Értékelés + Beleolvasó | Sally Rooney: Normális emberek

kép forrása

Sally Rooney: Normális emberek
Eredeti cím: Normal People
Kiadó: XXI. század
Fordította: Dudik Annamária Éva
Oldalszám: 302


Fülszöveg


Bámulatos ​és bölcs fejlődésregény, egy magasfeszültséggel lesújtó első szerelem története. 
Az iskolában Connell és Marianne szinte kerülik egymást. Conell igazi közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amelyet eltökélten titkolnak. 
Érettségi után mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek ösztöndíjasként. Az egyetemi évek alatt sem sodródnak el egymástól, összetett kapcsolatukban ellentmondásos helyzeteket szül a vonzalmaik és a lehetőségeik közt feszülő különbség. 
Sally Rooney szűkszavú, visszafogott prózájában briliáns pszichológiai érzékkel, olykor kegyetlen, máskor gyengédebb jelenetekben mutatja be a vidéki kisvárosból származó, eltérő vagyoni helyzetű két fiatal társadalmi beágyazottságát, családi hátterét és baráti körét. 
Sally Rooney Dublinban él. A Normális emberek a második regénye, amelyet jelölték a 2018-as Man Booker-díjra. 
Első, Beszélgetések barátokkal című kötetével 2017-ben elnyerte a Sunday Times/PFD fiatal írók díját. A Stinging Fly című, félévente megjelenő irodalmi magazin szerkesztője.

A 21. Század Kiadó jóvoltából ismét egy fajsúlyosabb könyv olvasására volt lehetőségem. Sally Rooney Normális emberek című könyve igazi egzotikus csemege volt olvasmányaim közt. Hisz sok könyvet olvastam már hasonló témáról, nevezetesen a fiatalok identitás keresésének nehézségeiről, de Sally Rooney igazán egyedülállóan jeleníti meg számunkra ezt a nem is olyan könnyű témát. Connell és Marianne furcsa kapcsolatán át mutatja be, hogy a rajtuk kívülálló tényezők, a társadalmi konvenciók, elvárások, a beilleszkedési- megfelelési vágyak milyen hatással vannak személyiségükre, hogyan alakítják életüket.
Ahogy fordul a sors kereke, az egykor fénylőn fenn ragyogó elszürkül, míg valaki más pedig a sötétből kiemelkedhet. De hogy mi hoz boldogságot, megnyugvást, azt nem tudhatjuk előre.

Nehéz a könyv által keltett gondolataimat megfogalmazni, mert minden olyan elcsépeltnek vagy szürkének tűnik a könyv nyelvezetéhez képest.  Beszéljenek helyettem inkább a könyv általam kiválasztott, igazán "ütős" részletei:

"... olyan nyilvánvaló őrültségnek tűnt számára, hogy minden reggel magára kell öltenie ugyanazt a jelmezt, hogy aztán egész nap ide-oda terelgessék egy hatalmas épületben, és még azt sem engedik meg neki, hogy a tekintetét arra fordítsa, ahová szeretné, még a szemmozgása is a házirend hatálya alá esik."

"Marianne-t bánja, hogy bedőlt nekik, bántja, hogy azt hitte, van valami közös bennük, hogy szerepet vállalt az árupiacon, amelyet ők barátságnak állítottak be. A középiskolában azt hitte, fölötte áll annak, hogy ilyen nyíltan asszisztáljon a társadalmi tőke cseréjéhez, az egyetemi évek azonban azt mutatták, hogy ha bárki hajlandó lett volna szóba állni vele, akkor ő is ugyanolyan ocsmányul viselkedett volna, mint mások. Egyáltalán nem különb a többieknél."

"Tudja, az egyetemen sok irodalmár számára a könyv elsősorban eszköz ahhoz, hogy műveltnek mutatkozzanak.(......) Nem bizonyult tévedésnek, ahogy Connell elsőre értékelte a felolvasást. Osztályperformance-ként előadott kultúra, irodalom, amelyet azért fetisizálnak, mert képes hamis érzelmi élményt adni művelt embereknek, hogy aztán felsőbbrendűnek érezhessék magukat azoknál a műveletleneknél, akiknek az érzelmeiről annyira szívesen olvasnak."

"Januárban a temetésen mindenki arról áradozott, milyen jó ember volt Rob, hogy tele volt élettel, szerette a szüleit,meg minden. Pedig igazából önbizalom-hiányos fiatal volt, aki annyira hajszolta  a népszerűséget, hogy az kegyetlenné tette. Marianne-ben nem először merül fel, hogy a kegyetlenség nemcsak az áldozatnak okoz sérülést, hanem az elkövetőnek is, sőt annak talán még mélyebbet, még tovább tartót. Akit szekálnak, az nem tud meg magáról semmi eget rengetőt; aki viszont mást bánt, olyasmit tud meg, amit aztán sosem felejt el."

Beleolvasó

2011. január

Connell csöngetésére Marianne nyit ajtót. Még mindig iskolai egyenruhát visel, de a pulóvert már levette, csak a blúz és a szoknya van rajta, és cipőt sem visel, harisnyában van.
Ja, szia, köszön Connell.
Gyere be.
Megfordul, végigmegy a folyosón. A másik követi, behúzza maga mögött az ajtót. Néhány lépés múlva a konyhába ér, az anyja, Lorraine éppen lehúzza a gumikesztyűt.
Marianne felül a konyhapultra, kézbe vesz egy nyitott csokoládékrémes üveget, amelyben benne hagyott egy kiskanalat.
Marianne mondta, hogy kiosztották a próbavizsgákat, szólal meg Lorraine.
Csak az angolt. Nem egyszerre osztják ki mindet. Nem megyünk?
Lorraine gondosan összehajtogatja a gumikesztyűt, viszszateszi a mosogató alá. Nekikezd, hogy leengedje a haját. Connell szerint ezt a kocsiban is megtehetné.
Hallom, a tiéd jó lett, jegyzi meg Lorraine.
Övé lett a legjobb az osztályban, szól közbe Marianne.
Ja, mondja Connell. Marianne-é is egész jó lehet. Mehetünk?
Lorraine épp a kötényt oldja le, a keze megáll a levegőben.
Nem tudtam, hogy sietünk.
Connell zsebre vágja a kezét, elnyom egy ingerült sóhajt, de nagy igyekezetében hangosan veszi a levegőt, ami így mégiscsak sóhajnak hangzik.
Csak fel kell még ugranom kivenni a ruhát a szárítóból,
közli vele Lorraine. Aztán megyünk. Jó?
Kérsz? kérdi Marianne.
A fiú felé nyújtja a csokoládékrémes üveget. Az még mélyebbre süllyeszti a kezét a zsebében, mintha egész testét el akarná rejteni benne.
Kösz, nem.
A francia eredményét is megkaptátok?
Még tegnap.
Nekidől a hűtőnek, nézi a lányt, aki lenyalja a kanalat. Az iskolában úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást. Mindenki tudja, hogy Marianne a hatalmas fehér házban lakik, Connell anyja meg takarítónő, a kettő közötti kapcsolatot azonban senki sem sejti.
A1-es lett, mondja Connell. Te mit kaptál a németre?
A1-est. Fel akarsz vágni?
Hatszáz pontod lesz, mi?
Valószínűleg neked is, vonja meg a lány a vállát.
Hát, okosabb vagy nálam.
Ettől ne érezd magad rosszul, mindenkinél okosabb vagyok.
Marianne szája fülig ér. Nyíltan megvet mindenkit az iskolában. Nincsenek barátai, az ebédszünetekben olvasni szokott. Sokan kifejezetten utálják. Tizenhárom éves volt, amikor az apja meghalt, Connell azt hallotta, mentális zavara vagy micsodája van. Tényleg ő a legokosabb az iskolában. Fél egyedül maradni vele, közben meg folyton arról fantáziál, mi olyat mondhatna neki, amitől hasra esne.
Angolból nem te vagy az osztályelső, közli vele.
Marianne közömbösen megnyalja a fogsorát.
Korrepetálhatnál, Connell, feleli.
Connell érzi, hogy ég a füle. Marianne valószínűleg csak dumál, nem provokálni akarja, de ha másra céloz, azzal is csak őt akarja kínos helyzetbe hozni, mert a lányt mindenki undorítónak tartja. Ronda, vastag talpú, lapos sarkú cipőt hord, nem sminkel. Állítólag még a lábát se borotválja, meg mást sem. Connell azt hallotta, egyszer leette magát csokifagylalttal az iskolai menzán, aztán kiment a lányvécébe, levette a blúzát, és kimosta a mosdókagylóban. Ezt a sztorit gyakran mesélik, mindenki hallotta már. Ha akarna, ráköszönhetne Connellre jó hangosan az iskolában. Délután találkozunk, mondhatná mindenki más előtt. Ezzel elég kínos helyzetbe hozná, amit a lány általában élvezni szokott. Mégsem tette még meg.
Miről beszélgettél ma Miss Nearyvel? kérdi Marianne.
Ja, semmiről. Nem tudom. A vizsgákról.
Marianne megforgatja a kanalat az üvegben.
Bejössz neki vagy mi? kérdi.
Connell nézi a kanalat. Még mindig ég a füle.
Miért mondasz ilyeneket?
Te jó ég, ugye nincs viszonyod vele?
Naná, hogy nincs. Szerinted ez vicces?
Bocs, szabadkozik Marianne.
Komoly arccal néz rá, mintha a szemén keresztül a másik fejébe látna.
Tényleg nem vicces, szólal meg aztán. Bocs.
Connell bólint, körülnéz, bedugja a cipője orrát két padlólap közötti résbe.
Néha úgy érzem, furán viselkedik velem. De ezt senkinek sem mondanám vagy ilyesmi.
Szerintem az órákon kifejezetten flörtöl veled.
Tényleg?
Marianne bólint. A fiú megdörzsöli a nyakát. Miss Neary közgazdaságtant tanít. Az iskolában sokan beszélnek az ő tanárnő iránti állítólagos érzelmeiről. Egyesek még azt is tudni vélik, hogy fel akarta venni az ismerősei közé a Facebookon, ami nem igaz, eszébe sem jutna. Igazából nem csinál semmit, nem is szól hozzá, csak ül csendben, miközben a tanárnő ezt-azt tesz és mond. Néha megkéri, hogy
maradjon ott óra után, a terveiről kérdezgeti, egyszer még a fiú iskolai nyakkendőjének csomóját is megérintette. Connell senkinek sem beszélhet erről, nehogy azt higgyék, hencegni próbál. Az órán zavarban van, ideges, nem is tud figyelni, csak ül, bámulja a tankönyvet, amíg a diagramok oszlopai össze nem folynak a szeme előtt.
Folyton azzal szekálnak, hogy odavagyok érte, mondja.
Pedig nem, egyáltalán nem. De ugye nem gondolod, hogy bátorítom, amikor így viselkedik?
Nem láttam még.
Connell szórakozottan beletörli a tenyerét az iskolai ingbe. Mindenki annyira biztosra veszi, hogy bejön neki Miss Neary, hogy néha kételkedni kezd a saját érzéseiben.
Mi van, ha valahol tudat alatt vagy tudat fölött tényleg kívánja? Azt sem tudja, milyen az igazi vágy. A való életben a szex mindig annyira stresszes, hogy az már inkább kellemetlen, fel is merült benne, hogy nyilván nem stimmel vele valami, képtelen intim viszonyt kialakítani a nőkkel, biztosan valamilyen fejlődési rendellenessége van. Utána csak fekszik, és arra gondol, hogy ez annyira szar volt, hogy felfordult a gyomra. Vajon ő ilyen? A hányinger, amit akkor érez, amikor Miss Neary ráhajol a padjára, valójában nemi izgalom lenne? Honnan tudhatná?
Ha gondolod, szólhatok Mr. Lyonsnak, ajánlja fel Marianne. Nem mondom meg, hogy tőled tudom. Azt mondom, nekem tűnt fel.
Te jó ég, ne már. Dehogy. Senkinek se szólj, jó?
Jó, oké.
Connell ránéz, hogy lássa, komolyan gondolja, aztán bólint.
Nem a te hibád, hogy így viselkedik veled, jegyzi meg Marianne. Te nem teszel semmi rosszat.
Akkor miért gondolja mindenki, hogy bejön nekem? kérdi ő halkan.


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.