Értékelés + Beleolvasó | Bryn Greendwood: Minden csúf és csodálatos dolog

Képtalálat a következőre: „bryn greenwood all the ugly and wonderful things”
kép forrása

Bryn Greenwood: Minden csúf és csodálatos dolog
Eredeti cím: All The Ugly and Wonderful Things
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Tóth Enikő Mária
Oldalszám: 488


Fülszöveg


Wavy ​ötéves korára már nagyon sok traumát szenvedett el.Nem hajlandó sem beszélni, sem mások előtt enni, mert kábítószerfüggő anyja mocskosnak tartja, ami a szájába kerül. Apja, a drogdíler Liam nem sokat törődik a családjával. Wavy egymaga küszködik, hogy iskolába tudjon járni és ellássa a kisöccsét, Donalt. Csak Kellen, Liam egyik embere mutat együttérzést és törődést Wavy irányában. A szeretetre éhes kislány és a sérült férfi egymásba szeretnek, és Wavy mindössze tizenhárom éves, amikor szexuális kapcsolatot kezdenek. Nagynénje pedofilnak bélyegzi Kellent, és kitartóan küzd, hogy elválassza őket egymástól. Wavy időközben felnő, és hihetetlen szívóssággal, minden akadályt legyőzve dolgozik azon, hogy ismét összekerülhessen a férfival.

„Lírai és perzselően őszinte próza a szerelemről és a teherbírásról szóló, az elképzelhető legsivárabb környezetben. A regényirodalom legjobb darabjaihoz hasonlóan összezavar és kihívás elé állít, mivel kénytelenek vagyunk részvéttel tekinteni még a legesendőbb, felejthetetlen szereplőre is. Az első oldaltól az utolsóig lebilincselt.”Patry Francis, háromszoros Pushcart Díj-jelölt

„Kínzóan nyers, de gyönyörűen megírt könyv.Hipnotikus erejű történet a felnőtté válásról és szívszorító tragédia egyszerre. Greenwood érzelemdús prózája és gondosan megrajzolt karakterei azonnal megragadtak, és fogva tartottak. Még most is Wavyre gondolok, az ő csúf és csodálatos világára, pedig már régen elolvastam az utolsó oldalt is.Jillian Cantor, író

„Érzelmes húrokat pengető regény, olyan hihetetlen szereplőgárdával, amit nem egyhamar felejt el az olvasó. Bryn Greenwood egyéni hangjából és az emberi természet kivételes ismeretéből születik meg ez a lenyűgöző mese családról, veszteségről és szerelemről, amely olyan kiszámíthatatlan és ihletet adó, mint a szerelem maga.Brunonia Barry, New York Times Bestselller –szerző, A csipkeolvasó írója

„Bryn Greenwood regénye olyan jó, hogy az szinte fáj. Prózája szikár, pontos, elegáns, telis-tele beszédes részletekkel, – a visszafogott dialógus mindent leleplez.”Robert Ferrigno, New York Times Bestselller-szerző, a Monkey Boyz, a Horse Latitudes és a Bérgyilkos-trilógia írója

Ritkán mondok ilyet, de Bryn Greenwood regényére nagyon nehezen találok szavakat. Bár a fülszöveg a főszereplő fiatalember és a kiskorú lány kapcsolatát emeli ki, úgy gondolom ez a könyv ennél sokkal súlyosabb tartalommal bír. A drog- és alkoholfüggőség, a gyermekbántalmazás és elhanyagolás olyan ábrázolását kapjuk, hogy olvasás közben a hideg futkos az ember hátán. És kapunk egy jó adagot is a "rendszer" működéséből. Iskola, gyámhivatal, rendőrség, stb. A legfőbb kérdés, ami végigkísért olvasás közben az volt: Ki hibázott? A válasz: szinte mindenki. Egészen onnét, hogy másképp alakult volna-e Val élete, ha az anyja felismeri a kényszerbetegségét, vagy ha nem ragaszkodik hozzá, hogy Wavy és Donal visszatérjen börtönviselt anyjához. Mi lett volna ha Brenda nem söpri a szőnyeg alá a problémát még Wavy ötéves korában, vagy nem teszi ugyanezt a tanítónő és az ápolónő. Szerintem ez nem egy tipikus lolita-történet, hanem két sérült ember (a maga módján csodaszép) szerelmének elbeszélése. Wavy sokkal érettebb gondolkodású a koránál, kislánysága inkább a fizikai adottságaiban nyilvánul meg még felnőttként is, Kellen pedig csupán a húszas évei elején jár, egyáltalán nem éreztem a kettejük közti korkülönbséget. Külön színfoltját jelentette számomra a történetnek, hogy nem is egy motoros szexistenbe szeret bele a kislány, hanem a mindenki szerint ormótlan Kellenbe, akit a felnőtt nők is csupán akkor  vesznek igénybe, ha nincs más. Szerintem egyszerűen tökéletesen mutatja be az írónő a folyamatot, ahogy az egymással való törődés lassan szerelembe fordul. Már szinte megnyugtatóan alakulnak az események, míg el nem érünk egy hatalmas fordulatig. Erre én abszolút nem számítottam, mondhatni köpni-nyelni nem tudtam, de a történések hatalmasat lendítettek a már amúgy is jó alaptörténeten. Onnét le sem bírtam tenni. Bevallom megríkatott a páros sorsának alakulása, de igazából az, amit Wavy véghezvitt. Hihetlen erő és kitartás lakott benne. Rajtuk kívül  A mellékszereplők közül nagyon megkedveltem Amy-t, Sandy-t és Renee-t, a sokszempontú történetvezetés pedig tízpontos megoldás Greenwood részéről. A legellenszenvesebb karakter számomra Brenda volt, a lépéseit ugyanis szimpla önzés vezérelte. Tipikus látszatember nulla empátiával. Mindenképpen ajánlom olvasásra a könyvet, már csak azért is, mert tökéletesen mutatja meg a 21. századi társadalom (és nemcsak az amerikai) működését, különös tekintettel azokra a sorsokra, akiknek hatalmas hátrányból kell indulniuk mindössze azért, mert oda születtek ahova.

Beleolvasó

1

AMY

1975 márciusa

Anya mindig így kezdte a történetet: – Egy idegen kocsijának a hátsó ülésén született. – Mintha ez megmagyarázná, miért nem normális Wavy. Pedig szerintem ez bárkivel megeshet. Például úgy, hogy a kórházba menet lerobban a szülei autója. Wavy esetében viszont nem ez történt: ő azért született egy idegen kocsijának a hátsó ülésén, mert Liam bácsi és Val néni hajléktalanok voltak, és éppen átszelték Texast, amikor az ócska, ütött-kopott furgonjuk lerobbant, és a terhessége kilencedik hónapjában járó Val néni autóstoppal indult segítségért a legközelebbi városba. Ha valaha is eszedbe jut irgalmas szamaritánust játszani egy terhes nővel, ne feledd, hogy aztán majd neked kell kitakarítanod utána a kocsit.
Mindezt onnan tudtam meg, hogy hallgatóztam, amikor a szokásos kedd esti könyvklub volt nálunk. Ezeken a keddeken anyáék néha könyvekről is beszélgettek, de leginkább csak pletykáltak, és anya itt kezdte csiszolgatni „Wavonna Quinn szomorú és tanulságos történetét”.
Miután Wavy megszületett, anya csaknem öt évig nem hallott semmit Val néniről. Az első dolog, amit megtudott, hogy Liam bácsit kábítószer-kereskedelem vádjával lecsukták, és Val néninek pénzre volt szüksége. Aztán Val nénit is letartóztatták, de anya azt már nem akarta elárulni, miért. Így aztán nem volt senki, aki gondoskodott volna Wavyről.
A Val néni letartóztatása utáni napon nagyi eljött hozzánk, és a csukott ajtó mögött vitatkoztak anyával olyanokon, hogy „ki mint vet, úgy arat”, meg hogy „a vér nem válik vízzé”. Nagyi, az én lágyszívű, sütit sütő nagymamám pedig kiabált:
– A családhoz tartozik! Ha te nem fogadod be, majd én megteszem!
Befogadtuk. Anya új játékokat ígért nekem meg Leslie-nek, de mi olyan izgatottak lettünk attól, hogy végre megismerkedhetünk az unokatestvérünkkel, hogy rá se hederítettünk. Wavy volt az egyetlen unokatestvérünk. Apa öccsének nem voltak gyerekei, amit anya azzal magyarázott, hogy apa öccse meleg. Leslie kilencéves volt, én hét, és tisztára olyan történeteket találtunk ki Wavyről, mint a Grimm-mesék, vagyis hogy éheztették, ketrecben tartották, és farkasok közt élt a vadonban.
Aznap, amikor Wavy megérkezett, az időjárás is passzolt a mi sötét fantáziaképeinkhez: szürke, esős idő volt, és viharos szél fújt. Persze stílusosabb lett volna, ha Wavy fekete limuzinnal érkezik, vagy lovas hintón, nem pedig a szociális munkás homokszínű kocsijával.
Sue Enaldo testes nő volt, kék nadrágkosztümöt viselt, de számomra akkor maga volt a Mikulás, aki csodálatos ajándékot hozott. Amikor megérkeztek, Sue-nak még csak arra sem volt ideje, hogy kalapját a gondosan belőtt Dolly Parton-frizurájára tegye, mert az egyik kezében műanyag szatyrot lóbálva Wavy már ki is pattant a hátsó ülésről. A törékeny kislány bőrig ázott, mire a bejárati ajtóig ért.
Leslie-nek megnyúlt a képe az unokatestvérünk láttán, de én nem voltam csalódott. Amikor anya ajtót nyitott, Wavy belépett, és azzal a kifürkészhetetlen tekintetével kezdte vizsgálgatni az új otthonát, amit később olyan nagyon megszerettem, és ami anyát végül a kétségbeesésbe kergette. Sötét színű volt a szeme, de nem barna. Szürke? Zöld? Kék? Nem tudtam megállapítani, csak annyit, hogy sötét, és távlatokban szemléli a világot. A szempillája és a szemöldöke a hajához hasonlóan világosszőke volt, ami a fejére tapadt, és patakokban folyt belőle a víz, végig a vállán, le a kőpadlóra.
– Wavonna, édesem! Brenda nénikéd vagyok. – Szinte rá sem ismertem anyára, olyan magas hangon, megjátszott vidámsággal beszélt, és aggodalmas pillantást vetett Sue-ra. – Vajon… jól van?
– Hát persze! De egy szót sem szólt hozzám útközben, és a befogadócsaládnál sem lehetett egy szavát sem hallani, akiknél ezen a héten volt.
– Orvos látta?
– Látta, de azt már nem engedte, hogy hozzányúljon. Két nővért megrúgott, az orvosnak meg behúzott egyet.
 Anya szeme elkerekedett, Leslie pedig egy lépést hátrált.
– Na, jól van – turbékolta anya. – A ruháid a táskádban vannak, Wavonna? Keressünk valami száraz holmit, jó?
Anya nyilván arra számított, hogy Wavy ellenkezni fog, de amikor a bevásárlószatyor után nyúlt, minden gond nélkül odaadta neki. Anya belenézett a szatyorba, és összevonta a szemöldökét.
– Hol a többi ruhád?
– Ennyi ruhája van – válaszolt Sue. – Egy férfitrikó volt rajta, amikor hozzánk került. Ezeket a holmikat a befogadócsalád szedte öszsze neki.
– Amynél biztosan akad valami, amit felvehet.
Sue a térdére tette a kezét, úgy hajolt le Wavyhez, és azt mondta:
– Wavonna, nekem most el kell mennem, te pedig itt maradsz a nagynénédéknél. Rendben?
A felnőttek úgy beszéltek Wavyvel, akár egy kisbabával, de ő, a maga öt évével nagyon is felnőttes gesztussal válaszolt: kurtán biccentett, s úgy bocsátotta el Sue-t.
Miután Sue elment, mi – anya, Leslie és én – továbbra is ott álltunk a bejárati ajtó előtt, és Wavyt néztük: olyan volt, mintha átlátott volna a nappali falán, és a benti, Vénusz-figurával díszített olajlámpára meredt volna. Honnan tudta egyáltalán, hogy ott bent van a lámpa?
– Akkor menjünk fel, és kerítsünk Wavonnának száraz ruhát! – szólalt meg anya.
Amikor felértünk a szobámba, Wavy megállt a két ágy között, és közben folyamatosan csöpögött róla a víz a szőnyegre. Anya idegesnek tűnt, de én teljesen elolvadtam, hogy egy igazi, hús-vér unokatestvér van nálunk.
– Amy, légy szíves, segíts neki kipakolni, én meg hozok egy törülközőt – mondta anya, és kiment a szobából.
Kihúztam egy üres fiókot, és „kipakoltam” Wavy szatyrából: még egy ugyanolyan kopott, kinőtt napozóruhát szedtem ki, mint ami rajta volt, továbbá két bugyit, egy trikót, egy flanel hálóinget, és egy új játék babát, aminek még nejlonzacskószaga volt.
– Ez lesz a szekrényed. – Nem akartam olyan felnőttesen beszélni, mint az anyukám. Szerettem volna, ha Wavy megkedvel. Miután betettem a ruháit a fiókba, odatartottam elé a babát.
– Ez a tiéd?
Rám nézett, úgy istenigazából, és ekkor láttam meg, hogy nem barna a szeme. A fejét jobbra-balra mozgatta, majd vissza, középre. „Nem.”
– Ide betehetjük, itt biztos helyen lesz – mondtam.
Ekkor anya visszajött egy törülközővel, és megpróbálta ráborítani Wavy vizes hajára, de mielőtt hozzáérhetett volna, ő kikapta a kezéből, és maga törölte meg.
Egy pillanatnyi döbbent csend után anya megszólalt:
– Keressünk neked ruhát!
Anya bugyikat és trikókat tett ki az ágyra. Wavy szégyenkezés nélkül vette le a napozóruhát, ledobta a padlóra, és csak utána lépett ki a tornacipőjéből, majd belebújt egy száraz pamuttrikóba, amit majd kiböktek a bordái. Majdnem olyan vézna volt, mint az UNICEFplakátokon látható gyerekek. 
Felajánlottam neki a kedvenc kordbársony nadrágomat meg egy kockás inget, de csak a fejét rázta. Ekkor hüvelyk- és mutatóujjával egy láthatatlan szoknyát formázott. Anya teljesen tanácstalan volt.
– A ruháját akarja – mondtam.
– Valami melegebb ruha kell neki
Feltúrtam hát a szekrényemet, és találtam egy karácsonyi ünneplőruhát, amit már akkor is utáltam, amikor egyszer az életemben fel kellett vennem. Sötétkék bársony-, csipkegalléros ruha volt, s bár az igaz, hogy túl nagy volt Wavyre, de illett hozzá. Nedves, szőke fürtjeivel úgy nézett ki, mintha egy régi fényképről lépett volna le.
Ebédnél Wavy ugyan odaült az asztalhoz, de semmit nem evett. Ugyanez történt a vacsoránál, és másnap a reggelinél is.
– Édesem, csak egy falatot kóstolj meg, légy szíves! – Anya kimerültnek tűnt, pedig még csak egy napja volt főállású nagynéni.
Szeretem az anyukámat. Mindig is jó anya volt. Sokat kézműveskedtünk, sütit sütöttünk, és rendszeresen jártunk a parkba. Egészen kamaszkorunkig ő dugott minket ágyba minden este. Wavynek azonban nem erre volt szüksége.
Az első este együtt fektetett le minket: engem a Micimackómmal, Wavyt pedig a babával, amiről azt mondta, hogy nem az övé. Amint anya kiment a szobából, Wavy lerúgta magáról a takarót, és hallottam, ahogy a baba tompa puffanással a padlóra esik. Ha valami más okból lett volna sötét a szobámban – például, ha Leslie hülyéskedik, vagy kiég az izzó –, kiabáltam volna anyának, de amikor Wavy lekapcsolta az éjjeli lámpát, csak reszkettem a takaró alatt. Féltem, de ugyanakkor izgatott is voltam. Wavy ekkor visszafeküdt, és megszólalt. Vékony, halk hangon, mint valami apró, szőke hajú kis manócska.
– Kassziopeia. Kefeusz. Kis Medve. Hattyú. Perszeusz. Orion.  

©️ Könyvmolyképző Kiadó


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.