2020 legszebb magyar borítói | Második forduló

2020. december 2., szerda

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Eltelt egy újabb év, így a tavalyihoz hasonlóan keressük 2020 LEGSZEBB MAGYAR BORÍTÓJÁT. 

Döntőbe jutottak:

Chick lit kategória:
Mezei Petra: Mint a homokszemek
R. Kelényi Angelika: Róma, Róma
R. Kelényi Angelika: Halálos Hollywood

Sci-fi kategória:
R.J. Hendon: Gyomláló
Brandon Hackett: Eldobható testek
Tolnai Viktor: Az Örökmozgó

Antológia:
Meseország mindenkié
Az ​év magyar science fiction és fantasynovellái 2020
Szerelem ​a Corona idején

A második forduló 2020. december 1-2020. január 15-ig tart.

Kategóriák:
Romantikus
Történelmi romantikus
Történelmi regény
Erotikus
LMBTQ
Krimi
Thriller
Fantasy
Kortárs
Regény
Ifjúsági
Humoros/Komédia
Gyermekkönyv
Gyermek- és ifjúsági irodalom
Novella/Emlékkönyv-novella/Napló/Kisregény

Kategóriánkénti továbbjutók: 
5 könyv - 3 jut tovább a döntőbe
6-8 könyv - 5 jut tovább a harmadik fordulóba
9-10 könyv - 6 jut tovább a harmadik fordulóba
10-15 könyv - 10 jut tovább a harmadik fordulóba


Megkérünk mindenkit, amennyiben szürke google űrlap fogadja lépjen be a google/gmail.com-os fiókjába! Ha továbbra is szürke, legyen szíves frissíteni az oldalt! 

Ahhoz hogy a szavazat beérkezzen, az űrlap aljára le kell görgetni és a KÜLDÉS gombra kattintani!!!

Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt

2020. december 1., kedd

2 megjegyzés

"Lily Brooks-Dalton zseniális alkotása mindenki számára elgondolkodtató példaként szolgálhat, felnyitja a szemünket. Rámutat, hogy itt az idő, hogy minden apró pillanatot értékeljünk és átéljünk." - Genevieve, GCK's Book Review Blog

Kívánságlista! Vásárold meg!



Fülszöveg

Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.


Őszintén szólva fogalmam sincs hol kezdjem. Első pillantásra tudtam, hogy olvasni szeretném ezt a könyvet, Az éjféli égbolt pedig teljesen kibillentett a komfortzónámból, elgondolkodtatott. Faltam a lapokat, izgultam, sírtam, majd arra eszméltem hogy vége, én pedig olyan szívesen olvasnám tovább. Annyi megválaszolatlan kérdésem maradt, annyi kétség üldöz. Tudom hogy nem az volt a lényeg, hogy kiderítsük mi történt, de mégis, mi lett volna ha...
Jelen időben olvashatjuk, kisebb visszatekintésekkel, illetve Augustine és Sullivan szemszögéből. A történet két különböző helyen játszódik, melyek között mégis több a hasonlóság mint gondolnánk. Augustine Irissel él a kegyetlen tundrán, míg Sullivan társaival a kietlen űrben. Egyikőjük sem tud kapcsolatba lépni a világ többi részével, valami történt, valami ami mindent és mindenkit megváltoztatott. De nem is az a fő téma, hogy mi vagy hogy miért történt, hanem az, hogy ez a helyzet milyen érzéseket vált ki főhőseinkből. Érdekes hogy ami eddig mellékesnek, elhanyagolhatónak számított az hirtelen előtérbe kerül. Olyan mintha főhőseink ezidáig csukott szemmel vizsgálták volna a világot. Teljesen átérzed a szereplők helyzetét, az írónő ezzel rámutat mennyire nem értékeljük azt amink van. Főszereplőink teljesen elzárkóztak az érzelmektől, az emberektől. A több mint 7 milliárd emberből, ők úgy érezték egyedül vannak, senki nem érti meg őket. Azonban a magánynak van egy előnye is, kénytelen vagy elgondolkodni az életedről, az elszalasztott lehetőségeidről, teljesen új megvilágításba helyezi a világot. 
 
Lily Brooks-Dalton zseniális alkotása mindenki számára elgondolkodtató példaként szolgálhat, felnyitja a szemünket. Rámutat, hogy itt az idő, hogy minden apró pillanatot értékeljünk és átéljünk.



EGY

    Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak, bizsergett tőle a bőre.
    A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervatórium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törődött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.
    Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazótáskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksége költöztetőfurgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliába – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig így ment.
    A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.
    Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába bámulni.

⬳⬳⬳⬳⬳⬳

    A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését képezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt.
    A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutatófelszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az obszervatóriumot körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket. Augustine megvetette ezeket a könyvmolyokat, akik tele voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg.
    A látóhatárra hunyorítva éppenhogy csak ki tudta venni a vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét.
    Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mélyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba görbíteni a száját.
    Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta.
    Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint
egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire. Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpróbálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében. Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül egészen megfeledkezett róluk.
    A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott
vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel.

© Agave, 2020
Olvasd tovább!

Értékelé + Beleolvasó + Borítók | Kristen Callihan: Kontroll

2020. november 26., csütörtök

Nincsenek megjegyzések

"A Kontroll egy igazi csemege. Aki szerette az Idolt, annak kötelező olvasmány, de akinek az előző könyv esetleg kimaradt az életéből, az se keseredjen el. Szerintem az előzménykötet nélkül is élvezhető. Ötcsillagos. Amit úgy csuk be az ember lánya, hogy úúúúgy szeretnék én most Sophie Darling lenni. " - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! E-könyv Rendeld meg!



Fülszöveg

„Egyáltalán ​nem hideg és érzéketlen. Csak rejtőzködik. Azt akarom, hogy szabadjára engedje mindezt – ezt az erőt, ezeket a ragyogó érzelmeket, amit a felszín alatt tart.” – Sophie

Szellemi párbajként indult. Én, egy átlagos lány a nagy számmal, ellene, a szexi, hatalmas egóval rendelkező rosszfiú ellen…

Amikor áttettek első osztályra a londoni járaton, azt hittem, megütöttem a főnyereményt.

Egészen addig, amíg le nem ült mellém Ő. Gabriel Scott: pokolian jóképű és jéghideg. Senki és semmi nem képes áthatolni a páncélján. Soha. Saját jogán is legenda, a világ legnagyobb rockbandájának menedzsere, emellett pedig egy arrogáns seggfej, aki lenéz engem.

Azt hittem, sikerült pokollá tennem számára egy hosszú repülőutat. Eszembe sem jutott, hogy megkedvelhetem, az meg pláne nem, hogy megkívánhatom. És mi a legmeglepőbb az egészben? Hogy ő is akar engem. Csak a feltételei kissé meghökkentőek.

Ha elfogadom az ajánlatát, sebezhetővé teszem magam. Nagy esély van rá, hogy belezúgok az egyetlen férfiba, akit nem tudok irányítani. De erős kísértést érzek arra, hogy igent mondjak neki. Mert a tökéletes öltönyök és a rideg külső mögött rejtőző férfi valószínűleg a legjobb dolog, ami valaha történt velem. És talán én vagyok az egyetlen, aki képes lehet megolvasztani a jeget a szíve körül.

Kezdődjön hát a küzdelem…

„Őrülten szenvedélyes és csábítóan szexi regény, amit azok a mellbevágó pillanatok tesznek még erőteljesebbé, amiket Kristen Callihan mindig hibátlanul hoz. Biztos, hogy újra el fogom olvasni!” – Emma Chase, New York Times bestsellerszerző

Vesd bele magad és élvezd a történetet!

Nagyon megörültem, amikor megneszeltem, hogy megjelent Kristen Callihan VIP sorozatának 2. része, az Idolt ugyanis csak nemrég olvastam, és kellemes élményeim vannak róla. Különösen örültem, hogy még frissében belevághatok Scottie történetébe, a Kontrollba, ugyanis, még nem koptak meg az emlékeim az első részről. És milyen jól tettem! Ha szabad így fogalmaznom, az írónő belejött, mint kiskutya az ugatásba. Pörgős, szellemes, humoros, kellő mennyiségű intrikával és erotikával fűszerezett regényt kaptunk, aminek sikerült túlszárnyalni az Idolt. Pluszpont, hogy a kezdő szituáció nem sikeredett olyan butára, mint Killian és Libby megismerkedése, Sophie pedig nálam az első pillanattól bejövős karakter lett. Imádtam, hogy simán bevallotta, hogy nem így viselkedne olyan pasival, akit nem találna vonzónak. Scottie (igen, a Gabrielt meghagyom Sophienak) pedig igazi karótnyelt fazon, pontosan azt a képet mutatta, amilyennek az Idolban elképzeltem. A szócsatáik valami szuperek voltak, volt, ahol a könnyeim folytak a nevetéstől. Az első konfliktus pedig... uhhh, olyan hirtelen jött, hogy csak kapkodtam a levegőt! Már ekkor azt gondoltam, na ja! Így kell könyvet írni! Totál dobogós a műfajában. Ez a lelkesedésem egészen a végső konfliktusig kitartott. Mert ott a főszereplő párosunk olyan szinten elbeszélt egymás mellett, hogy az már fájt. Mintha két értetlen óvodás hajtogatta volna a maga dolgait, függetlenül attól, hogy mit beszél a másik. De persze, hát valahogy csak fel kellett rakni Sophiet arra a repülőre. És ezt nevezem én igazi nagy gesztusnak. Akármennyire abszurd volt, mégis annyira scottie-s. Imádtam! Ezen kívül nagy előnyt jelentett számomra, hogy most a Kill John tagjai is kissé közelebb kerültek hozzánk, mint az első részben. Sok apró részletre fény derült, és a mellékszereplők is jobban előtérbe kerültek, mint az Idolban. Ez a könyv keltette fel igazán a kíváncsiságomat, hogy megismerjem majd Jax történetét is. Hiányoltam viszont Brenna és Rye piszkálódásait, nekik úgy istenigazából drukkolok. Remélem egyszer az a történet is elkészül. Mindent összevetve a Kontroll egy igazi csemege. Aki szerette az Idolt, annak kötelező olvasmány, de akinek az előző könyv esetleg kimaradt az életéből, az se keseredjen el. Szerintem az előzménykötet nélkül is élvezhető. Ötcsillagos. Amit úgy csuk be az ember lánya, hogy úúúúgy szeretnék én most Sophie Darling lenni. 

1. fejezet

Sophie

Ismersz olyan embereket, akiket valahogy mindig a tenyerén hordoz a szerencse istenasszonya? Olyanokat, akiket előléptetnek, pusztán azért, mert bejárnak dolgozni? Akik menő dolgokat nyernek a tombolán? Vagy találnak egy kétszáz dolláros bankjegyet a földön? Na, én nem tartozom közéjük. Ahogy valószínűleg az emberek döntő többsége sem. A szerencse istenasszonya válogatós egy ribanc.
De ma valamilyen oknál fogva végre rám mosolygott. És hálám jeléül legszívesebben térdre borulnék előtte, mert áttettek első osztályra a London felé tartó járaton. Talán túlfoglalás volt, és ki tudja, miért választottak éppen engem, de megtették. Kicseszett első osztály, bébi! Olyan mámoros vagyok, hogy gyakorlatilag táncolva teszem meg az ülésemhez vezető utat.
És milyen csodás ez az ülés! Elegáns, krémszínű bőr, szépen erezett faberakásokkal – bár gyanítom, hogy biztonsági okokból a fa nem valódi. De nem számít. Egy kis, különálló kapszula, tárolóval a táskám és a cipőm számára, minibárral, egy igazi olvasólámpával és széles képernyős tévével.
Elégedett sóhajjal süppedek az ülésbe. Ablak melletti. Egy tejüvegből készült panel választ el a szomszédomtól, amit egy gombnyomással lehet felhúzni és leereszteni. A két ülés meghitt kabinná alakítható a közlekedőfolyosó felőli csillogó tolóajtó segítségével. Olyan az egész, mint egy régimódi, luxuskivitelű vonatfülke.
Az elsők között lépek a fedélzetre, így engedek a kísértésnek, és gyorsan megnézem a számomra bekészített ajándékokat: mentolos cukorka, bolyhos zokni, alvómaszk és – óóó! – egy kis táska tele kozmetikumokkal. Utána az ülés funkcióit próbálgatom. Fel-le húzogatom a két széket elválasztó üveglapot – egészen addig, amíg meg nem hallom a baljós kattanást. A panel nagyjából két és fél centire az elválasztó fölött megakad, és utána nem lehet felhúzni.
Megszeppenve elkapom a kezemet, gyorsan leveszem a cipőmet, majd az első osztály étlapjának tanulmányozásával foglalom el magam. Ez utóbbi meglehetősen hosszú, és minden fantasztikusan néz ki rajta. Jóságos ég! Hogyan térek majd vissza ezek után a turistaosztály marhavagonnal felérő, konzervkajákat kínáló poklához?
Éppen azon töprengek, hogy pezsgőkoktélt vagy egy pohár könnyű bort kérjek-e felszállás előtt, amikor meghallom a férfi mély hangját. Brit akcentussal beszél, és nagyon bosszúsnak tűnik.  
– Mit keres ez a nő a helyemen?
A nyakam megfeszül, de nem nézek fel. Feltételezem, hogy rám céloz. A hangja valahonnan a fejem fölül jön, és rajtam kívül kizárólag férfi utasok vannak.
És az idegen téved. Ó, nagyon is téved. A saját helyemen ülök. Kétszer is ellenőriztem, aztán megcsíptem magam, és még egyszer ellenőriztem. Csak utána ültem le. Tudom, hogy hol a helyem – csak azt nem, hogyan kerülhettem ide. Hé, nálam senki sem lepődött meg jobban, amikor a check-in során tájékoztattak, hogy az első osztályon fogok utazni. Szó se lehet róla, hogy ezek után visszamenjek a turistaosztályra.
Az ujjaim megfeszülnek az étlapon, és úgy teszek, mintha azt lapozgatnám, de valójában csak hallgatózom. A légiutas-kísérő válasza túl halk ahhoz, hogy meghallhassam, de a férfié nem.
– Szándékosan vásároltam két jegyet erre a járatra. Kettőt. Méghozzá nemes egyszerűséggel azért, hogy senkit ne ültessenek mellém.
Nos, ez… Dekadens? Furcsa? Mindent megteszek, hogy ne húzogassam a számat. Mégis ki csinál ilyet? Tényleg annyira szörnyű valaki más mellett ülni? Utazott ez a fickó valaha turistaosztályon? Ott még a szőrszálakat is megszámolhatnánk egymás orrában. Itt a székem annyira széles, hogy jó harminccentinyi távolságra vagyok az ő hülye ülésétől!
– Sajnálom, uram. – A légiutas-kísérő valósággal dorombol válaszadás közben, ami elég különös. Inkább ingerültnek kellene lennie. Talán ez is része az első-osztályon-utazóknak-még-a-seggét-is-kinyaljuk-mert-rengeteg-pénzt-fizettek-érte rutinnak. – A járatra a kelleténél több foglalás érkezett, így minden ülés elkelt.
– Pontosan ezért vásároltam két helyet – csattan fel a férfi.
Az utaskísérő ismét mormol valami megnyugtatót. Nem tudom kivenni, hogy mit, mert két férfi halad el mellettem, útban az ülésük felé; valami részvényopciókról beszélgetnek. Amikor eltávolodnak tőlem, újra meghallom Mr. Fennhéjázó hangját.
– Ez egyszerűen elfogadhatatlan!
A jobb oldalam felől mozgás támad, amitől én kis híján odébb ugrom ijedtemben. Látom az utaskísérő vörös blézerét, ahogy közelebb hajol, és megnyomja a gombot, amivel az ülések közötti panelt lehet vezérelni. Forróság önti el az arcomat, még mielőtt elkezdené a magyarázatát.
– Van egy elválasztófal…
A nő elhallgat, ugyanis a panel nem emelkedik fel.
Én az étlapba temetkezem.
– A pokolba! Nem is működik?! – hördül fel Mr. Fennhéjázó.
Ezután pont olyan jól alakulnak a dolgok, ahogy arra számítani lehet: a férfi háborog, a nő csitítgatja. Én az étlap első és második oldala között keresek menedéket.
– Talán el tudom érni, hogy valaki helyet cseréljen önnel – ajánlja fel a segítőkész stewardes.
Igen, könyörgök! Varrd valaki másnak a nyakába!
– Hogyan segítene az rajtam? – kérdezi Mr. Fennhéjázó felháborodottan. – Az egésznek az volt a lényege, hogy a mellettem lévő hely üres maradjon.
A legszívesebben javasolnám neki, hogy várja meg a következő járatot, és kíméljen meg bennünket a szenvedéstől, de ilyet természetesen nem tehetek. Az összecsapás végül azzal zárul, hogy a kiállhatatlan alak dühös mordulással leveti magát a helyére. Nagydarab ember lehet, mert érzem magamon a mozdulat által keltett szelet. 
Izzó tekintete valósággal végigperzseli a bőrömet, mielőtt elfordulna. 
Ellenszenves majom! 
Nagy csattanással lerakom az étlapot, és úgy döntök, csessze meg! Ideje szórakozni egy kicsit. Mi történhet? A csomagok berakodása folyamatban, engem ugyan ki nem raknak innen!
Keresek egy rágót a táskámban, és bekapom. Rágom egy kicsit, aztán nagy szakértelemmel pukkasztgatni kezdem. Csak ekkor fordulok a férfi felé.
Mozdulat közben hagyom abba a rágást. Egy pillanatra teljesen elkábít a mellettem ülő alak látványa. Jóságos ég! Senkinek sincs joga hozzá, hogy ennyire szexi és közben ilyen faragatlan legyen! Ez a pasas egyértelműen a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam. És ez eléggé furcsa, mert a vonásai egyáltalán nem tökéletesek, nem is finomak. Nem, markáns, határozott arca van – az állkapcsa elég éles ahhoz, hogy az acélt is képes legyen átvágni, az álla feszes, az arccsontja magas, feltűnő orra pedig majdnem túl nagy, mégis tökéletesen illik az arcához.
Egy tésztaképű, őszülő arisztokratára számítottam, de az ő bőre napbarnított, szénfekete haja eltakarja a szemöldökét. Formás, mogorva ajkait ingerülten összeszorítja, és a homlokát ráncolva mered a kezében tartott magazinra.
Viszont nyilvánvalóan megérzi magán a tekintetemet – a tény, hogy úgy tátogok, mint egy partra vetett hal, valószínűleg nem sokat segít –, mert felém fordul, és rám mered. Férfias szépsége teljes erejével csap le rám. 
A szeme tengerkék. Sűrű, sötét szemöldökét összeráncolja, az arckifejezése vihart jósol. Arra készül, hogy leteremtsen.
A gondolatot egy másik követi: jobb, ha kihozom a helyzetből a legtöbbet.
– Jézusom! – kiáltok fel, aztán felemelem a kezemet, mintha árnyékolni próbálnám a szememet. – Olyan, mintha a napba néznék. 
– Mi? – förmed rám a férfi. Lézeréles szeme elkeskenyedik. 
Ó, ez jó mulatság lesz!
– Hagyja abba, rendben? – hunyorgok rá. – Túl szexi. Egyszerűen kibírhatatlan. – Ez így is van, bár normális körülmények között valószínűleg sosem lenne bátorságom kimondani. 
– Jól van? – kérdezi olyan hanglejtéssel, amiből egyértelmű, hogy meg van győződve ennek az ellenkezőjéről.
– Nem, hiszen majdnem megvakított. – Legyezgetni kezdem magam a kezemmel. – Van kikapcsológombja? Esetleg lejjebb lehet tekerni valahogy?
A férfi orrcimpája megremeg, a bőre egy árnyalatnyival sötétebbé válik.
– Nagyszerű. Itt ragadtam egy őrült nőszemély mellett.
– Ne mondja, hogy nincs tudatában, milyen szédítő hatással van a környezetére! – Tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézek rá. Vagy legalábbis remélem, hogy ezt teszem.
Amikor megragadom a kettőnk közötti elválasztófal peremét, és közelebb hajolok hozzá, összerezzen. Basszus! Milyen isteni az illata – drága kölni és finom gyapjú keveréke.
– Valószínűleg úgy hullanak a lába elé a nők, mint a legyek.
– A lábam elé hullott legyek legalább némák – motyogja a férfi, és dühösen lapozgatja a magazinját. – Hölgyem, legyen olyan kedves, és az út hátralévő részében ne szóljon hozzám!
– Maga egy gróf? Úgy beszél, mint egy gróf.
A férfi feje megrándul, mintha rám akarna nézni, de valahogy sikerül uralkodnia magán. Előreszegezi a tekintetét, és olyan erővel szorítja össze a száját, hogy elfehéredik az ajka. Milyen nevetséges!
– Vagy netán herceg? Tudom már! – Csettintek az ujjaimmal. – A mesebeli herceg!
A férfi hirtelen kifújja a levegőt, és olyan hangot ad ki közben, ami valahol a nevetés és a felháborodás között egyensúlyoz, bár inkább a felháborodás felé hajlik. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermed. Egy pillanat erejéig aggodalom tölt el, mert útitársam nyilvánvalóan éppen most döbbent rá, hogy csak heccelem. Eddig fel se fogtam, mennyire jó felépítésű a fickó.
Valószínűleg száznyolcvan centinél is magasabb, a lába hosszú és erős, sötétszürke nadrág feszül rajta.
Jézusom! Kötött mellényt visel: galambszürke és körülöleli a felsőtestét. Teljesen nevetségesen kellene kinéznie benne, de nem… Csak kiemeli erős karját. Azok az izmok valósággal feszegetik legombolós nyakú, fehér inge határait. Nem igazság!
A válla annyira széles, hogy a hatalmas első osztályú ülés kicsinek tűnik tőle, de magas és szikár. Gyanítom, hogy a finom és elegáns ruházat alatt megbúvó izomzat is nyálcsorgató lehet. A fene vinné el! 
Magamba szívok minden apró részletet, azt is, ahogy hatalmas keze ökölbe szorul. Nem mintha arra számítanék, hogy ellenem fordítja az erejét. A viselkedése alapján üvölt róla, hogy egy nagyképű alak, de nem tűnik agresszívnek. Az utaskísérővel szemben se igazán emelte fel a hangját egyszer sem.
Mégis, amikor lassan felém fordul, a szívem hevesebben kezd dobogni. A szája gonosz mosolyra húzódik.
Ne nézz rá! Be fog szippantani a szexiség örvényébe, és onnantól kezdve nem lesz visszaút!
– Leleplezett – avat a bizalmába halkan. A hangja olyan, mint a pirítósra kent meleg vaj. – A mesebeli herceg vagyok, szolgálatára. Bocsásson meg, hölgyem, amiért olyan türelmetlen voltam, de rendkívül fontos küldetésen vagyok. – Közelebb hajol hozzám, és gyorsan körülnéz, mielőtt ismét felém fordulna. – Tudja, éppen a jövendőbelimet keresem. Mivel viszont nincs a lábán üvegcipellő, maga nem lehet az. 

© Könyvmolyképző, 2020



Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Jennifer Donelly - Stepsister - Egy sötét mese

2020. november 24., kedd

Nincsenek megjegyzések


A Stepsister az első pillanattól kezdve lebilincselő olvasmány, és olyan csavart visz az eredeti mesébe, hogy az ember csak pislog. Tényleg a szépség a legnagyobb erény? Tényleg csak az lehet jó és kedves, aki szép is? - Kikyo, GCK's Book Review Blog

Tedd kívánságlistára! Rendeld meg!


Fülszöveg

„Tengermelletti ősi városban három nővér – hajadon, matróna, ősöreg hölgy – gyertyafénynél térképeket rajzol. Komoram. Tekintetük átható. Szemük szürke. A Párkák. És minden térkép egy emberi élet útja…”


Ez a történet ott kezdődik, ahol Hamupipőke története abbamarad. Főhőse Hamupipőke mostohahúga, Isabelle. Az emberek szépnek tartják Ellát, azaz Hamupipőkét, de Isabelle-t nem. Isabelle félelmet nem ismerő, bátor, erős akaratú lány. Jobban vív, mint a fiúk. Olyan akadályokon ugrat át szeretett lovával, amitől felnőtt férfiak visszariadnak. Mindez azonban nem számít. Ezeket a tulajdonságokat nem értékelik a lányoknál. Mások határozzák meg, mi a szép. És Isabelle nem illik bele a meghatározásba. Meg kell küzdenie azokkal a démonokkal, amik arra késztették, hogy rosszul bánjon Ellával, változtatnia kell saját sorsán és talán át kell értelmeznie a szépség fogalmát.


Nem titok, hogy C. J. Redwine könyve, Az árnyékkirálynő óta nagyon szeretem a meseadaptációkat, többet is sikerült már elolvasnom. Legutóbb Jennifer Donellytől a Stepsister - Egy sötét mese került sorra, amelyben Hamupipőke történetének utóéletét ismerhetjük meg, főszereplővé előléptetve a fiatalabb mostohanővért, Isabelle-t. A Stepsister az első pillanattól kezdve lebilincselő olvasmány, és olyan csavart visz az eredeti mesébe, hogy az ember csak pislog. Tényleg a szépség a legnagyobb erény? Tényleg csak az lehet jó és kedves, aki szép is? Ha valakinek kisgyermekként elmesélték a szülei a Hamupipőkét, annak kötelezővé tenném kamaszkorában a Stepsistert. Hiszen világosan elénk tárul, minden csak nézőpont kérdése. Gonosz valaki attól, hogy mást szeretne, mint a többség? Vagy amit a társadalom elvár? A bátorság és az ész nem erény? A maga nemében ebben a történetben nincs gonosz szereplő (na jó, esetleg Volkmar és a szövetségesei), hiszen még a mostohaanya is a gyermekei jólétét és boldogulását tartja szem előtt, bár ehhez nem a legmegfelelőbb eszközöket használja fel. Octavia és Isabelle pedig egyáltalán nem gonoszak, csak boldogtalanok. A társadalmi kényszer megfosztotta őket a szívük vágyától, csupán azért, mert lánynak születtek. Az egyik kedvencem Tanaquille karaktere volt. Tetszett, hogy ő is levetkőzte a sztereotípiákat, a habos-babos cukormázat, mégis abszolút tündérként viselkedett. Sansz és Sors vetélkedése pedig abszolút színt hozott a történetbe. Bár a majmok nekem eléggé idegesítőek tudtak lenni, a márki karakteréhez ez valahogy egyértelműen hozzá tartozott. A személyes kedvenc részem az volt, amikor kiderült, hogy Ella sem feddhetetlen...  A Stepsister mindent összevetve egy igazán tanulságos és élvezetes olvasmány. Sokszor sötét, sokszor humoros, olykor elgondolkodtató. Kamaszoknak mindenképpen ajánlom, számukra sok tanulságot hordoz, mi felnőttek pedig egy újabb élvezetes olvasmánnyal gazdagodhatunk általa.


Prológus

Valamikor réges-régen és soha-soha többé egy tengermelléki ősi városban három nővér gyertyafény mellett, szorgalmasan dolgozott.
Az első hajadon volt. Hosszú, fonatlan, nyíratlan fürtjei aranylón ragyogtak, mint a hajnali nap. Fehér ruhában, gyöngy nyakékkel ékesítve ült. Kezében arany olló; a legfinomabb pergament szabta.
A második anya volt. Testes és erős. Ruhája karmazsinvörös, nyaka körül rubinkő füzér. Kontyba fogott haja vörös, mint a tüzes nyári alkonyat. Ezüst iránytű a kezében.
A harmadik ősöreg hölgy volt; hajlott hátú, aszott testű. Ruhája éjfekete, egyetlen dísze egy koponyával díszített fekete obszidiángyűrű. Ezüstősz haját a feje tetejére tekerve viselte. Göcsörtös ujjú, tintafoltos kezében tollat tartott.
Az ősöreg hölgy és húgai szeme is szigorú szürke volt; tekintetük rideg és könyörtelen, mint a végtelen tenger.
Hirtelen mennydörgés hasított a levegőbe; az ősöreg hölgy felemelte a tekintetét a hosszú fa munkaasztalról, és az erkély nyitott ajtaja felé nézett. Vihar tombolt, süvítve csapott le a városra. Ömlött az eső a pompás paloták tetejére. Villámlás hasított az éjszakába. Minden templomtoronyban félrevert harangok zúgtak, vészjelként kondulva. 
– Emelkedik a víz szintje – szólt az ősöreg hölgy. – El fogja árasztani a várost. 
– Magasan a víz fölött vagyunk, ide nem ér fel. Nem állíthat meg minket – mondta az anya.
– Semmi sem állíthat meg minket – mondta a hajadon.
Az ősöreg hölgy szeme összeszűkült.
– Ő igen.
– De a szolgák figyelnek – szólt az anya. – Nem fog bejutni ide.
– Talán már be is jutott – mondta az ősöreg hölgy.
Az anya és a hajadon erre felnéztek. Aggódó tekintettel pásztázták végig a tágas helyiséget, de nem láttak betolakodót, csak a szolgáik jártak-keltek, dolgukra siettek csuklyás, bő köpönyegben. A hajadon és az anya folytatta munkáját, de az ősöreg hölgy éberen figyelt.
A nővérek munkája térképkészítés volt, de soha senki nem érkezett megvásárolni a térképeiket, ugyanis ezeket készítőik a világ semmi kincséért sem adták volna el.
Mindegyik darabot fekete hattyú szárnytollából metszett tussal húzott finom vonalakkal rajzolták.
Mindegyiket gazdagon színezték indigóval, arannyal, őrölt igazgyönggyel és más, sokkal ritkább és nehezebben megszerezhető anyagokkal elegyített tintákkal.
Mindegyik térkép egyedi volt: léptékük nem a távolság volt, hanem az idő. Nem a teret ábrázolták, hanem benne az emberi élet folyamatát. 
– Rózsa, rum és rombolás – mormogta az ősöreg hölgy a levegőbe szimatolva. – Nem érzitek ezeket a szagokat? Nem érzitek? Ez az ő szaga!
– Csak a szél – csillapította az anya. – A város illatait hozza felénk.
Az ősöreg hölgy magában mormogva a tintatartóba mártotta tollát. Az ezüst gyertyatartóban megremegtek a lángocskák kanócai, ahogy az ősöreg hölgy egy élet tájképét vázolta fel. Élénk szemű, szénfekete holló ült a kandallópárkányon. Ébenfa tokos magas óra állt az egyik fal mellett. Ingája egy emberi koponya volt. Az inga lassan lengett jobbra-balra, tiktakolva a pillanatokat, perceket, órákat, éveket, életeket.
A helyiség pók alakú volt. A nővérek munkahelye a lény teste volt, középen. Onnan hosszú polcsorok vezettek a pók lábaihoz. A helyiség egyik végén a teraszra vezető üvegajtók álltak, a másikon faragott faajtók. 
Az ősöreg hölgy befejezte a térképét. Vörös pecsétviasz rudat tartotta gyertyalángba, a megolvadt viaszt a dokumentum alsó sarkába cseppentette, és a cseppbe nyomta pecsétgyűrűjét. Amikor a viasz megkeményedett, összetekerte a térképet, fekete szalaggal kötötte át, és átadta egy szolgának. A szolga eltűnt az egyik polcsornál, hogy helyére tegye a tekercset. Gyertyával világította meg útját.
Ekkor történt.
Egy másik szolga a fejét lehajtva haladt az ősöreg hölgy háta mögötti nyitott erkélyajtó előtt. Hirtelen szél támadt kintről, a szolga testét érte elsőként; a helyiséget füst és fűszerek illata árasztotta el. Az ősöreg hölgy két orrlyuka megreszketett. Azonnal hátrafordult.
– Hé, te ott! – kiáltott a szolgára, és rávetette magát. Karomszerű ujjai a köpönyeg csuklyájába markoltak. A csuklya leesett; borostyánbarna szemű, sötét bőrű, hosszú, göndör fekete hajú fiatalember vált láthatóvá. – Fogják le!
Tucatnyi szolga vetette magát a férfire, ám ahogy közeledtek hozzá, egy másik széllökés elfújta az összes gyertyát. Mire becsukták az ajtókat és újra meggyújtották a gyertyákat, a fiatalembernek csak a köpönyege maradt a helyiségben, keskeny kupacba gyűrődve a padlón.
Az ősöreg hölgy fel-alá járkálva kiabált a szolgákkal. A szolgák úgy szaladtak a polcok között, hogy a köpönyegük lebegett mögöttük. Ki akarták szorítani a betolakodót. A következő pillanatban a fiú kirohant az egyik polc mögül, az ősöreg hölgytől néhány lépésnyire megállt, majd a dupla faajtó felé rohant, teljes erőből rángatta a kilincset, de zárva volt. Elfojtott káromkodással fordult a három nővér felé, ragyogó mosolyt villantott rájuk, és meghajolt előttük.
Égszínkék császárkabátot viselt, bőrnadrágot és magas szárú csizmát. Egyik fülében aranykarika himbálózott, csípőjénél rövid kard lógott. Arca szép volt, mint a hajnal, mosolya elbűvölő, megbabonázó, mint a sötét éjfél. Tekintete a világot ígérte mindenestől. 
A nővérekre azonban nem volt hatással ez a szépség. Egyenként szólaltak meg.
– Szerencse – szisszente a szűz.
– Kockázat – reccsent az anya hangja.
– Veszélyes végzet, végzetes veszély – mordult az ősöreg hölgy.
– Én inkább azt mondanám, hogy sansz. Véletlen szerencse, kihasznált esély – mondta a férfi, és kacsintott.
– Régen látogattál meg minket – szólt az ősöreg hölgy.
– Gyakrabban kellene benéznem – felelte Sansz. – Mindig öröm, ha meglátogathatom a Párkákat. Olyan öntörvényűek, vadak és kiszámíthatatlanok vagytok. Ez a hely mindig kész mulatság. Mint egy soha véget nem érő tivornya. Annyira. Jó. Szórakozás!
Maroknyi szolga özönlött elő a polcok közül. Arcuk vöröslött. Mind dühösek voltak. Sansz kirántotta rövid kardját a hüvelyből. A penge megcsillant a gyertyafényben. A szolgák hátrahőköltek.
– Ezúttal kinek a térképét loptad el? – kérdezte az ősöreg hölgy. – Milyen császárnő vagy hadvezér könyörögte ki nálad ezt a kegyet? 
Sansz kivont kardját egy pillanatra sem mozdítva másik kezével égszínkék kabátja alól elővett egy tekercset. Fogával oldotta ki a selyemszalagot, megrázta az írást. A pergamentekercs legördült, Sansz felmutatta. A három nő nézte, csak nézte: arckifejezésük haragosról zavartra változott.
– Házat látok. A Maison Douleur – szólt az ősöreg hölgy –, Saint-Michel városában.
– Ott lakik… – kezdte mondani az anya.
– Egy lány, Isabelle de la Paumé – fejezte be a mondatot az anya helyett az ősöreg hölgy.
– Kicsoda? – kérdezte a hajadon.
– Ilyen sok hűhó egy egyszerű lányért? – kérdezte az ősöreg hölgy, alaposabban szemügyre véve Sansz márkit. – Hiszen ez a lány egy semmi, egy senki. Se szépség, se szellem. Önző. Gonosz. Miért őt?
– Azért, mert nem tudok ellenállni a kihívásnak – felelte Sansz. Fél kézzel összetekerte a pergament, összefogta a mellkasán, és a kabátjába dugta. – És ugyan melyik lány tudna ellenállni az én ajánlatomnak? – kérdezte magára mutatva, mintha ő maga sem tudta volna elhinni, mennyire ellenállhatatlan. – Megadom neki az esélyt, hogy megváltoztassa a sorsát, és lelépjen arról az ösvényről, amin most halad. Megadom neki az esélyt, hogy megtalálja a saját útját.
– Bolond – mordult az ősöreg hölgy. – Semmit, de semmit nem tudsz a halandókról. Mi, Párkák azért rajzoljuk meg az életútjukat, mert ezt ők maguk kívánják. A halandók nem szeretik a bizonytalanságot. Nem szeretik a változást. A változás rémületes. A változás fájdalmas.
– A változás csók a sötétben. Rózsa a hóban. Út a vadonban egy viharos éjszakán – vágott vissza Sansz.
– A sötétségben szörnyek lakoznak. A rózsa elpusztul a hóban. A lányok eltévednek a rengeteg útjain – vágott vissza az ősöreg hölgy.



Olvasd tovább!

Borítóleleplezés | Rácz-Stefán Tibor: Éld át a pillanatot!

2020. november 20., péntek

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Ezúttal Rácz-Stefán Tibor: Éld át a pillanatot! borítóját leplezzük le. Meg kell mondjam hogy a borító LÉLEGZETELÁLLÍTÓAN GYÖNYÖRŰ, Veronika csodálatos munkát végzett! Gratulálok!
Az író több könyvét is olvastam már korábban, Élni akarok! könyve kedvenceim listáján is szerepel! 

Tedd kívánságlistára! Jegyezd elő!


Fülszöveg

Egy dedikálás, ami megváltoztatja az egész életed!
Panka mindig is tudta, hogy csak saját magára számíthat.
A tizenhét éves lány nevelőszülőknél él, emellett egy kiadónál dolgozik gyakornokként. Egyetlen szabály szerint éli az életét: senkit nem enged igazán közel magához, mert túl sokszor törték már össze a szívét.
Bastien hiába híres író, az ő élete is csak kívülről tökéletes.
A tizenkilenc éves, francia srác egy régebbi balesetét próbálja feldolgozni lelkileg, miközben egyre nagyobb nyomás nehezedik rá, hogy íróként is bizonyítson.
Bastien a kétségbeesését és a haragját másokon vezeti le, a budapesti dedikálásán viszont emberére akad: Panka az egyetlen, aki felveszi vele szemben a kesztyűt.
Egyre jobban izzik a levegő Panka és Bastien között, az idő viszont ketyeg, a fiú ugyanis hamarosan elhagyja az országot. A szerelmüket már csak egy karácsonyi csoda válthatja valóra?
Az év legédesebb és legromantikusabb karácsonyi története, ami boldogsággal tölti meg a szíved. Mélyedj el benne!

Idézetek

„– Mosolyogj, édes, de ne úgy, mintha citromba haraptál volna!
– Azt hallottam, a franciák szenvedélyesek, és értenek a romantikához – jegyzi meg Panka kimérten. – De te bebizonyítottad az ellenkezőjét.”

„Túl sok név, túl sok arc, túl sok elvárás. Mert mindenkinek a fejében él rólam egy kép, például azt hiszik, olyan vagyok, mint a kedvenc karakterük valamelyik könyvemből. Azt hiszik, ismernek, holott nyilván nem, és ez csalódásokhoz vezethet.”

„– Ne ígérj felelőtlenül! Az ígéreteknek hatalma van, és ha megszeged őket, azzal megsebzel.
– Szeretnék a barátod lenni – vág bele Bastien újra, aztán megrázza a fejét, és mohón bámul rám. – Szeretnék több lenni. Szeretném, ha esélyt adnál.”

A szerzőről


Rácz-Stefán Tibor 1988-ban született, marketing asszisztens és blogger.
Művei kortárs problémákat feszegetnek, olvasmányos, fiatalok számára is érthető formában. Korábbi regényei, a Fogadj el!, a Túl szép, a Szállj a dallal! duológia és a Pokolba a jópasikkal! nagy sikert arattak a hazai könyvpiacon, az Élni akarok! pedig minden korábbit meghaladó intenzitással vette be az olvasók szívét.
Legújabb regénye, az Éld át a pillanatot! egy édes, romantikus, karácsonyi történet, ami boldogsággal tölti el az ember szívét.
Az író civilben népszerű könyves blogger, gondolatait havonta több ezren olvassák. Szabadidejében falja a könyveket, és nagy rajongója a minőségi sorozatoknak is.

Olvasd tovább!

"Szerzők a középpontban" hét - J.K. Smith | 5. nap | Idézetek

Nincsenek megjegyzések

Sziasztok!

Ma idézetes képeket hozunk nektek az írónő jóvoltából. Reméljük ti is annyira élveztétek ezt a hetet mint mi és legközelebb is velünk tartotok. 

December havi meghívott írónk nem más mint Robin O'Wrightly :)










Olvasd tovább!

Értékelés + Beleolvasó | Hercz Júlia: Arany és Ónix

Nincsenek megjegyzések

Ha jól tudom, az Arany és Ónix az első megjelent könyve Hercz Júliának, melyhez ezúton is szeretnék gratulálni. Remélem, még sok hasonlóan olvasmányos, kalandos történet van a tarsolyában. - Coeur, GCK's Book Review Blog


Tedd kívánságlistára! Rendeld meg!



Fülszöveg

Mi ​vár az út végén? Szerelem vagy halál?
Különleges, veszélyes lények járják a 19. századi Angliát, akik a világokat elválasztó Fátyol résein szöknek át.
Asarella tizenöt éves volt, a külvilágiak a szeme láttára meggyilkolták a szüleit. Ő lett Anglia egyetlen életben maradt őrzője, a Fátyol őre, ám ezt mélységesen titkolja.
Hat évvel később Asarella úgy él, mint minden úri kisasszony, amikor különös levelet kap: halottnak hitt unokahúga életben maradt, és csak ő segíthet rajta.
De hogy induljon el egyedülálló nőként egy ilyen illetlen kalandra?
Szüksége van egy kísérőre.
Dhelward, a híres earl, immáron tíz éve él emberek között, de a világ nem tudja róla, hogy holdvérű, egy félelmetes külvilági. Kínszenvedés számára minden nap az emberek között. Ráadásul ahhoz, hogy megőrizze képességeit, egy undorító bort kell innia… vagy varázserejű emberek vérét.
Vajon miért lép kényszerházasságra a lánnyal? És ki küldte a titokzatos levelet?
Útjuk számtalan veszélyes kalandon át vezet, de ki tudja, talán a legtöbbet akkor veszthetik, ha túl közel kerülnek egymáshoz…
A lebilincselő és sodró lendületű regény a 19. századi Angliában játszódik, ahol az udvariasság és az életveszély kéz a kézben jár. Miközben a szereplők útra kelnek megmenteni valakit, szinte tapintható az érzéki feszültség, és számos izgalmas helyzetet szül.
A történet a 8. Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes regénye.

Hagyd, hogy megbabonázzon!

„Egy titokzatos, rejtélyekkel és varázslatokkal teli világ, amiben szívesen elvesznél.”
– K. Krisztina –

Szereted a fantáziadús, érzéki, tartalmas könyveket?
Vidd haza nyugodtan, tetszeni fog!

Azzal kezdem az értékelésemet, hogy elnézést kérek a szerzőtől. Ha valaki ugyanis ránéz a Moly-os olvasmány listámra, azt láthatja, hogy májusban kezdtem el olvasni a történetet, és csak novemberben fejeztem be. Ebből esetleg azt a t é v e s következtetést lehet levonni, hogy az Arany és Ónix nem egy jó könyv. Pedig DE! Nem a könyvvel, hanem velem volt a baj. Elszenvedtem első - és remélem, egyetlen - olvasási krízisemet. Hosszú hónapokig nem olvastam semmit... 

Most ősszel, ahogy újra "nyeregbe" szálltam, egyértelmű volt, hogy újra kezdem olvasni az egész történetet.  És milyen jól tettem! Valójában még két napba sem került végére érni ennek a remek kis történetetnek, annyira beszippantott az írónő által teremtett világ. 
Asarella karakterét nem lehetett nem szeretni. Talpraesett, minden helyzetben feltalálja magát, szóval nem egy nebáncsvirág, mégis talpig hölgy tud maradni.

Dhelward pedig annak ellenére, hogy külvilági, egy igazi úriember. (Zárójelben megjegyezném, hogy a fülszöveg kicsit sokat árul el a történetből, és Dhelwardról is. Szerencsére én két-három mondatnál többet sosem olvasok el belőle.)  A váltott szemszögű történetvezetésnek köszönhetően alaposan megismerhettem mindkét főhős személyiségét.  Így még jobban kiélvezhettem a köztük feszülő kimondott és a kimondatlan feszültséget, és annak finom, humoros megnyilvánulásait. Példának okáért, itt az egyik kedvenc részem:

Talán azt akarja, hogy csókoljam meg? Megvetően horkantott.Képtelen felfogni, miért vannak úgy oda az itteni nők a csókért! Mi abban a jó, hogy a szájuk összeér? Nyálas és ragad. Bűzlik és meleg, akár egy pöcegödör. Egyszer próbálta ki, akkor is Merryweather unszolására, és köszöni szépen, annyi bőven elég volt.

A kalandos történet mellett a könyv befejezéséért is hatalmas piros pont az írónőnek. Manapság ugyanis rengeteg a nyitott végű történet. Ebben az esetben azonban Asarella története méltó befejezést kapott. Olyat, ami igazi lezárás, de ez természetesen nem akadályozza meg az olvasót abban, hogy reménykedjen a folytatásban. Azt gondolom bőven van még a karakterekben, nem is beszélve két titokzatos szereplőről: a Szürke Kalaposról és Lord Winterwoodról.
 Ha jól tudom, az Arany és Ónix az első megjelent könyve Hercz Júliának, melyhez ezúton is szeretnék gratulálni. Remélem, még sok hasonlóan olvasmányos, kalandos történet van a tarsolyában. És ha elfogad még egy szubjektív véleményt: Következő könyve borítójának tervezésére is Aux Elizát kérje fel. mert az Arany és Ónix borítója egyszerűen szemet gyönyörködtető!


Prológus

Asarella Fane úgy érezte magát, mintha az a bizonyos kisördög bújt volna belé, amiről anyja annyiszor beszélt. Csacsogni akart, kacarászni, de elég volt egyetlen pillantást vetni az anyjára, hogy visszanyelje a szavait. Lábának azonban nem tudott parancsolni, az tovább mozgott szoknyája alatt. Előre-hátra, jobbra-balra, megállíthatatlanul, akárcsak apró legyezője, ami kolibriszárnyként csapkodott, hogy lehűtse a bál élményeitől felhevült testét.
– Rell, ha továbbra is így ficánkolsz, a hintó rugói végleg fel fogják adni. Egy hölgy nem viselkedik így. – Anyja fehér kesztyűs keze figyelmeztetően megérintette a lábát, mire Asarella abbahagyta a mocorgást. Legyezője összecsuklott. Ajkát beharapta, még pislogni is elfelejtett, ahogy próbálta fékezni magát. Elismerésre várva pillantott az anyjára.
A bérelt hintó ablakain beszökött a lámpások fénye, így jól látta az anyja arcán felbukkanó, elégedett mosolyt. Ettől Asarella azonnal elvesztette az önmagával vívott csatát. Jókedve bugyogva tört elő, és betöltötte az éjszaka selymével burkolt teret. Pont úgy, mint a bálon, amikor végre, egy év után újra találkozhatott az unokatestvérével, Estherrel. Alig merte elhinni, hogy valóban őt látja. Az illemről teljesen megfeledkezve ölelte át, és csak anyja figyelmeztető torokköszörülésére engedte el, de csak addig, amíg kézen ragadva elnem iramodtak kézen fogva körtáncot járni.
Lepillantott kesztyűs kezére, és megmozgatta ujjait. Mintha most is érezné Esther szorítását. Elmosolyodott az önfeledt, kacagással, tánccal és pusmogással töltött órák emlékétől. Alaposan kibeszélték, kinek melyik fiú tetszik, és miért. Asarella elégedett sóhajjal dőlt hátra. Fülében még mindig ott tekergőztek a Carlton House-ban tartott bálon hallott dallamfoszlányok, amit még a kerekek és a paták csattogása sem tudott elűzni. A keringő hangjai most halk hümmögésként törtek elő zárt ajkai közül.
Az apja velük szemben ült, halványzöld szeme a sajátjára emlékeztette Asarellát. Ráadásul mintha biztatás csillant volna benne. Asarella felnevetett, és pattogni kezdett az ülésen, mintha ötéves lenne.
–  Ezek szerint jól érezted magad a Régens ünnepségén, Rell. – Az apja hangja a bálon először kóstolt puncs ízére emlékeztette Asarellát. Válaszul felkacagott.
Nem kellett az anyjára néznie, így is látta maga előtt a szokásos, szigorú ráncokat a szája sarkában. Tudta, mit fog mondani, még a hanglejtést is fel tudta hozzá idézni: „Viselkedj úgy, mint egy tizenöt éves hölgy!” Az intelem kimondatlanul keringett a fejében, már várta, mikor hangzik el a valóságban is.
A kerekek megcsikordultak a keményre tömörödött kavicsokon. A hintó éles kanyart vett.
Asarella elvesztette egyensúlyát, és anyjának esett. Körülölelték. Mélyen beszívta az ismerős, nyugtató tavaszillatot, még közelebb furakodott. Olyan jó hozzábújni, és egy pillanatra megpihenni! Remélte, az anyja ezt bocsánatkérésnek fogja tekinteni. Csak húzta és húzta az időt, nem akarta elengedni, és magában hálát adott a kocsisnak a hirtelen elkanyarodásért. Izmai ellazultak, a vérében lüktető zene is andalító zümmögéssé halkult, ahogy anyja szívverését hallgatta.
Apja sétapálcája koppant.
Anyag súrlódott anyagon.
Torokköszörülés.
Asarella szemhéja felpattant, élesen beszívta a levegőt. Minden idegszála megfeszült, és azt üvöltötte, baj van!
Félelem szikrái gyúltak benne, szívét gúzsba kötötték a hangok. Kérdőn felnézett.
– Minden rendben – puszilta meg az anyja mosolyogva a homlokát. Csakhogy Asarella felismerte hangjában a feszültséget, úgy szólt, akár a hárfa túlfeszített húrja. Valami olyasmit akart felelni, hogy már nem kisgyerek, de a hintó hirtelen lefékezett.
A lovak dobbantásait ideges horkantások váltották fel.
Puff!
A hintó megremegett, amit gyors koppanások kísértek. Asarella az anyjába kapaszkodott. Meg akarta kérdezni, mi történt, de apja már ki is pattant az éjszakába. Az ajtó képtelen lassúsággal csukódott be mögötte.
A táj vörösen villant.
Dörr.
A sötétségben eddig összemosódott ég és föld kettévált.
Apja összeesett. Az ablak vért könnyezett.
Asarella szíve a gyomrába süllyedt. A formálódó sikoly a torkában ragadt, és vergődött, akár a ketrecbe zárt madár. Újra az anyjához akart bújni, keze azonban erőtlenül hullott oldala mellé.
Mintha kívülről szemlélte volna az eseményeket.
Az ajtó kivágódott. A hintó oldallámpásának fénye félarcúvá tette a gyilkost. Szeme elveszett mély, árnyba vesző gödrében. Halovány bőr fedte arccsontján fekete szeplőknek tűntek a vérpöttyök. Szőrtelen, izmos kéz nyúlt Asarella felé. Egy külvilági! El akart húzódni, de az izmai megfagytak, mozdulni sem bírt.
Tavaszillatú felhő lökte hátrébb. Anyag suhogott, és a puha felleg elfedte Asarella szeme elől a sötétséget.
– Menekülj! – Anyja magasra ívelő hangjára visszazuhant saját testébe, izmai mozdultak. Legördült az ülésről. Az ellentétes oldalon kiugrott a hintóból, egyenesen egy megtermett férfi markába.
– Megvagy, kismadár! – A mély hangot nevetés kísérte. A férfi telt ábrázatából fekete hiátusokkal tarkított fogsor vigyorgott rá.

© Könyvmolyképző, 2019

Olvasd tovább!
Copyright © GCK's Book Review Blog. Blog Design by SkyandStars.co