Értékelés | Leigh Bardugo: Hat varjú

Képtalálat a következőre: „leigh bardugo six of crows”
https://www.tumblr.com/tagged/grisha-trilogy

Leigh Bardugo: Six of Crows - Hat varjú
Sorozat: Hat varjú 1.; Grisaverzum
Műfaj: fantasy
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Felföldi Edit
Oldalszám: 568

|Tedd kívánságlistára!| Rendeld meg!|



Fülszöveg

Ketterdam: nyüzsgő nemzetközi kereskedelmi csomópont, ahol jó pénzért minden megkapható, és ezt senki nem tudja jobban, mint Kaz Brekker, a kivételes tehetségű bűnöző. Kaz veszélyes küldetésre kap megbízást, és cserébe olyan gazdagságot kínálnak neki, ami legvadabb álmait is felülmúlja. Egyedül viszont képtelen sikerre vinni a vállalkozást…

Egy bosszúszomjas elítélt.

Egy szerencsejáték-függő mesterlövész.

Egy különleges múltú szökevény.

Egy Kísértet néven ismert kém.

Egy varázserejét a nyomornegyedben kamatoztató szívtörő.

Egy tolvaj, aki a leglehetetlenebb helyzetekből is kiszabadul.

Hat veszélyes törvényenkívüli és egy lehetetlen vállalkozás. Kaz csapata az egyetlen, ami megmentheti a világot a pusztulástól – ha előbb ki nem nyírják egymást.




Borító: 👌
Cím: 👌
Illusztrációk: 👌
Izgalom mérő: 4/5
Váltott szemszög élvezhetősége: ✋
Szereplők: 
Kaz Brekker, Inej Ghafa, Jasper Fahey, Nyina Zenyik, Matthias Helvar, Wylan Van Eck,



Egy nagyon hosszú bevezetéssel indít a könyv, amely kicsit visszaveti az olvasót, pláne ha az éppen egy kisebb olvasási válságban szenved. Viszont szükséges volt ahhoz hogy teljes képet, illetve egy megdönthetetlen alapot kapjon a történet. Ezáltal betekintést nyerhettünk Kaz világába, akinél agyafúrtabb főhőssel még nem találkoztam korábbi olvasmányaim során. Minden egyes főszereplő szemszögéből megismerhetjük a történetet ebből adódóan a cselekmény követése komplikáltabbá válik az olvasó számára. Azonban egy idő után simán belerázódsz és teljes képet kapsz mindenről. Így mélyebben is betekinthettünk érzéseikbe, kétségeikbe, múltjukba. Megismerhettük őket igazi valójukban, még azokat is akik a legjobban titkolták mivoltjukat. 
Az író stílusa és maga a grisaverzum sem ismeretlen számunkra, mivel korábbiakban volt szerencsénk megismerkedni Grisa trilógiájával.
Minden főszereplőnek volt egy olyan tulajdonsága amit szerettem, de külön kiemelendő Nyina és Matthias, mintha ők vitték volna a történet érzelmi fonalát. Kaz és Inej a komolyabb, míg Jasper és Wylan a humoros szálakért voltak felelősek.
Maga a történet egy rendkívül nehéz küldetésről szól, ugyanis nemcsak a grisák hanem a hétköznapi emberek sorsa is e szedett-vetett banda sikerétől függ. Amennyiben sikerrel járnak természetesen busás fizetségben lesz részük, már amennyiben túlélik. 
Kedvenc jelenetem több volt mint utált, ezért inkább utóbbit sorolnám. Az összes jelenet melyben Brum szerepelt utáltjaim közé tartozik. Egy arrogáns, rosszindulatú férfi, aki nem kötelességből hanem saját élvezetére követi el bűntetteit. 

Ha kezedbe veszed Leigh Bardugo könyvét garantáltan egy kihagyhatatlan kalandba lesz részed. Egy trükk, egy tökéletes szemfényvesztés, hat törvényenkívüli.


Értékelés
🌟🌟🌟🌟1/2

Ez valami eszméletlen jó volt! Én ezzel a könyvvel ismerkedtem meg a Grisaverzummal, de biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben el fogok mélyedni benne. Őszintén megmondom, a fülszöveg alapján kicsit előítéletes voltam ezzel a könyvvel, azt hittem, hogy valami Ocean's Eleven történetet fogok kapni fantasy változatban, de annyi jót írtak róla, hogy úgy döntöttem, belevágok. És milyen jól tettem! Mondhatni egész érdekesen indult a történet, de hogy mikor vett meg magának egészen, azt nem tudnám megmondani. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom letenni. Amikor meg muszáj volt, folyamatosan a történeten járt az agyam, és alig vártam, hogy folytathassam. Itt kell megemlítenem, hogy természetesen kaparom a falat rendesen a függővég miatt, és kényszeresen várom a következő részt. Ez a sok szemszöges írásmód egyszerűen állati volt! Hogy egy kivétellel minden főszereplőnek a fejébe láthattunk, szerintem hatalmasat lendített az amúgy is izgalmas történeten, hogy Wylan miért maradt ki, az pedig a végén teljesen logikussá válik. Egyszerűen nem volt olyan karakter, akit nem szerettem. Na jó, az idősebb Van Ecket nagyon utálom! Mindegyik igazi egyéniség, az pedig, hogy most ún. antihősök kerültek a középpontba, számomra felüdülést jelentett a sok sablonos téma között. Mind a hatuk lenyűgözött. Kaz és Inej egész lénye megfogott, úgy, ahogy vannak, nekem ők lettek az abszolút kedvenceim, és nagyon-nagyon drukkolok nekik! Nyina és Matthias is igazi ütős páros, Nyinában nekem a harsánysága, magabiztossága jött be igazán. Talán a legkevésbé Jesper alakja került közel hozzám, őt éreztem a csapatban a leggyengébb jellemnek, az viszont tény, hogy ez a hatos így teljes. Bár, ahogy a nevük is mutatja, az egész könyv a ketterdami Söpredékről szól (minden értelemben), mégis szívesebben azonosultam velük, mint az ún. tisztességes emberekkel. A cselekmény lendülete pedig sodort az első laptól az utolsóig. És sodorna még mindig, ha nem lett volna hirtelen vége. A humor szintén 10 pontos, sokszor hangosan felnevettem olvasás közben (ilyenkor szokott a környezetem érdekesen rám nézni, főleg, ha nem otthon vagyok). Egy szóval: letehetetlen. Nálam nemcsak ötcsillagos lett, de rögtön ugrott is a kedvencek közé. Kinek ajánlom? Mindenkinek :) Ezt nem lehet kihagyni! 

Olvass bele


Joostnak két gondja volt: a hold és a bajsza.
Elvileg a Hoede-ház körül kellett volna strázsálnia,
ehelyett már negyed órája a kert déli falánál őgyelgett,
és próbált valami szellemes és romantikus szöveget kitalálni Ánya
számára.
Ha Ányának legalább tengerkék szeme lett volna, vagy smaragdzöld! De barna szeme volt, olyan gyönyörű, álmodozó… Olvadt
csokoládébarna? Vagy nyuszibundabarna?
– Mondd neki azt, hogy olyan a bőre, mint a holdfény – javasolta Pieter, a barátja. – A lányok imádják az ilyesmit.
Tökéletes megoldás, de a ketterdami időjárás egyáltalán nem mutatkozott együttműködőnek. Aznap nem fújt szél a kikötő felől, a
város csatornáit és kacskaringós utcácskáit nyirkos hideggel borította be a szürkés, tejszerű köd. A levegő még itt, a Geldstraat palotái
között is tömény hal- és poshadtvíz-szagot árasztott, a város külső
szigetein működő finomítók füstje pedig sós párával vonta be az éjszakai eget. A telihold csillogó ékszer helyett inkább felszúrásra váró
sárga vízhólyagnak tűnt.
Esetleg dicsérje meg Ánya nevetését? De hát még nem is hallotta
nevetni. Joost nem volt nagy viccmesélő.
Joost a házból az oldalsó kertbe vezető dupla ajtó egyik üvegtáblájában felsejlő tükörképére pillantott. Az anyjának igaza volt: még az
új egyenruhájában is úgy néz ki, mint egy óvodás. Finoman végighúzta az ujját a felső ajka felett. Ha legalább a bajsza kinőne! Kifejezetten erősebbnek érezte, mint tegnap.
Alig hat hete lett a stadwatch őre, és a feladat közel sem volt olyan
izgalmas, mint remélte. Azt hitte, majd a Hordóban fog tolvajokat
kézre keríteni, vagy a kikötőkben cirkál, és a rakpartokon elsőként
vizsgálja meg a beérkező rakományokat. De amióta a városházánál
megölték azt a követet, a Kereskedőtanács zúgolódott a biztonság
miatt, így ő hová került? Itt rostokol, és valami szerencsés kereskedő házát kerülgeti. Igaz, hogy nem akármelyik kereskedőét. Hoede
tanácsos igen magas állást töltött be Ketterdam kormányzatában, és
ígéretes karrier várt rá.
Joost megigazította a kabátját és a puskáját, és megtapogatta az oldalán lógó fémbetétes gumibotot. Lehet, hogy megtetszik Hoedének.
Éles a szeme, és fürgén bánik a bottal – mondja majd Hoede. – Ezt a
fickót elő kell léptetni.
– Joost Van Poel őrmester – ízlelgette suttogva a szavakat. – Joost
Van Poel kapitány.
– Ne bámuld magad!
Joost megpördült, és elvörösödve nézte, ahogy Henk és Rutger
besétál az oldalsó kertbe. Mindketten idősebbek, magasabbak és
vállasabbak voltak, mint ő, és Hoede tanácsos házi őrségéhez, saját
személyzetéhez tartoztak. Ennek megfelelően a tanácsos halványzöld egyenruháját viselték, díszes zemeni puskájuk volt, és folyton
Joost tudomására hozták, hogy ő csak a városőrség egyszerű bakája.
– Attól, hogy azt a pár kis pihét simogatod, még nem fog gyorsabban nőni – röhögött fel hangosan Rutger.
Joost próbálta megőrizni a méltóságát.
– Be kell fejeznem az őrjáratot.
– Azaz beugrik a grisaműhelybe, és megkukkolja a barátnőjét –
bökte oldalba Rudger Henket.
– „Ó, Ánya, nem tudnád a grisaerőddel megnöveszteni a bajszomat?”
– csúfolódott Henk.
Joost sarkon fordult, és lángoló arccal elindult a ház keleti oldalán. Amióta csak megérkezett, rajta köszörülik a nyelvüket. Ha Ánya
nem lenne, már valószínűleg kérte volna a kapitányától az áthelyezését. Ányával az őrjárata alatt csak néha-néha váltottak egy-két szót,
de ez volt az éjszaka legjobb része.
És el kell ismernie, Hoede háza is tetszett neki, már amit az ablakon át sikerült megpillantania belőle. Hoedéé volt az egyik legpompásabb ház a Geldstraaton: csillogó, szögletes fekete-fehér lapokból
álló kőpadló, a falak fényes, sötét faburkolatát fújt üvegcsillárok világították meg, amelyek medúza módjára lebegtek a kazettás mennyezet alatt. Néha Joost azt játszotta, hogy ez az ő háza, hogy gazdag kereskedő, aki csak kimegy a takaros kertjébe sétálgatni.
Joost nagyot sóhajtott, aztán befordult a sarkon. Ánya, a szemed
olyan barna, mint… Mint a fakéreg? Majd kitalál valamit. Egyébként
is jobb, ha természetesen viselkedik.
Meglepve látta, hogy a grisaműhelyhez vezető üvegtáblás ajtók
nyitva állnak. A konyha kézzel festett kék csempéi és a cserepes tulipánnal megrakott kandallópárkányok mellett ez a műhely tükrözte
leginkább Hoede gazdagságát.
A szerződéses grisaszolgák alkalmazása nem olcsó mulatság, Hoedének pedig három is volt.
Jurij viszont nem ült a hosszú munkaasztalnál, és Ányát sem látta
sehol. Csak Retvenko terpeszkedett ott egy széken sötétkék köpenyben. A szeme csukva volt, a mellén pedig egy nyitott könyv feküdt.
Joost az ajtóban téblábolt, majd megköszörülte a torkát.
– Ezeket az ajtókat éjszakára be kell zárni.
– Ház, mint kemence – szólalt meg Retvenko vontatottan, erős
ravkai akcentussal, ki sem nyitva a szemét. – Mondd meg Hoedének,
ha nem izzadni, becsukni ajtót.
Retvenko szélhívó volt, idősebb, mint a többi szerződéses grisaszolga, a hajába ezüstös szálak vegyültek. Azt pletykálták, hogy a
ravkai polgárháborúban a vesztes oldalon küzdött, és a harcok után
menekült Kerchre.
– Boldogan továbbítom a panaszát Hoede tanácsos úrnak – lódította Joost. A házat mindig túlfűtötték, mintha Hoedének kötelező
lenne égetnie a szenet, de nem Joost lesz az, aki ezt megemlíti neki.
– Addig is…
– Hozol hírt Jurijról? – vágott a szavába Retvenko, és végre kinyitotta leragadó szemét.
Joost zavartan pillantott a munkaasztalon tálakban álló vörös
szőlőre és a többhalomnyi bordó bársonyra. Jurij azon dolgozott,
hogy a gyümölcs színét átszívja a függönybe Hoede asszony számára, de pár napja súlyosan megbetegedett, és Joost azóta nem látta.
A bársonyt kezdte belepni a por, a szőlő pedig rohadásnak indult.
– Nem hallottam semmit.
– Hát persze hogy nem hall semmit. Túl sokat masíroz ostoba
lila uniformisában.
Mi a baj az egyenruhájával? És Retvenko miért van itt egyáltalán? Hoede személyes szélhívója volt, aki gyakran utazott a kereskedő egértékesebb rakományaival, és biztosította a kedvező szelet, hogy a
hajók biztonságosan és gyorsan a kikötőbe érjenek. Most miért nincs
kint a tengeren?
– Szerintem lehet, hogy Jurij karanténba került.
– Nagy segítség! – közölte Retvenko gúnyosan. – Nem nyújtogat nyakát, mint reménykedő liba – tette hozzá. – Ánya nincs itt.
Joost érezte, hogy újra elvörösödik.
– Hol van? – kérdezte, és próbált határozottnak tűnni. – Sötétedés után a házban kell lennie.
– Egy órája Hoede magával visz. Úgy, mint este, mikor Jurijért jön.
– Hogyhogy „Jurijért jön”? Jurij megbetegedett.
– Hoede jön Jurijért, Jurij jön vissza betegen. Két nap múlva Jurij
örökre eltűnik. Most meg Ánya.
Örökre?
– Lehet, hogy sürgős eset volt, valakit meg kellett gyógyítani…
– Először Jurij, aztán Ánya. Én leszek következő, és senki veszi
észre, csak szegény kis Joost városőr. Most menj.
– Ha Hoede tanácsos…
Retvenko felemelte az egyik kezét, mire Joostot egy légáramlat hátrapenderítette. Joost az ajtókeretbe kapaszkodva próbált talpon maradni.
– Azt mondtam, most! – Retvenko körözött egyet az ujjával, mire
az ajtó bevágódott. Joostnak épphogy sikerült elvennie a kezét, nehogy odacsukja az ujját, aztán elvágódott az oldalsó kertben.
Amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, és leporolta az egyenruháját. Majd' elsüllyedt szégyenében. Az egyik üvegtábla, amin keresztül látta, hogy a szélhívó önelégülten vigyorog, megrepedt a becsapódástól. 
– Ezt majd a szerződése számlájára írják – közölte Joost a törött
üvegre mutatva. Utálta, hogy a hangja milyen vékonyan és gyerekesen cseng.
Retvenko intett egyet, mire az ajtók megremegtek a pántjaikon.
Joost önkéntelenül is hátrált egy lépést.
– Menj őrjáratodra, házőrző kutyuska! – kiáltotta Retvenko.
– Ez aztán jól ment! – vihogott Rutger a kert falának támaszkodva.
Ugyan mióta állhatott ott?
– Nincs jobb dolgod, mint utánam kajtatni? – kérdezte Joost.
– Minden őrnek jelentkezés a csónakházban. Még neked is. Vagy
nem érsz rá, mert barátkozol?
– Arra kértem, csukja be az ajtót.
Rutger megrázta a fejét.
– Nem kéred, hanem utasítod. Ezek szolgák, nem díszvendégek.
Joost felvette a lépést Rutgerrel, miközben belül még mindig mardosta a szégyen. A legrosszabb, hogy Rutgernek igaza volt. Retvenkónak nem kellene ilyen hangon beszélnie vele. De mit tehetne? Ha
még lenne is bátorsága összetűzésbe kerülni a szélhívóval, az olyan
lenne, mintha egy értékes vázával hadakozna. A grisák nem csupán
szolgák, hanem Hoede féltve őrzött kincsei.
Különben is, mire gondolt Retvenko, amikor azt mondta, hogy
Jurijt és Ányát elvitték? Ányának próbált falazni? A szerződéses
grisaszolgáknak jó okkal a házban volt a helyük. Aki őrizet nélkül
sétálgatott az utcán, könnyen áldozatul eshetett egy rabszolga-kereskedőnek, és örökre eltűnhetett. Lehet, hogy találkozgat valakivel
– találgatott borúsan Joost.
De nem gondolkozhatott tovább, mert lent, a csatornára néző csónakházban fényt és mozgást látott. A víz túloldalán hasonló pompás, magas, karcsú kereskedőházakat látott, tetejükön az apró oromzatok
fekete sziluettje kirajzolódott az éjszakai égre, kertjeik és csónakházaik pedig lámpások fényében fürödtek.
Néhány hete Joost azt az utasítást kapta, hogy mivel Hoede csónakházát felújítják, ezért arrafelé nem kell őrjáratoznia, de amikor
most Rutgerrel beléptek az épületbe, nem látott sem festéket, sem
állványokat. A gondeleket és az evezőket a falhoz tolták. A házi őrség többi tagja is ott volt tengerzöld egyenruhájában, és Joost két
lila uniformisú stadwatchot is észrevett. A csónakház belső terének
java részét azonban egy óriási láda töltötte ki, valamiféle szabadon
álló zárka, ami megerősített acélból készülhetett, a széleken szegecsek fogták össze, az egyik oldalára pedig egy óriási ablakot helyeztek el. A hullámos üvegen keresztül Joost egy lányt látott az asztalnál ülni, aki vörös selyemruháját szorosan összehúzta maga körül.
Mögötte egy stadwatch őr állt vigyázzban.
Ánya az – konstatálta azonnal Joost. A lány barna szeme tágra
nyílt, tekintete rémült, arca sápadt volt. A vele szemben ülő kisfiú
kétszer olyan rémültnek látszott. A haja kócos volt az alvástól, a székről lelógó lábával idegesen kalimpált.
– Miért kell az összes őr? – kérdezte Joost. Tíznél is többen zsúfolódtak össze a csónakházban. Hoede tanácsos is ott volt egy másik
kereskedővel együtt, akit Joost nem ismert. Mindketten a kereskedők fekete ruháját viselték. Amikor Joost meglátta, hogy a kereskedők a stadwatch kapitányával váltanak szót, kihúzta magát. Remélte, hogy az egyenruhájáról sikerült maradéktalanul letakarítania a
kerti sarat.
– Mi folyik itt? – kérdezte Joost.
– Kit érdekel? – vonta meg Rutger a vállát. – Fő, hogy megszakítja a napi rutint.


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.