Értékelés + Beleolvasó | Sarah J. Maas: Köd és harag udvara

What's the weather like where you're at?
💙
On Monday it was 70°F, today the high is 36°F
💙
Today for #FearYourNovelSpring is Feels like Spring. And it does NOT feel like spring here in Minnesota. We've been getting weather alerts for DAYS about a potential blizzard 😑
💙
And today for #bookqueensapr19 is #SwapWednesday! I chose to do a photo from @spinatale! We have VASTLY different accounts and I wanted to challenge myself. I love how my photo came out and I LOVE her account, if you're not following her yet, you should follow her now!

Sarah J. Maas: Köd és harag udvara
Eredeti cím: A Court of Mist and Fury
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 2.
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Hetesy Szilvia
Oldalszám: 752


Fülszöveg


Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem. 
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött. 
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött. 
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról. 
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot. 
Sarah J. Maas New York Times bestseller szerző lélegzetelállító fantasy-sorozatának második kötete. 

A szerelemért még a halált is kicselezte. 
A világ megmentéséért maga lesz az élő fegyver.


Végre újból egy fantasy! Ezúton is köszönöm a Könyvmolyképzőnek  Sarah J. Maas csodálatos könyvét, a Köd és harag udvarát!  Azt azonban be kell, hogy valljam, félve álltam neki az olvasásának. Na nem azért, mintha attól féltem volna, hogy nem az első részben megtapasztalt minőséget fogom kapni. Épp ellenkezőleg! Attól féltem, hogy ha belekezdek, úgy beszippant és elvarázsol, hogy nem leszek képes kiszakadni  belőle. És a félelmem beigazolódott! Teljesen megszűnt a külvilág. Hogy ebédet kellene főzni, takarítani kellene?! (Még jó, hogy  a családom ilyen elnéző..)

Bár már több, mint egy év eltelt azóta, hogy az első részt olvastam, könnyű volt felvenni a történet fonalát. Pedig Sarah J. Maas nem teketóriázik, rögtön belevág a folytatásba és csak apránként utal az első részben történtekre. Hála Istennek, hogy így tett! Én ugyanis egyáltalán nem szeretem az előzmények rövid, zanzásított változatát olvasni... És bár a folytatás most is "csak" egy szálon fut, ez valahogy a könyv feléig fel sem tűnt. Annyira eseménydús, izgalmas és magával ragadó  a történet, annyira életszerűek az alakok, és a  helyszínek is mind-mind aprólékosan kidolgozottak.
Feyre az első részben is megmutatta határozott és életrevaló voltát, de azt gondolom, most találta meg igazi énjét. Nagyon sok minden történik körülötte és vele. El kell fogadnia halhatatlan voltát, tisztába kell, hogy jöjjön adottságaival. De ezt nem csak neki kell elfogadnia. Tamlinnak is nagyon nagy kihívást jelent mindez. És akkor még nem is beszéltünk Rhysandról, az Éjszaka udvarának kíméletlen uráról.
De, mint minden jó fantasyban, itt sem vehetsz mindent készpénznek. Nem minden arany, ami fénylik! S a durva külső sokszor csak álca, mely igazán érző szívet takar. 

Ez a könyv fantasy rajongóknak valódi csemege, kötelező olvasmány! S igaz, hogy  a 750 oldal nem tűnik kevésnek, de mégsem elég!! Szerencsémre kapható már a folytatás. Irány a bolt!!

Értékelésem: 5-ös skálán 10-es! 

Beleolvasó

  Lehet, hogy a lelkem mélyén mindig is össze voltam törve, és örök sötétség honolt bennem.
 Talán egy olyan ember, aki épnek és jónak születik, letette volna a berkenyetőrt, és tárt karokkal fogadja a halált ahelyett, ami rám várt.
  Mindent vér borított. Véres, reszkető kezem alig bírta megtartani a tőrt, miközben a szívem majd meghasadt. A fiatal főtündér teste kiterülve hűlt előttem a márványpadlón, de képtelen voltam elengedni a fegyvert. Földbe gyökerezett a lábam.
   Jól van – búgott a trónról Amarantha hangja. – Gyerünk, a következőt!
  Újabb berkenyetőr várt rám, és egy másik tündér térdelt előttem. Egy nő. Tudtam, mit fog mondani, milyen imát fog elrebegni, és azzal is tisztában voltam, hogy őt is megölöm, akár a fiút. A többi tündér és Tamlin szabadságáért teszem.
  Egyszerre voltam ártatlanok hóhéra és egy nép felszabadítója.
  – Láss neki, drága Feyre, ha készen állsz! – fuvolázta Amarantha. Mélyvörös haja úgy fénylett, ahogy a vér csillogott a kezemen – és a márványon.
  Gyilkos. Hóhér. Szörnyeteg. Hazug csaló.
  Magam sem tudtam, kire gondolok, mert már régen elmosódtak a határvonalak köztem és a királynő között. Az ujjaim elernyedtek, mire a tőr csörömpölve lehullott, és a vértócsa szétfröcskölt. Fröccsent belőle kopott csizmámra, halandó életem maradványára is, ami már olyan távolinak tűnt, mintha az elmúlt hónapok hagymázas álma lett volna csupán.
  A halálát váró lányra néztem, a csuklyája a fejére volt húzva, kecses teste nyugalmat sugárzott. Készen állt arra, hogy az élete a kezem között érjen véget, és belőle is áldozat legyen.
  A fekete bársonypárnán nyugvó tőrért nyúltam, markolatát jéghidegnek éreztem meleg, nedves kezemben. Az őrök ekkor felrántották a csuklyáját. A lány rám szegezte a tekintetét. Ismertem az arcát: a kékesszürke szemet, a sötétszőke hajat, a telt ajkat és a jellegzetes járomcsontokat. A finoman hegyes füleket, az áramvonalas, erőtől duzzadó végtagokat, a tökéletlen emberi vonásokat, amiket finom, halhatatlan ragyogás lágyított meg. Ismertem az arcából sugárzó ürességet, kétségbeesést és romlottságot is.
  Nem remegett a kezem, amikor nekiszegeztem a tőrt. Megragadtam finom csontú vállát, és nem vettem el a tekintetem gyűlöletes arcáról. Az arcomról.
  Belemártottam a berkenyetőrt várakozó szívembe.

1. fejezet
(részlet)

  A vécékagyló hűs oldalát magamhoz ölelve hánytam, próbáltam hangtalanul öklendezni. Egyedül a beszüremlő holdfény világította meg valamelyest a tágas márvány fürdőszobát, néma rosszullétem színhelyét.
  Tamlin meg se moccant, amikor hideg verejtékben úszva felriadtam, és olyan érzésem támadt, mintha a legyilkolt tündérek vére tapadna rám. A szobám sötétjében képtelen lettem volna elsuttogni, milyen volt Amarantha tömlöcének végtelen éjszakája, ezért a fürdőszobába vetettem magam.
  Már egy negyedórája vártam, hogy elmúljon a hányingerem, és végre ne reszkessek annyira, hiszen a vízben is fokozatosan simulnak el a hullámok. A kagyló fölé hajolva számoltam zihálva a levegővételeimet.
  Éjjel-nappal üldöztek a rémálmok, ez is csak egy volt közülük. Három hónapja tértem vissza Hegyaljáról, azóta próbáltam megszokni halhatatlan testemet és az új világot, amit Amarantha egykor porig rombolt, és ami most a romokból igyekezett újjáépíteni önmagát.
  A légzésemre koncentráltam: orron be, szájon ki. Ki-be, ki-be, ki-be.
  A hányás csillapodásával elengedtem a vécét, de csak a falig jutottam. A repedt ablaküvegen keresztül az éjjeli égboltot láttam; egy szellő megsimogatta ragacsos arcom. A fejemet a falnak döntöttem, és a hűvös márványpadlóra támaszkodtam.
  Valóság. Ez a valóság. Életben vagyok, túléltem, sikerült.
 Kivéve, ha mégis csak álom az egész. Egy lázálom, és Amarantha tömlöcében, a zárka mélyén ébredtem…
  Felhúztam a térdemet. Valóság. Valóság...
  Hangtalanul kimondtam a szót, újra és újra, és egyre kevésbé görcsösen szorítottam a lábam. Felemeltem a fejem, de éles fájdalom hasított a kezembe, mert akkora erővel szorítottam ökölbe, hogy a körmöm a tenyerembe vájt.
  A halhatatlan erő inkább átok, mint áldás. Ittlétem első három napja alatt kicsorbítottam minden ezüst evőeszközt, és meghajlítottam mindent, amihez csak hozzáértem, és annyiszor megbotlottam a hosszabb és fürgébb lábaimban, hogy Alis a szobáimból eltávolított minden értékes és pótolhatatlan tárgyat (különösen morcos lett ugyanis, amikor egy olyan asztalban botlottam el, amin egy nyolcszáz éves váza állt). Ráadásul nem egy és nem kettő, hanem öt üvegajtót törtem össze, mert véletlenül túl nagy erővel csuktam be őket.
  Nagyot sóhajtottam, aztán kinyújtottam az ujjaimat.
  A jobb kezem sima, puha volt, tökéletes tündérkéz.
  Felfordítottam a bal kezem. Az ujjaimat, a csuklómat és az alkaromat egészen könyökig beborító, sötéten örvénylő tetoválás szinte elnyelte a fürdőszoba sötétségét. A tenyerem közepére tetovált szem mintha engem nézett volna, nyugodtan és ravaszul, akár egy macska. Úgy tűnt, mintha a pupilláját most tágabbra nyitotta volna, mint napközben, mintha alkalmazkodna a fényhez, akár egy rendes szem.
  Dühösen néztem vissza rá és arra, aki a tetováláson keresztül figyelt.
  Rhysről három hónapja nem hallottam. Tamlintől nem mertem kérdezősködni, de Lucientől és mástól sem, nehogy ezzel valahogy megidézzem az Éjszaka udvarának főurát, és emlékeztessem őt arra az eszement alkura, amit még Hegyalján kötöttem vele: havonta egy hetet vele töltök, cserébe azért, hogy kimentett a halál torkából.
  De még ha Rhys erről valami csoda folytán meg is feledkezett volna, én akkor sem feledhettem, de Tamlin, Lucien és senki más sem. A tetoválás nem múlik el soha.
  Még ha Rhys… Végeredményben nem is volt igazi ellenség. Tamlinnek ellensége persze, és a többi udvarnak is. De azok közül, akik jártak az Éjszaka udvarában, és beszámolhattak volna a látottakról, annyira kevesen maradtak csak életben, hogy valójában senki sem tudja, mi rejtőzik Prythian legészakibb részében.
  Hegyek, sötétség, csillagok és halál.
  Amikor az Amarantha legyőzését követő órákban utoljára beszéltünk Rhysanddel, akkor nem éreztem magam az ellenségének. A találkozásunkról senkinek nem szóltam, sem arról, hogy mit mondott nekem és én mit vallottam be neki.
  Örülj, hogy emberi szíved van, Feyre. Csak sajnálhatod azokat, akiknek nincsenek érzéseik.
  Ökölbe szorítottam a kezem, látni sem bírtam a tetoválást, a szemet. Feltápászkodtam, lehúztam a vécét és a mosdóhoz támolyogtam, hogy kiöblítsem a szám, és megmossam az arcom. Azt kívántam, bárcsak ne éreznék semmit, és a többi testrészemmel együtt az emberi szívem is alakuljon át halhatatlan kőszívvé. Most csak fekete törmeléket éreztem a helyén, amiből gennyes váladék szivárog szét a testembe.
  Tamlin akkor sem ébredt fel, amikor visszavánszorogtam az elsötétített hálószobába. Hason fekve terült el a matracon, így a holdfényben megcsodálhattam erős hátizmait, kócos aranyszőke haját és az ujjait, amiket az előbb, szeretkezés közben végigsimogattam.
  Érte tettem mindent, és érte boldogan feláldozom magam és halhatatlan lelkemet.
  Mostantól egy örökkévalóságig kell ezzel a tudattal együtt élnem.
  Az ágyhoz vezető lépések egyre súlyosabbnak tűntek. Bebújtam a kihűlt, száraz ágyba, Tamlinnek háttal lefeküdtem, és magam köré fontam a karomat. Mélyen, egyenletesen lélegzett. De a tündérfüleim birtokában… néha úgy tűnt, mintha egy-egy pillanatra kihagyna a lélegzete. Soha nem mertem rákérdezni, ébren van-e. 
  Egyszer sem ébredt fel, amikor én rémálmokra riadtam, vagy kihánytam a belem, és egy szóval sem említette, hogy tud-e, hallott-e valamit.
  Tudtam, hogy őt is gyakran üldözik hasonló álmok. Először felébredtem rá, és olyankor próbáltam beszélni hozzá. De ő verejtékben úszva lerázta magáról a kezemet. Vadállattá változott, bundát, karmokat, szarvakat és éles fogakat növesztett, és az éjszaka hátralévő részét az ágy lábánál elterülve töltötte, az ajtót és az ablakokat pásztázva a tekintetével.
  Sok éjszakát töltött így.
  Most összegömbölyödve feküdtem az ágyban, feljebb húztam a takarót, mert a hűvös éjszakában vágytam a melegére. Tamlinnel hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy nem engedjük, hogy Amarantha mégis legyőzzön bennünket. Nem fogjuk elismerni, hogy az álmainkban és éber óráinkban egyaránt kínozni tud bennünket, még mindig.
  Egyébként is könnyebb volt így, hogy nem kellett magyarázkodnom, elmondanom, hogy bár megmentettem őt, felszabadítottam Amarantha uralma alól a népét és egész Prythiant, de közben én
magam teljesen tönkrementem.
  Úgy éreztem, egy örökkévalóságnyi idő is kevés ahhoz, hogy meggyógyuljak.

©Könyvmolyképző, Szeged 2017


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.