pezsgőtől.
  – Emlékszel még Jones ügynökre? – kérdezi Silvia.
  Nem hiszem el, hogy ismét ezt játssza el velem. Már a múltkor is lecsesztem, amiért szó nélkül beállított, mégis miért nem tud nyugton maradni?
  – Miss Moreno – biccent felém játékos mosollyal az ajkán. 
  – Mr. Jones – üdvözlöm, ám korántsem olyan kedvesen, mint ő. 
  – Jones ügynök azért jött, hogy megnézze az épület új szárnyát, amire tavaly gyűjtöttünk.
  – Az még nincs kész – vágom rá barátságtalanul.
  – Tudom, Silvia már tájékoztatott róla, hogy áll az építkezés. Ezt leszámítva is szerettem volna eljönni, hogy megnézzem, hogyan alakul az alapítvány élete.
  – Írhatott volna egy e-mailt is – közlöm vele egy erőltetett mosoly társaságában.
  – Ana… – néz rám Silvia meglepetten.
  Meg is érdemelném a dorgálást, ha nem az lenne a helyzet, ami. Sosem beszélnék így senkivel, aki jótékonykodni akar az alapítvány javára, de tudom, hogy Oliver miért van itt. És az egyáltalán nem a jótékonykodás.
  – Semmi gond, Miss Moreno bizonyára már fáradt – menti a helyzetet Oliver. – Megértem, hiszen nehéz lehet egész este ennyire gyönyörűnek és elbűvölőnek lenni.
  És még nekiáll udvarolni! Silvia próbálja leplezni a mosolyát, de nem nagyon sikerül neki. Még a hülye is láthatja, hogy a reakciómat figyeli.
  – Annyira nem fárasztó, ez nálam a természetes állapot.
  Oliver jót szórakozik a válaszomon, Silvia pedig ismer már annyira, hogy csak a fejét csóválja. Annyiszor próbált összehozni mindenféle férfiakkal, hogy már észre sem veszi, ha visszautasítom őket. Kezdem unni, hogy mindenki a szerelmi életemmel foglalkozik.
  – Ez, mondjuk, mindent megmagyaráz – folytatja Oliver.
  Utálom, amikor ezt csinálja. A múltkor is csak úgy beállított ide, és felforgatta a békés életemet. Ezúttal nem hagyom, hogy ezt tegye.
  – Mennem kell Solhoz – fordulok Silvia felé.
  – Máris? 
  – Úgy tűnik, minden alkalommal sürgős ügye akad, amikor találkozunk – teszi hozzá Oliver. 
  – Így van – bólintok. – Ezen elgondolkodhatna.
  Az az átkozott vigyor sosem fagy le a képéről. Játszik, tudja, hogy idegesít, tudja, hogy nem akarok lebukni ezek előtt az emberek előtt, és mégis ezt csinálja. Nem maradhatok tovább a közelében ennyi kíváncsi tekintet előtt.

Share:
Olvasd tovább →

2020. június 10., szerda

Értékelés | Leiner Laura: Mindig karácsony

kép forrása, @ll_konyv_fanok


Fülszöveg


Karácsony. Káprázatos fények az utcákon, készülődés az ünnepekre, tolongó emberek a plázákban.
A bevásárlóközpont forgatagában, december 23-án három lány egymás mögé kerül a mozgólépcsőn, éppen akkor, amikor egy prank videónak köszönhetően 14:59 perckor hirtelen leáll a szerkezet.

A Mindig karácsony Anna, Luca és Bogi történetét meséli el, akiknek látszólag semmi közük egymáshoz, sorsukat mégis ezernyi láthatatlan szál köti össze karácsonykor.


Lehet, hogy nem a legaktuálisabb időszakban, de végre eljutottam odáig, hogy olvashassam Leiner Laura legutóbb megjelent könyvét, a Mindig karácsonyt. Még mindig nagyon meg tudnak fogni az írónő könyvei, bár nem tagadom, vannak dolgok, amik most már kezdenek zavaróak lenni, de ez valószínűleg annak tudható be, hogy korban egyre távolodom Laura célközönségétől. De nézzük csak sorjában! A könyv legnagyobb erősségének azt tartottam, hogy így a nyár küszöbén is képes volt olyan szinten karácsonyi hangulatba hozni, hogy szinte csalódtam, amikor felnézve a könyvből azt tapasztaltam, hogy nem esik a hó. A három főszereplő lány mindegyike nagyon szerethető volt a maga módján és jó érzés volt megismerkedni a történetükkel, a legszimpatikusabb számomra azonban Saci volt, a talpraesettségével és a nagy szájával. Hatalmas poénnak tartottam Saci személyiségét ehhez a munkahelyhez társítani. Bogi (majdnem Renit írtam:) - vajon miért?) nekem egy kissé szerencsétlenre sikeredett, Annát a megnyilvánulásai alapján pedig nem igazán főiskolásnak, mint inkább 16-17 éves kamasznak könyveltem el. Somán rengeteget derültem, én nagyon bírtam a bénázásait, később pedig, amikor összefutottak a szálak, szintén fel-felnevettem, amikor rájöttem, hogy melyik szituációban melyik szereplőről van szó. Ez a "kicsi a világ" ötlet amúgy szintén erősen pozitívuma könyvnek, bár kicsit csalódtam, hogy csak ennyire érintkeztek a szereplők egymással. Én egyébként érzek itt némi függővéget (vagy legalábbis a lehetőségét), mert bár önálló kötetként is tökéletesen megállja a helyét, azért egyértelmű, hogy a lányok a jövőben biztosan találkozni fognak egymással. És őszintén kíváncsi lennék rá, hogy alakul az életük a továbbiakban (bár én már továbbgondoltam a magam verzióját). S hogy miért adtam mégis csak 4,5 csillagot? Az internetes részek miatt. Ami ugyanis annak idején Laura részéről egyedülálló ötlet volt, vagyis, hogy felhívta figyelmet a közösségi média negatív hatásaira, az mostanra egy zavaros katymasszá vált. Szerintem az írónő maga is érezte, hogy kissé túlzásba esett ezzel kapcsolatban, úgyhogy megpróbált szépíteni a dolgokon, nekem viszont elég abszurd, hogy rögtön a könyv elején egy hosszabb litániát ír arról, hogy mennyire utáljuk a kütyüket és netet, majd a YouTube csatorna 100.000 feliratkozójánál egész népünnepélyt rendez. Mondjuk nekem ez az egész szituáció ott Luca és Réka körül elég elrugaszkodottnak tűnt. De ahogy említettem az elején, lehet, csak korban távolodom a célközönségtől. Mindent összevetve még mindig élvezem Leiner Laura könyveit, úgyhogy a következő könyvének is biztosan olvasója leszek. 

Értékelésem:



Share:
Olvasd tovább →

2020. június 2., kedd

Release Blitz + Review + Giveaway | Prince of Hearts by L.A. Cotton




Title: Prince of Hearts
Series: Verona Legacy #1
Author: L.A. Cotton
Genre: New Adult Romance
Release Date: June 2, 2020



Blurb

Arianna Capizola is her father’s daughter.

Humble. Hardworking. Honest.

She’d rather spend her days helping at the local shelter than brushing shoulders with her vain and entitled classmates.

Niccolò Marchetti is his father’s son.

Dark. Dangerous. Deceitful.

He’d rather spend his days getting bloody in the ring than attending class and keeping up pretences.

When their paths cross at Montague University neither of them are willing to drop the walls they’ve spent so long building. But he can’t resist the girl with stars in her eyes, and she can’t forget the guy who saved her that night.

There’s only one catch.

Nicco isn’t Arianne’s knight-in-shining armor, he’s the son of her father’s greatest enemy.

He is the enemy.

And their families are at war.


**Prince of Hearts is the first book in Nicco and Ari’s duet. Due to mature content that some readers may find distressing, this book is recommended for readers 18+  




5 *PRINCE OF HEARTS* STAR

Prince of Hearts is the first book of Verona Legacy Duet. It isn't a standalone. It is a angsty, forbidden maffia romance with a huge mistery and dark elements. We can read this story in present time from Nicco & Ari's POV. I really like this two. Ari is an innocent and honest girl who just want her freedom. She is a maffia princess. Nicco is a dangerous but protector boy with a good heart. He is maffia prince.
Their story was started with a love at first sight, but this is forbidden and complicated! Their families are at war. Yeah I know what you think, like Romeo and Juliet. It is so much more! This is angsty, dark and beautiful. This is an emotional rollercoaster! First you're on top, full of their love and the other moment it plunged into the depths. What are you doing? Why? I'm sooo angry and confused! I am dying to know what will happen next.

I'm never forgive you Lianne, EXCEPT if you do something. 😭😭😭😭 You have to do something!!!😭😭😭 I know you will do ! You promised me! I'm broken.




Purchase Links

$2.99 for a limited time!

AMAZON US / UK / CA / AU


ALSO AVAILABLE IN AUDIO + PRINT






Excerpt

“It’s a beautiful night,” I said from the shadows. 
“Nicco?” She glanced around, searching for me. When her eyes landed on me standing by the corner of the building, she stood up. “What do you want?”
“Ahh, Bambolina.” I let out a weary sigh. “That is a loaded question.”
“Humor me.” Lina took a step closer. The moonlight danced off the soft features of her face.
Jesus, she was so fucking beautiful.
“I want to kiss you.” I inched toward her, unable to resist the magnetic pull I felt whenever I was around her. “I want to finish what we started earlier. I want to feel you beneath me, hear you cry my name.”
I want to make you mine.
“You couldn’t get away from me fast enough earlier.” Her confused gaze cut me like a thousand tiny blades over my skin. 
“It’s not what you think,” I said, moving closer still. Lina mirrored my movements until we were standing in front of each other.
Until she was close enough to touch.
“What’s happening to us, Nicco?” she whispered. “Why do I feel like this?”
“What do you feel like?” I brushed the hair off her neck. She had a thick hoodie pulled over her body, but I was still able to stroke the skin beneath her ear. Lina’s eyes drifted closed as she inhaled a shaky breath. 
“I look for you when you’re not there. I feel you when you’re close. I can’t get you out of my head.” Her eyes opened again, fixing on mine. She smiled and it was like a bolt of lightning to my heart.
This girl.
This innocent sweet girl was ruining me. 






Trailer




Coming Soon


Releasing August 11

AMAZON US / UK / CA / AU






Author Bio


Author of over thirty mature young adult and new adult novels, L A is happiest writing the kind of books she loves to read: addictive stories full of teenage angst, tension, twists and turns.

Home is a small town in the middle of England where she currently juggles being a full-time writer with being a mother/referee to two little people. In her spare time (and when she’s not camped out in front of the laptop) you’ll most likely find L A immersed in a book, escaping the chaos that is life.


Author Links

Share:
Olvasd tovább →

Értékelés + Beleolvasó | Bethany-Kris: Vakmerő és végzetes /A chicagói maffiaháború 2./

Reckless & Ruined
kép forrása



Fülszöveg


„Csak ​egyszer lehetsz fiatal és ostoba.

Alessa még életében nem hallott ekkora baromságot.”

Alessa Trentini mindig követi a szabályokat, vagy legalábbis úgy tűnik. A Conti család egy bizonyos tagjának azonban valahogy mindig sikerül felébresztenie a benne szunnyadó lázadót, és közben meg is védi minden bajtól, de attól a katyvasztól, amibe a bátyja miatt kerül, még Adriano sem mentheti meg.

Háborúban egyetlen nő sincs biztonságban, ha a keze által bármelyik család feljebb juthat a maffia ranglétráján.

Adriano Contit felőrli a kényszer, hogy mindenkinek megfeleljen, és hamarosan apja, Riley oldalán találja magát, aki felesége halálát felhasználva próbál magasabbra törni. A vér még a Szervezetnél is előrébb való. Adriano számára csak egyetlen biztos pont marad ebben a háborúban, mégpedig Alessa Trentini, de most talán kénytelen végignézni, ahogyan egy másik férfié lesz.


A Szervezet családjai között még soha nem volt olyan nagy a széthúzás, mint most. Ahogy fokozatosan mindenkit magával ragad a saját bosszúvágya, hamarosan vér árasztja el az utcákat, és mind több ember hal meg. Egyetlen módja van az életben maradásnak: mocskosan kell játszani. Még akkor is, ha ezáltal minden elpusztul.


Emlékeim szerint Bethany-Kris: A chicagói maffiaháború című sorozatának első kötetét is már "egyszer olvasós"-ra értékeltem, a kíváncsiság mégis hajtott, hogy elolvassam a folytatást is. Biztosan van némi mazochista hajlamom, mert a leírtak mellett a Vakmerő és végzetes borítóját is bűnrondának tituláltam. (Holott a Titokzatos és tüzes a borítójával fogott meg annak idején.) Szóval, egy szó, mint száz, belevágtam Alessa Trentini és Adriano Conti történetébe. A regény nagyon szépen indult, aggódtam ugyanis, hogy már nem igazán emlékszem az első rész történéseire, a Prológusban azonban kaptunk egy gyorstalpalót az előző kötet főbb történéseiből, aminek köszönhetően újra fel lehetett venni a történet fonalát. Aztán egy gyors kitekintés néhány évvel korábbra, éppen csak annyi, hogy képet kapjunk Alessa és Adriano kapcsolatának kezdetéről, ez a megoldás is tökéletes. A történet azután éppen ott folytatódik, ahol a Titokzatos és tüzes véget ér, vagyis Lily és Damian esküvőjének éjszakáján. Itt például mosolyogva olvastam a lányok beszélgetését, amiben mintegy mellékesen Damian hollétét taglalták. Én persze tudtam, hol van. :) A maffia szál szerintem egészen jól sikerült ebben a kötetben, Riley és Joel csatározását egészen élmény volt olvasni, az egész nagyon precízen, logikusan volt felépítve egészen a végkifejletig. Akik számomra rontották a könyvszínvonalát, az maga a főszereplő páros volt. Alessa személyében sajnos egy hisztifészket ismertem meg, aki azon kívül, hogy dobálózik a szavakkal, nem sokat tesz a saját boldogulása érdekében. Ha pedig engedelmes maffialeányzóként tudja, hogy meg van kötve a keze, és úgyis azt csinálja, amit mondanak neki, akkor meg nem értem, miért rinyál. A testvérek közül nekem egyértelműen Abriella volt a favoritom, az ő karaktere már az első kötetben is felkeltette az érdeklődésem, sajnos azonban majd csak a 4. kötetben lép elő főszereplővé. Alessa az édesanyjához való hozzáállása miatt sem nyerte el a szimpátiámat, olyan dolog miatt ítélkezik, méghozzá elég bunkó módon, amit ő is éppen ugyanúgy csinál. Hm. Ugye a saját szemében a gerendát sem... És ott van Adriano. A fiatal capo, aki az utcán rettenthetetlen, vakmerő szuperpasi, aki Alessával egy légtérben picsogó, nyálas pincsikutyává válik. Ilyenkor a jóérzésű olvasó a falat kapirgálja, és fohászkodik az írónőhöz, hogy ezt most miért kellett, könyörgöm?!?! Magam is meglepődve vettem észre, hogy Damian felbukkanásai a regényben szinte fénypontot jelentettek, pedig az előző értékelésemben vele is eléggé kritikus voltam. Legalább az az egy dolog megnyugtatott, hogy Riley sem nézte jó szemmel a hősszerelmesek bénázásait. Mindent összevetve valószínűleg megérdemelte volna a 4 csillagot a regény, én azonban úgy tettem le, hogy ez sajnos nem ütötte meg nálam a titokzatos és tüzes szintjét. S mivel arra anno 4 csillagot adtam, a Vakmerő és végzetesből jobbnak láttam egy felet lehúzni, így kapott 3,5 csillagot nálam. Nem mondom, hogy hű, de nagyon várom a 3. kötet megjelenését (Evelina és Theo is langyos víz a szememben, sajnos akit bírtam, azt kinyírták), talán csak azért, mert közelebb visz a 4. kötethez, Abrielláék könyvéhez, amire viszont őszintén nagyon kíváncsi vagyok. Úgy gondolom, aki elkezdte a sorozatot, nem veszít ezzel sem, úgyhogy hajrá, merüljetek el a chicagói alvilágban bátran!

Értékelésem
3 out of 5 stars png, Picture #363865 3 out of 5 stars png

ELŐSZÓ

  – Csak egyszer lehetsz fiatal és ostoba.
  Alessa még életében nem hallott ekkora baromságot.
 – Pontosan. Csak egyszer lehetsz ostoba, Dean. Az én családomban ezt szó szerint kell érteni, mert nálunk életedben csak egyszer követhetsz el ostobaságot. Ha hülyeséget csinálsz, rábasztál.
  Dean nevetett, és tett egy lépést Alessa felé. A lány gyorsan elhátrált a fűzfa nyújtotta rejtekbe, biztonságos távolságra a sráctól. Semmi kétség, Dean aranyos fiú, csak sajnos ezen kívül semmi mást nem lehetett elmondani róla – és ez messze nem ellensúlyozhatta a rengeteg jellembeli hiányosságát. Kezdetnek mondjuk azt, hogy a jelek szerint nem értette, mit jelent a „nem”, ha Alessa szájából hangzik el. 
  Az egyik legnagyobb baj, hogy az apja volt a la famiglia egyik capója. Alessa minden alkalommal kényelmetlen helyzetbe került, amikor Dean feltűnt. Ráadásul Terrance-nek, a nagyapjának, a Szervezet főnökének semmi kivetnivalója nem volt sem Deannel, sem Dean apjával kapcsolatban.
  Ha Dean megjelent Alessa közelében, az csak rosszat jelenthetett.
  Alessának nem az volt a baja, hogy Dean tizennyolc éves létére máris szoros kapcsolatban áll a chicagói maffiával, és nem is az, hogy a többiekhez hasonlóan ő is elviselhetetlenül arrogáns. Egyáltalán nem ez volt itt a fő gond. Alessának az piszkálta a csőrét, hogy Deant ő csak úgy érdekli, mint Terrance Trentini unokája. Nem a személyisége, hanem a felmenői miatt kedvelte. Neki csak egy csinos arc, egy jól hangzó név és egy jó segg kellett, valamint az, hogy ezeknek a segítségével feljebb lépjen a ranglétrán.
  Alessának pedig esze ágában sem volt, hogy ő legyen, aki mindezt megadja neki.
  – Ugyan már, Alessa! – mondta Dean vigyorogva, és újabb lépést tett felé. – Gyere el velem, és bulizzunk egy kicsit ma este!
  – Ahogyan a múlt hónapban a nővéremmel is buliztál? – kérdezte Alessa.
  Dean állkapcsában megfeszült egy izom.
  – Vele csak barátok vagyunk.
  Aha.
  Ahhoz képest, hogy testvérek, Alessa kimondottan kedvelte a nővérét. Abriella amolyan vad lány volt, akit nemigen érdekeltek a szabályok. Ha ő elment valahova Deannel, akkor nem barátkozni akart vele, és ha Abriella úgy volt vele, hogy semmi kedve még egyszer találkozni a sráccal, akkor tuti, hogy Alessa is csak az idejét pazarolná.
  – Fel sem tűnt, hogy a homlokomra van írva, hogy hülye vagyok – felelte Alessa, és közben a lehető legkedvesebben mosolygott. – Ha vársz egy pillanatot, lemosom, és akkor a jövőben elkerülhetünk minden ilyen félreértést.
  Hasonló helyzetben a szarkazmust Alessa mindig könnyen bevethető fegyvernek tekintette. Átbújt a fűz egyik mélyre hajló ága alatt, és már éppen elindult volna a Trentini-villa felé, de nem jutott meszszire. Mielőtt kiért a fa ágainak rejtekéből, Dean utolérte, átfogta a derekát, és magához rántotta.
  – Eressz el! – kiáltotta Alessa, és próbált volna kiszabadulni. 
  Dean keményen tartotta.
  – Ugyan, Alessa! Ne kéresd magad! Mind a ketten tudjuk…
  – Hogy egy idióta pöcs vagy! – vágott a fiú szavába gyűlölettől csöpögő hangon.
  Dean még szorosabban átölelte, és most már a tüdejéből is kiszorított minden levegőt. Alessa érezte, amint szétárad benne a pánik, és miközben Dean megragadta hullámos, barna haját, majd olyan erővel rántotta meg, hogy az már fájt, hirtelen rádöbbent, hogy meg sem tud mozdulni. Vett egy hatalmas levegőt. Az oxigén sziszegve töltötte meg a tüdejét.
  – Légy jó, és ne viselkedj úgy, mint egy elkényeztetett picsa! – dörmögte Dean a fülébe.
  Alessa megremegett. Az undortól a gyomra is majdnem felfordult.
  – Eressz el, Dean!
  – Nem, azt hiszem, nagyon jól vagyunk így is. Jobban meggondolva, még soha nem sikerült kettesben maradnom veled. Azt hiszem, te is olyan csaj vagy, aki szereti addig szívatni és ingerelni a pasikat, amíg már nem bírják tovább. Aztán pedig szereted, ha jó keményen megadják neked, mi?
  – Nem – suttogta Alessa.
  Igazából nem is tudta, miről beszél Dean, de bármi volt is az, cseppet sem tetszett neki. A félelem hullámai egyre magasabbra csaptak benne. Túlságosan messze voltak a Trentini-villa kertjében, és ha sikoltott volna, innen akkor sem hallja meg senki.
  Hirtelen rádöbbent, mennyire hülye volt, amikor kíséret nélkül hagyta ott a délutáni partit, de amikor eljött, még úgy tűnt, mindenki nagyon el van foglalva a saját dolgával. Nem vágyott semmi egyébre, mint minél távolabb lenni Deantől és az állandó nyaggatásától, ezért amikor úgy gondolta, hogy biztosan nem veszi észre, óvatosan kisurrant a ház hátsó ajtaján, és elindult sétálni a hatalmas kertben. Friss levegőre vágyott. Dean pedig, amilyen perverz kis féreg, azonnal utánajött.
  Alessa érezte, hogy a srác keze elindul lefelé a hátán, és a nyári ruháján keresztül belemarkol a fenekébe. Amikor viszont megpróbált a ruha alá is benyúlni, Alessa felkiáltott, és éppen elég hirtelen lökte el magát Deantől ahhoz, hogy meglepje vele. Aztán villámgyors mozdulattal megpördült balerinacipőjében, és nyitott tenyérrel pofon vágta. A csattanás szinte visszhangot vert a szél halk susogásában.
  – Rohadék! – sziszegte Alessa, és felkészült, hogy ha Dean megint közelebb merészel jönni, újra lekever neki egyet. – Én nem olyan csaj vagyok, akivel azt csinálhatsz, amit csak akarsz! Nem érted, hogy nem akarlak? Hogy soha nem akartalak, Dean? Egy öntelt, önelégült, undorító féreg vagy! És érezd szerencsésnek magad, ha nem mondom el apának és nagyapának, amit az előbb csináltál!
  Dean sötéten nevetett.
  – Apádnak? Úgy érted, annak a pasinak, aki arra sem jó, hogy a Szervezet tagja legyen, mindössze a nagyfaterod levetett ügyvédje? Gondold csak át, Alessa! Mégis mit tehetne ő velem?
  – Terrance…
  – A nagyfaterod azt hiszi, én fingom a passzátszelet – vágott a szavába Dean, ajkán kegyetlen mosollyal. – Menj csak, és nyavalyogj neki, amennyit akarsz, úgysem hiszi majd egy szavadat sem! És ha apámnak sikerül, amit tervez, akkor máris szoktathatod magad a gondolathoz, hogy én foglak az oltár előtt várni. Úgyhogy kapaszkodj csak a szoknyádba, és mondogasd magadnak, hogy ez majd megvéd, kicsi Alessa! Mert így vagy úgy, de megkaplak.
  Alessa úgy érezte, mindjárt felfordul a gyomra.
  – Baszd meg!
  Azt már nem. Soha nem fog hozzámenni ehhez a sráchoz.

© Könyvmolyképző Kiadó, 2019


Share:
Olvasd tovább →