Könyv Vs. Film | A burok


Sziasztok!

Kikyo ezúttal Stephanie Meyer: A burok könyve alapján készült filmet nézte meg, fogadjátok sok szeretettel!

Stephenie Meyer a kedvenc íróim egyike, már csak azért is, mert J. K. Rowling után ő volt az, aki visszaadta a hitemet, hogy lehet olyan könyveket alkotni, amelyek tömegeket indítanak el az olvasóvá válás útján. Nekem mégsem a világhírű csillogó vámpírok a kedvenceim az írónőtől, hanem egy úgynevezett lélek, akit Vándornak hívnak, és aki egy Melanie nevű lány testében próbál boldogulni ezen a Föld nevű bolygón. Biztosan sokan kitalálták már, hogy A burok című könyvről beszélek (illetve írok), amely túlzás nélkül állíthatom, életem egyik legmeghatározóbb könyvélményévé vált. A történet szerint a Földet is megszállják a lelkek, akik már számtalan bolygót meghódítottak, és az ott élők – jelen esetben az emberek – testébe költözve békés, boldog hellyé változtatják a megszállt területet. A maroknyi túlélő persze mindent megtesz annak érdekében, hogy elűzzék a betolakodókat, és visszakaphassák a Földet. És rögtön itt is van az ellentmondás: A lelkek megszállók. Paraziták. Viszont: A lelkek békések. Tiszták és jók, nem képesek a fizikai bántalmazásra. A lelkek célja, hogy jobbá tegyék a világot. De mi van, ha az emberek nem szeretnék, ha jobbá tennék őket. Ahogy az olvasás során Melanie és a Vándor párbeszédét követtem, hamarosan azt vettem észre, hogy én bizony a Vándornak drukkolok. Stephenie Meyer pedig olyan zseniálisan szőtte a szálakat, hogy a végére látszott a „fény az alagút végén”, vagyis a megoldás, amely mindkét fél számára pozitívumokat hordoz. Annyit elárulok, hogy százas papírzsepi kellett hozzá. Így, amikor meghallottam, hogy a regényből filmet készítenek, természetesen tűkön ültem, és amikor végre ott ültem a mozivászon előtt, mondhatni teljesen odáig voltam az izgalomtól. Elég gyakran hangoztatom, hogy az a filmes szakember, aki könyvadaptáció készítésére adja a fejét, bizony nagy fába vágja a fejszét. Így tett Andrew Niccol (rendező, forgatókönyvíró) is, és létrehozta a tökéletes iskolapéldáját annak, hogy hogyan ne készítsünk filmet egy regényből. És hogy miért is jöttem ki úgy a moziból, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel? Nos, annak elég sok oka volt. 
Először is a színészgárda: Saoirse Ronan, aki fiatal kora ellenére már elég sok filmet tudhat a háta mögött, valószínűleg sosem lesz A-listás színésznő. Szerintem fogalma sincs róla, hogyan is lehetne megjeleníteni azt a két személyiséget, akik Melanie testében laknak. 
Aki pedig ezeket a babaarcú színészeket kiválasztotta! Igen, a fiúkat is. Annak lehet, hogy ez a zsánere, de nem hiszem, hogy a kőkemény ellenállók, akik talán az utolsó emberek a Földön, ilyen lágy vonásokkal rendelkeznek. A Jaredet alakító Max Irons legalább jól nézett ki, de itt véget is ér a pozitívum. És igen, kellett egy húzó név a csapatba. Diane Kruger, aki tényleg mindent megtett annak érdekében, hogy – talán egyedüliként – megmutassa, mi is az a színészi alakítás, az ő karakterét azonban olyan szinten elrontották, hogy az már felháborító. Nem tudom, hogy Stephenie Meyernek mennyi beleszólása volt a filmbe, de ha erre rábólintott, akkor én elég nagyot csalódtam. A Diane Kruger által megformált Hajtó ugyanis – ez elég világosan le van írva – úgy próbál magának tekintélyt kivívni (apró termetét ellensúlyozandó), hogy folyamatosan fontoskodik, és csak fekete ruhában hajlandó járni!!! Erre a filmben csak fehéret visel. 
Aztán ugyebár alap dolog, hogy a lelkek természetükből adódóan irtóznak mindenféle fegyvertől, illetve olyan megnyilvánulástól, amivel fizikai fájdalmat lehet okozni. Erre a filmben szinte vadásznak az emberekre, és annyi lövöldözést meg üldözést vonultatnak fel, hogy azt egy vérbeli akciófilm is megirigyelhetné. Ezeknél a jeleneteknél a hajamat tudtam volna kitépni. Miért kell sárba tiporni a könyv alapgondolatát? Akkor miért is adaptáljuk? Értem én, hogy a történet filmes szemmel nézve kissé statikus, de ha nem tudnak kompromisszumos megoldást kitalálni arra, hogy ne legyen unalmas, de a történet se sérüljön, akkor nem is kell nekiállni a megfilmesítésnek. Az már csak hab a tortán, hogy a film képi világa sem nyerte el igazán a tetszésemet. 
A könyvborító szerintem egyszerűen gyönyörű. És ha a szem a lélek tükre (jelen esetben szó szerint), akkor ezt tökéletesen visszaadja. Vagyis a filmeseknek még megerőltetni sem kellett magukat, hogy a megszállt testeknek hogy kell kinézniük. És bátorkodom azt hinni, hogy Hollywoodban a legfejlettebb számítógépes technika és zsáknyi pénz áll rendelkezésre a lehető legkiválóbb megvalósítások érdekében. Ehhez képest, a filmbeli megszállt karakterek szeme egyszerűen gagyi. Az hogy a végén Vanda haja nem vörös, már említést sem érdemel. A filmkészítők azonban abszolút nem bízták a véletlenre, és a végére bevitték a kegyelemdöfést. Mert ugye nem lehet kihagyni az álomgyár egyik legnagyobb kliséjét, vagyis a boldog esőben csókolózós jelenetet, amit egy spécin beállított csoportkép tesz teljessé a többi szereplővel. Már csak meg kellett volna hajolniuk. Szerintem én sajnálom a legjobban, hogy A burok kapcsán ilyen gondolatokat kellett megosztanom, de azt javaslom a rossz példa ne szegje senkinek a kedvét, mert ha nagyszerű alkotók kezébe kerül egy könyv, minden bizonnyal nagyszerű film is válik belőle.   



Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.