Értékelés + Beleolvasó | Böszörményi Gyula: Szer'usz világ



Böszörményi Gyula: Szer'usz világ
Sorozat: Ambrózy báró esetei 5.
Kiadó: Könyvmolyképző



Fülszöveg


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

1901. ​márciusa. Ambrózy Richárd bárót meglőtték. A Rókus kórház magánkórtermében élet és halál közt lebegő hírneves budapesti magánzó detektív mellett fiatal hitvese, Hangay Mili őrködik egészen addig, míg egy nap rá nem ront a rendőrség, hogy gyilkosság vádjával letartóztassa. 
Ambrózy báró tehát „dögrováson”, a neje vizsgálati fogságban van, így látszólag senki sincs, aki a fiatal házaspárra zúduló, rémálomhoz hasonlatos cselszövés háttere után kutakodjék. Senki, csupán a kis Mück Mári, a cserfes tabáni zsebtolvajlányból lett „társaskodónő” és cseppet sem „komor” komorna, aki a maga szélütött módján kezd a nyomozásba, melynek során magával a véres kezű Pesztonkával, a századforduló Budapestjének legrettegettebb bűnözőjével találja szemben magát. 

A rendkívül népszerű Ambrózy báró esetei című sorozat legújabb kötete bő humorral, meghökkentő fordulatokkal, számos valóban élt szereplővel és valós eseménnyel ízesített, kalandos időutazást kínál olvasóinak a korabeli Budapest legközepébe és főleg annak alvilágába

2018 nyarán az a megtiszteltetés ért, hogy Böszörményi Gyulával készíthettem interjút. S mivel akkortájt épp az Ambrózy báró eseteinek 4., befejező részét olvastam, az interjúban természetesen rákérdeztem, hogy találkozhatunk-e  még a megkedvelt karakterekkel. Hát nem kaptam biztató választ... Ezért aztán rettentően örültem a Szer'usz világ című könyvének. Hálás köszönetem érte a Könyvmolyképző Kiadónak!
Jó szokásomnak hívem, és mert Böszörményi Gyula könyveinek olvasásához nincs szükségem plusz motivációra, most sem olvastam el a fülszöveg egyetlen sorát sem. A címből azonban rögtön tudtam, hogy Márika lesz a főszereplő. Zseniális ötlet! Mück Mári  személye önmagában is elegendő biztosíték volt arra, hogy roppant szórakoztató történetben lesz részem. S nem csalatkoztam!

Mári egyedi stílusa, tabáni nyelvhasználata miatt nem egyszer nevettem fel hangosan. Miközben halált megvető bátorsággal igyekszik Millit a fogságból kiszabadítani, cseberből vederbe kerül. Az adott helyzetnek megfelelően váltogatja az úri komorna és a tabáni rajzos szerepét és szófordulatait. Igaz, a számára furcsább, urizáló szavakat saját szája íze szerint magyarítva adja elő, amivel sokszor csalt mosolyt az arcomra. Hogy csak egyet említsek: Márikától megtudhattam, hogy Fortuna istennőt a piadeszkáról egenyest a feledés mélyébe lökték. 😃
Természetesen a többi karakter- az ismertek és az újak is- valamint a korabeli helyszínek a megszokott módon alaposan kidolgozottak, a történet izgalmas és humoros. Böszörményi Gyula ismét hatalmasat alkotott! Senkivel össze nem keverhető egyedi stílusa, humora teszi őt korunk méltán ismert és elismert írójává. A Szer'usz világ egy igazi remekmű! Remélem lesz folytatása!

Értékelésem: ötös skálán 10 csillag! 😃
Végül egy kis ízelítő a fent említett stílusból:

'Sose gondoltam vón, hogy az ördögnek fattya tudja a nevemet, hisz rövidke életemben még aligha követhettem el annyi bűnt, amiért azt érdemes volna a Pokolban közhírré tenni. (......) Akár így, akár úgy áll a dolog, jobb lesz, ha inkább én teszem őt hidegre, hiszen a saját biztonságom nékem az övénél mégis csak előrébb való!"

" Valójában dunsztom sincs, miért fogtam a hirigbe, mikor előre sejthető volt, hogy végül csakis én veszíthetek. Mindig is zsigerből gyött nálam az igazságérzet, aminek most a sereskorsó lett e világi megnyilvánulása, a következményekkel pedig- gondoltam- majd akkor bajmolódok, ha már az orrom hegyit birizgálják."

"Hogy a hígfostos szapora gyönne rá arra a vikszolt bajszú slemilre, hát nem éppen akkor tanált rénk, mikor fagyva, fogvacogva azért loholunk, hogy mihamarább kihozhassuk Milli ifiasszonykát a sitiről!"


Beleolvasó

 1
MILI
és a vasládika feneke

Pest, 1901. március 18.

Miként lehet valaki sápadtabb, mint az a patyolat vánkos, amin a feje nyugszik? – futott át fejemen a gondolat, mire egy gunyoros hang valahonnan tudatom sötét legmélyéről rögvest megfelelt: – Csakis úgy, ha már eltávozott belőle a lélek!
Kezemben megzörrent az újság, ujjaim remegni kezdtek. Tekintetem a gyolccsal vastagon betekert mellkast fürkészte, vajon emelkedik-e még. Örökkévalóságnak tűnő pillanatok múltán a halvány rózsaszín vérfolttal tarkított flastrom kicsinykét mozdulni látszott, mire majdnem felzokogtam.
– Lelketlen gazember! – súgtam a kórterem hűvös levegőjébe. – Hogy merészel így megrémíteni?
Ambrózy Richárd persze nem felelt. Szemei lecsukva, alattuk már-már fekete karikák, arca beesett, ajka cserepes, bőre fakó. Az apáca1 , aki korábban a kötést cserélte, épp csak annyira húzta fel rá a takarót, hogy a báró hiányzó végtagjának csonkja még épp fedve legyen, olyan illúziót keltve, mintha a könnyű paplan alatt a kar folytatódna.
– Szeretne még többet hallani? – kérdeztem Richárdot, mire ő kínos lassúsággal újabb lélegzetet vett, amit én beleegyezésnek tekintettem. – Lássuk csak – pillantottam az újságba, amit a kórházba jövet egy rikkancstól vettem. – Itt azt írják: „már néhány nap óta egész Pozsony arról beszél, hogy az itteni Orsolya-apácák kolostorának főnöknője szerencsétlen börze-spekulációban elvesztette a kolostor összes vagyonát.” Most mit szól hozzá, Richárd, hogy már a szent életű leányok is pénzzel machinálnak! Úgy tetszik, a világ lassanként egészen megérik a végítéletre.
A báró lélegzetének ritmusa szemernyit sem változott.
– Jól van, értem én, ez a hír nem csigázta fel. Akkor talán… „A szociáldemokraták pártja tegnap megkoszorúzta Petőfi szobrát. Több ezer munkás vonult fel a Kálvin-tértől indulva, és annyi rendőr vigyázta őket, hogy majd meg lehetett süketülni a kardcsörgéstől. Leginkább az Országházat és a Nemzeti Kaszinó épületét védték, ám nem történt semmi rendzavarás, így aztán…”
Hiába vártam, a következő lélegzetvétel elmaradt. Vagy csak nem figyeltem eléggé? Torkomat láthatatlan ujjak kezdték markolni, az újságot kissé lejjebb eresztettem, szemem a kötést összefogó biztostűre tapadt.
Richárd takarón heverő jobb keze aprót rángott, a cserepes ajkak közül pedig verébtől is gyenge, de azért jól hallható sóhaj kélt.
– Piszok alak! – szisszentem fel. – Ezért most büntetésül hallja meg, hogy „Kongóban a tegnapi napon Wulf őrnagy a Lubidi-folyó partján megütközött a lázadó denaluluákkal és szétverte őket. A jelentés szerint az őrnagy négy embert veszített, ám arról nem írnak, hogy a szerencsétlen fekete emberek közül hányat mészároltak le.”
A  fűtéscsövekben halkan tovagurgulázott egy buborék. Ez az apró zaj ébresztett rá, hogy a külön kórterem, amit Haberern főorvos úr biztosított a bárónak, milyen végtelenül, sőt, nyomasztóan csendes zuga a Rókus Kórháznak. Ablaka a belső parkra nézett, ahol a márciusi, még nagyon is hűs levegőben olykor házikabátos betegek, fehér köpenyes orvosok és fityulás apácák tűntek fel. Ötödik napja figyeltem őket, ötödik napja hallgattam a kórterem apró neszeit és őriztem Richárd lélegzetét.
Miként a nagyvárosok magas házai között mindig, most is egyik pillanatról a másikra kezdett besötétedni. Összehajtottam az újságot, felálltam a fehérre mázolt, kényelmetlen székről és az ajtó felé indultam, hogy felkapcsoljam a villanyos fényt. Pesten már sok helyen használták ezt a csuda találmányt, sorra cserélve le a gázlámpákat, én azonban még mindig nem szoktam meg, hogy egyetlen csavarintás után szinte elvakít az üvegkörtékből áradó világosság.
Alig értem a kapcsolóhoz, mikor az ajtó kinyílt. Karolin nővér lépte át a küszöböt, s ahelyett, hogy velem szemernyit is törődött volna, azonnal Richárd ágyához sietett, majd fölé hajolva néhány pillanatig a beteg arcát vizslatta.
– Jó – biccentett végül, majd felém fordult. – A férje remek színben van, báróné!
Szent egek, épp most értem hazugságon egy apácát! – gondoltam, hisz Richárd a lámpafényben még sápadtabbnak tűnt, mint korábban
– Akkor miért nem ébred fel – kérdeztem –, hisz már öt napja, hogy a főorvos úr kivette a golyót?!
– Mindannyian Isten kezében vagyunk – szólt kissé feddőn Karolin nővér, összevonva dús szemöldökét. – A báró urat pedig, ezt nekem a nagyságos ifiasszony bátran elhiheti, egyenest a tenyerén hordozza a Mindenható. Más ilyen sebbe már rég…Szava elakadt, mivel a nyitott ajtóban új jövevény állt meg.
– Férjezettek vagyunk-e még, Mili naccsága, vagy készítsük az özvegyi fátylat? – kérdezte rebbenő hangon kis komornám, őszinte szavaival nyomban haragra gerjesztve az öreg apácát.
– Kifelé innét, te locsifecsi! – reccsent rá Márikára. – A főorvos úr utasítása szerint a kórteremben egyszerre csak egy látogató tartózkodhat! Sőt, mivel későre jár, az lesz a legjobb, ha mindketten távoznak.
A  II. számú Sebészeti Osztály klórszagú folyosóján kíváncsi tekintetek követték lépteinket. Az egyágyas, úri kórtermet elhagyva mindjárt két ápolóval találkoztunk, akik kerekes ágyon eszméletlen férfit toltak a műtő irányából. Mögöttük fityulás apáca ballagott, kezében halkan zörgő rózsafüzérrel.
– Na, ennek már szer’usz világ! – jegyezte meg suttogva Márika, miután a különös menet továbbhaladt.


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.