Értékelés + Beleolvasó | Baráth Viktória: Az igazság nyomában


Baráth Viktória: Az igazság nyomában
Sorozat: Az Igazság 
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 428



Fülszöveg


Perzselő ​hangulat a tárgyalóteremben 
Hannah Jones, a harmincas évei közepén járó fiatal nő a miami ügyészségen dolgozik. Egy múltbéli botlása miatt a főnöke csak gyakornoki feladatokat bíz rá, ám amikor a férfi lányát megerőszakolják, Hannah kap egy lehetőséget, hogy ügyészként vehessen részt a vád képviseletében. Hajtja a bizonyítási vágy, és vissza akarja szerezni régi pozícióját, ezért vállalja a feladatot. Csak a karrierjével akar foglalkozni, mert tudja, ezúttal nem hibázhat. Az elhatározásnak azonban keresztbe tesz Max, a jóképű szomszédfiú, aki randira hívja Hannah-t. Látszólag minden tökéletesen alakul, az ügy jól halad, a bizonyítékok egyértelműek, és Max-szel is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lány lassan rádöbben, hogy semmi és senki sem az, aminek látszik… 
Mennyire homályosítják el az ítélőképességünket a személyes érzelmeink? Elfeledtetheti a perzselő szenvedély a hazugságokat? Képesek vagyunk feladni saját elveinket egy magasabb cél érdekében? 
Baráth Viktória, a kétszeres Aranykönyv-díjra jelölt szerző regénysorozatának első része romantikában, szenvedélyben és izgalmas fordulatokban egyaránt bővelkedik. Betekintést nyerhetünk az igazságszolgáltatás lebilincselő világába, ahol az ellenségeink könnyen válnak barátokká, a barátaink pedig ellenségekké.
Egy kérdéssel kell kezdenem: Hogyan lehetséges, hogy nem olvastam még eddig egy Baráth Viktória által írt könyvet sem??? Pedig már régóta "szemeztem" az írónő könyveivel, de valahogy sosem került rá sor. Súlyos hiba volt!
Könyveinek borítói mindig is nagyon tetszettek. Így van ez ezzel a kötettel is. Olyan elegáns, letisztult és egyben figyelemfelkeltő. És minden betűje meg is éri a figyelmet!

Annak ellenére, hogy kimondottan szeretem az olyan filmeket vagy sorozatokat, melyek bírósági tárgyalásokról szólnak pl. White collar, nem is emlékszem rá, mikor olvastam hasonló témájú könyvet. Az ügyészek és ügyvédek hatalmi harcokkal terhes élete, az amerikai igazságszolgáltatás számomra mindig is érdekesnek tartott menete eleve jó kiindulópont volt ahhoz, hogy kedveljem a történetet. Az írónő finoman csípős humora is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy le se tudjam tenni a könyvet. És akkor még nem beszéltem az ütős témáról - nemi erőszak, családon belüli erőszak-, sem pedig a remekbe szabott karakterekről, akik nem kevés meglepetést tartogattak. 
Hannah nagyon jó példája korunk erős asszonyának, aki a munkahelyén sikeres, elkötelezett és teljes erőbedobással dolgozik, miközben a magánélete egy merő katasztrófa. És neki is meg kell küzdeni az előítéletekkel, mely szerint a férfiak világában szép lehetsz, de okos nem! Max megjelenése pedig cseppet sem könnyíti meg a helyzetét. Hogyan lehet hideg fejjel gondolkodni, összeszedetten érvelni egy tárgyaláson, amikor személyes érzelmei közben keresztre feszítik? Kiben bízhat meg? Ki ártatlan és ki bűnös? Minden csak megvilágítás kérdése?
Mindenre fény derül, de csak a legvégén. Egészen az utolsó oldalakig tartogat meglepetést az írónő, egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet. 
Igazán olvasmányos, izgalmas, pörgős, fordulatokkal teli történetet köszönhetünk neki. S ezennel Baráth Viktória is a kedvenc magyar szerzőim közé kerül, örökre és kitörölhetetlenül! Minden könyvét olvasni akarom!

Ui.: Be kell szereznem egy "Ne zavarj, míg olvasom!" táblát az ajtómra...(ja és ki kell kapcsolnom a telefont) mielőtt a második részbe kezdek...

Beleolvasó

A bűncselekmény

Mozdulatlanul, mereven bámulom az előttem álló monitort, miközben csak az jár a fejemben, hogy vajon hol cseszhettem el ennyire. Néhány éve még fényes karrier előtt álltam, az állam összes jogásza ismerte a nevemet, azóta viszont a feledés homályába vesztem. 34 éves vagyok, pasi nélkül, egy olyan állással, amit egy gyakornok is el tudna végezni. De hiszen nekem terveim voltak, nagyratörő vágyaim! Meg akartam váltani a világot! Ehelyett napi nyolc órában hallgathatom, ahogy az emberek a szomszédjukra panaszkodnak, esetleg a szomszéd kutyájára, ami túl hangosan ugat vasárnap reggel, és ezt nem tudják elviselni. Nekem nem ezt kéne csinálnom! Én ennél többre vagyok hivatott! Az önsajnálat mindennap magával ragad, de van, amikor rosszabb, mint más napokon. Például ma. Már reggel se volt kedvem felkelni, felöltözni és bejönni az irodába, és ahogy telt az idő, ez a fojtogató érzés egyre csak mélyebbre és mélyebbre nyomta a fejem a szürke hétköznapok unalmas és szánalmas bugyraiba. 
Egy apró papírgalacsin találja el a jobb arcomat, mire ijedten kapom fel a fejem. 
– Hé! – pufogtam. 
– A telefon! – szól rám Elliot a mellettem lévő asztalnál.
Annyira elkalandozhattam, hogy észre se vettem, hogy csörög. Semmit sem érzékeltem a körülöttem lévő világból, amíg Elliot könyörtelenül vissza nem rántott a rideg valóságba. Mély levegőt veszek, lecsitítom a belső hangokat, és a kagylóért nyúlok.
– Stanley Bennett államügyész irodája, miben segíthetek? – szólok bele kedves hangon, de unott arckifejezéssel.
– Katherine Hutchkins vagyok, tegnap beszéltünk telefonon.
Na, már megint… Ahogy meghallom a hangját, legszívesebben újból visszamenekülnék a pár perccel ezelőtti állapotomba, ahol nem kellett unalmas hagyatéki ügyekkel foglalkoznom. Ez a nő szembe akar szállni a férje végrendeletével, amiben nem hagyott rá semmit. Meg is értem, idegesítő egy nőszemély, naponta hívogat minket, hogy mikor jöhetne be egy személyes megbeszélésre.
– Üdv, Mrs. Hutchkins! – húzom a számat, mire Elliotra nézek, aki szintén a fejét fogja. – Beszélt már Mr. Bennett-tel? – Sajnos még nem tudtam vele beszélni, de amint… – Jaj, drágám, tudom, hogy sok a dolga, de ez nagyon sürgős! Azok a hiénák már fenik a karmaikat az én drága férjem vagyonára – sápítozik az özvegy. 
Micsoda álszent! Az affektálós hangja alapján nem lehet több 40 évesnél, Mr. Hutchkins pedig végelgyengülésben halt meg. De ezek szerint az öregnek is volt sütnivalója, tudhatta, hogy az ő drága felesége miért is ragaszkodik hozzá annyira, ezért mindent a gyerekeire hagyott. 
– Mrs. Hutchkins, már jó párszor elmondtam, Mr. Bennett sajnos nem tud az ügyével foglalkozni, amíg nem történt bűncselekmény. 
– De mondtam magának, hogy meg akarnak mérgezni! Mindenféle gyógyszereket adnak, hogy vegyem be! 
Biztos csak le akarják szedálni, hogy fogja már be végre a száját. De akkor se okolhatná őket senki, ha tényleg így tennének, engem már néhány telefonhívás után kikészít. 
– Először egy orvossal kéne megnézetni azokat a gyógyszereket. Hölgyem, higgye el, senki sem akarja megmérgezni. Akkor keressen minket, ha valóban bűncselekmény történt. Szép napot! 
Gyorsan leteszem a telefont, mielőtt még a nyakamon marad, és tovább hallgathatom az idegesítő panaszait. Kicsit tartok attól, hogy valóban történik vele valami, de ez nem a mi hatáskörünk. Ha bármi problémája van, akkor azt először a rendőrségen kell jelentenie. 
– Már megint az öreglány? – kérdezi Elliot flegmán, miközben felém fordul a gurulós székével. 
– Az… – sóhajtom. – Néha nehéz visszafogni magam, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra. 
– Megértem – húzza a száját. – Az öreg Smith naponta többször is felhív, nem lehet lerázni. Ezek az emberek azt hiszik, hogy Mr. Bennett ilyen ügyekkel fog foglalkozni? Hagyatéki tárgyalás és elütött kutyák? 
– Ki tudja? – vonom meg a vállamat. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a fejesek. Jó, persze, van róla fogalmam, de a sűrűjébe még sose kerültem, addig nem sikerült eljutnom. Dolgoznak egyáltalán? Vagy csak kiadják a feladatokat másoknak, ők pedig bezsebelik a győzelemért járó figyelmet és dicsőséget? Na meg a pénzt… Ha csak egyszer végre újra beülhetnék egy megbeszélésre! Akár csak hallgatni őket, figyelni, ami bent folyik, meg se mukkannék, de a két év alatt még csak a tárgyaló közelébe se mehettem. Tudom, megérdemeltem, és örülhetek, hogy egyáltalán megtartott a főnököm, de akkor is. Ez az egész kikészít. Minden egyes nap ugyanazt az átkozott melót végzem; adminisztráció, telefonok megválaszolása, miközben úgy közlekedem az épületben, mint egy szellem. Mintha soha nem is léteztem volna, mintha nem együtt ebédeltünk volna mindennap a többiekkel. Amióta kikerültem a dühöngőbe, azóta rám se néznek. Dühöngőnek hívjuk az iroda belső részét, ahol nagyjából 30 másik emberrel ülök egy légtérben, a szélső, privát irodákat csak az ügyészek és a fontosabb asszisztensek használhatják. A mai napig megdobban a szívem és összeugrik a gyomrom, amikor elsétálok a régi irodám előtt. Utánam egy hülye liba kapta meg, akinek valószínűleg apuci fizette a jogi tanulmányait, utána pedig befeküdt valamelyik ügyész alá, hogy megkapja a melót. Sokszor eszembe jut, hogy félre kéne dobnom minden érzésemet, és nekem is megtenni ezt a lépést, de már a gondolattól is hányingerem van. Inkább csendben tűröm, hogy átnézzenek rajtam, addig legalább az irodánál maradhatok. A bútorok éles vonalai, a sürgölődő emberek, a papír illata, mind arra emlékeztet, hogy miért is ülök még mindig ebben a székben. Mert bármit mondhatnak rám, azt az egyet nem, hogy nem vagyok elég kitartó. Ha a fejembe veszek valamit, akkor addig küzdök, amíg el nem érem, és jelenleg az az egyetlen cél lebeg a szemem előtt, hogy újból a saját hatáskörömben dolgozhassak.
Szörnyen lassan teltek ma az órák, de ahogy vége a munkaidőnek, összeszedjük magunkat Elliottal, és elindulunk haza. Az úton beugrunk kínai kajáért az egyik gyorsétterembe, a boltban pedig veszünk bort és fagyit. Nagyjából mindennap ez a program, mivel a munka mellett nincs időnk főzőcskézni, csak ritkán állunk be a tűzhely elé. Szerencsére ebben is sikerült megegyeznünk. Elliot a legjobb lakótárs és barát, akit csak kívánhatnék. Igazi lelki társ, ugyanazokat a dolgokat szeretjük, így könnyű az együttélés. Igaz, jóval fiatalabb nálam, de szerencsére nem érzi kellemetlennek, hogy velem kell laknia, sőt sokszor kimondottan örül neki, hogy kikérheti a tanácsomat. Főleg pasiügyekben, merthogy ő is az erősebbik nemet kedveli. A legtöbbször együtt szidjuk őket, bár az ő szerelmi élete jóval izgalmasabb, mint az enyém. Többször felajánlotta, hogy menjünk el együtt pasizni, de ez nem az én műfajom, ráadásul ő teljesen más klubokba jár, mint ahova én mennék. Ott nem nagyon találnék olyan férfit, aki irántam érdeklődne.
A kanapén ülve tömjük magunkba a pirított tésztát a kényelmes melegítőnkben, miközben a híreket nézzük a tévében.
– Láttad, hogy nyílt egy új pub a sarkon? – kérdezi Elliot teli szájjal.
– Láttam, valamikor lemehetnénk megnézni. Tarthatnánk egy „csajos” estét.
– Benne vagyok!
„Koccintunk” a pálcikáinkkal, majd folytatom a csípős csirkés tésztám elfogyasztását. Rég mozdultunk ki, úgyhogy már igazán jólesne egy kis lazítás. Nehéz heteken vagyunk túl. Mintha az emberek megőrültek volna, a telefon egész nap csörög, és annyi levelet kapunk, hogy alig győzzük feldolgozni azokat. Már jó ideje csak melózom, aztán itthon bedőlök az ágyamba, semmi másra nincs energiám. Régebben még eljártam esténként, próbáltam ismerkedni, de nem ment, kijöttem a gyakorlatból, ráadásul nem fogott meg egyik pasi sem. Mindegyik azt hiszi, hogy majd futok utánuk, és hogy szerencsésnek kéne éreznem magam, amiért egyáltalán szóba álltak velem. Normális férfival nem is találkoztam egy ideje, mind önmagát tekinti Isten legnagyobb ajándékának. Elliot szerint persze én vagyok túl válogatós, és mindenkiben csak a hibát keresem. Talán igaza is van. Azt hiszem, valami eltört bennem, de már nem is akarom megjavítani. Megtanultam együtt élni a gondolataimmal, a múltammal és saját magammal.
Miután befejeztük a vacsorát, a hűtőhöz lépek, hogy elővegyem a fagyit. Ha már nem pasizom, akkor megengedhetem magamnak, hogy ne számolgassam a kalóriákat. Talán fel is szedtem néhány kilót, mióta minden napomat az íróasztal mögött töltöm, mert nem kell tárgyalásokra és meghallgatásokra futkároznom.
– Te, ez nem Bennett lánya? – szól utánam Elliot a tévére mutatva, mire visszalépek a nappaliba, kezemben a fagyisdobozzal.
– De – bólogatok a homlokomat ráncolva.
Közelebb lépek, miközben Elliot felhangosítja a tévét, hogy jobban halljuk, miről beszélnek. Igaz, személyesen még nem találkoztunk Michelle-lel, de az összes pletykalap tele van az ő képeivel. Amolyan celebszerűség lett, mióta hozzáment ahhoz a rockzenészhez. Egyértelműen ő az, bár az arca eléggé felismerhetetlen. Mintha összeverték volna: feldagadt a szeme és a szája, több karmolás és zúzódás látszik a nyakán. A látvány sokkol. Leteszem a kisasztalra a fagyit, de a szememet nem tudom levenni a képernyőről.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyet tenne! – sírja Michelle a riporternek. – Mindig olyan kedves volt hozzám, szeretett, támogatott. De úgy tűnik, hogy egy idegenhez mentem hozzá!
Nem bírja folytatni a beszédet, elcsuklik a hangja, és tovább sír, így visszakapcsolják a riporternőt.
Letaglózva állok a nappali közepén, földbe gyökerezett lábakkal. Váratlanul ért a hír. Az irodában semmit sem hallottam erről, pedig nem ma történhetett. Az, mondjuk, tény, hogy elég nagy csend van bent már vagy két napja, és Bennettet sem sokat láttuk, de ennek mi csak örültünk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen tragédia áll a háttérben.

© Baráth Viktória, Álomgyár Kiadó, 2019

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.