Értékelés + Beleolvasó | Jeff Zentner: The Serpent King - A kígyókirály


Jeff Zentner: A kígyókirály
Eredeti cím: The Serpent King
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Szujer Orsolya


Fülszöveg


Ha ​már élni fogsz, tegyél meg fájdalmas, bátor és gyönyörű dolgokat.Dill nem éppen a gimi legnépszerűbb diákja a tennessee-i Forrestville-ben. Miután az apja minden tisztességét elveszítette egy botrányban, ami az egész városukat megrendítette, Dill célponttá vált. Szerencsére két legjobb barátja, a szintén számkivetett Travis és Lydia kiállnak mellette.

Ám ahogy megkezdik a gimnázium utolsó évét, Dill érzi, ahogy a jövője lassan fojtogatni kezdi. Egyedüli mentsvára a zene és a Lydia iránt táplált, titkos érzései – azonban nem elég bátor ahhoz, hogy bármelyiket is megossza a világgal. Számára az érettségi inkább érződik valami végének, mint az élet kezdetének. Azonban még mielőtt elhagyná a középiskolát, valami másnak a végét is fel kell dolgoznia – valamiét, ami alapjaiban fogja megrengetni az életét.

Az elsőkönyves Jeff Zentner letaglózó és időnként kifejezetten vicces rálátást biztosít arra, milyen is felnőni; miközben bensőségesen mutatja be, milyen nehéz is megtalálni valódi önmagunkat a múlt romjai közt.
Számtalan könyvet olvastam már a középiskolás évekről, a felnőtté válás és az identitás keresés cseppet sem könnyű útjáról. Mondhatnám, hogy már nem tudnak az írók újat mondani ebben a témában, de nem így van. És végképp nem lenne igaz ez az állításom Jeff Zentner A kígyókirály című könyvére.
Regényében három nem túl népszerű diák életét, barátságát követhetjük nyomon. 
Dill apja bűne miatt kitaszítottá válik az iskolában, és minden megkérdőjeleződik az életében. Mikor, mivel cselekszik jót? Irányíthatja-e saját sorsát vagy az valamilyen misztikus legendába ágyazva előre kijelöltetett  és elkerülhetetlen? Sajnos otthon édesanyja nem igazán segíti, érti őt, sőt! Állandóan csak ostorozza, bűntudatot ébreszt benne, mert fia nem illik bele az általa jónak gondolt fanatikus világba. Meg kell mondjam, szörnyen irritált az anya karaktere... Szerencsére ott volt Lydia, aki támogatja és inspirálja Dillt, és akinek segítségével kiteljesedhet élete, és megtapasztalhat másfajta érzelmeket is.
Lydia szerető családi környezetben nevelkedik, ezért könnyebben viseli azt, hogy az iskolában nem túl népszerű. Nagyon bírtam, ahogy el tudott határolódni az iskola agresszív tanulóitól, és frappáns módon rövidre zárta a zaklatásokat. Dill-lel való kapcsolatának nagyon sok árnyalatába nyerünk bepillantást a történet során. Együtt könnyebben néznek szembe azzal a ténnyel, hogy talán a legnehezebb dolog vállalni önmagukat, elég bátornak lenni ahhoz, hogy különbözni merjenek, s hogy őszintén megvallják és megéljék vágyaikat.  De közös barátjuk, Travis sorsa arra is rádöbbenti őket, hogy bármennyire jó barátok, mégis lehetnek és vannak is titkaik egymás előtt. S a sorsok időnként összefonódnak, majd fájdalmasan szétválnak... 

Jeff Zentner könyve nem egy könnyed ifjúsági regény. Egyedi hangulatú, néha vicces, máskor melankolikus történet az útkeresésről, a  barátságról, a megfelelni vágyásról, az elválásról, a gyászról. Hatása alól nem lehet kivonni magad! Felemel, megindít, elborzaszt, megnevettet, elgondolkodtat és megrendít. Az ilyen könyvekre kellene kiírni: Vigyázat, mély víz! Csak úszóknak! 

Értékelésem:
4,5 🌟

Beleolvasó

1
Dill

  Voltak dolgok, amiktől Dillard Wayne Early Jr. jobban irtózott, mint a tanév kezdetétől a Forrestville Gimnáziumban. Nem sok, de azért létezett egypár. 
  Ilyen volt például a jövőn való merengés. Dill azt egyáltalán nem élvezte. A vallásról se nagyon szeretett beszélgetni az édesanyjával. Attól sosem öntötte el a boldogság, vagy érezte úgy, hogy megnyílt előtte a menny kapuja. Az emberek arcán általában átsuhanó felismerést is gyűlölte, amikor bemutatkozott, mert abból nagyon ritkán kerekedett ki élvezetes beszélgetés. 
  Amit pedig aztán végképp nem élvezett, az az volt, amikor meg kellett látogatnia az apját, Dillard Early Sr. tiszteletest a Riverbend Börtönben. Aznap ugyan nem azért ment Nashville-be, hogy meglátogassa az apját, de attól még ott kavargott benne valami kiforratlan rettegés, viszont fogalma sem volt, hogy miért. Talán azért, mert másnap kezdődött a tanév, azonban most mégis valami más érzés kerítette hatalmába, mint a korábbi években.
  Rosszabb is lehetett volna a helyzet, de legalább ott buzgott benne az izgatottság, hogy láthatja Lydiát. Még a legrosszabb vele töltött napok is jobbak voltak, mint a legjobbak nélküle.
  Dill abbahagyta a gitárja pengetését, előrehajolt, és belefirkantott egy sort az előtte a földön heverő, olcsó, ötcsíkos zenefüzetbe. Az ablakba épített, ősrégi légkondicionáló hangosan zihált, feladva a nappali fülledt levegőjével folytatott harcot.
  Dill figyelmét a szenvedő légkondicionáló hangján átszűrődő, halk kopogás keltette fel, ahogy egy darázs az ablaküvegnek ütődött. A fiú felállt a szakadt kanapéról, majd odalépett az ablakhoz, amit addig rángatott, amíg az csikorogva ki nem nyílt.
  Dill a rés felé kezdte el legyezgetni a darazsat. 
– Nem akarsz te itt maradni – mormolta. – Nem ez a legjobb hely, hogy feldobd a bakancsot. Gyerünk! Kifelé! 
  A darázs letelepedett a párkányra, vetett még egy utolsó pillantást a házra, majd szabadon tovaszállt. Dill becsukta az ablakot. Majdnem a teljes testsúlyával rá kellett nehézkednie, hogy rendesen becsukódjon. Édesanyja besétált a szobába szállodai takarítónői egyenruhájában. Fáradtnak tűnt. Mindig fáradtnak tűnt, amitől sokkal öregebbnek nézett ki a harmincöt événél. 
– Mégis miért nyitogatod az ablakot, amikor megy a légkondi? Az áramot nem ingyen adják. 
  Dill felé fordult. 
– Darázs. 
– Miért vagy így kiöltözve? Mész valahová? 
– Nashville-be. – Kérlek, ne tedd fel a kérdést, amit tudom, hogy fel fogsz tenni.
– Meglátogatod apádat? – Hangjából egyszerre érződött reménykedő és vádló él. 
– Nem. – Dill elfordította a tekintetét. 
Édesanyja közelebb lépett hozzá, tekintetével a fia szemét kereste. 
– Miért nem? 
Dill nem volt hajlandó anyja szemébe nézni. 
– Csak. Nem oda megyünk. 
– Kit takar a többes szám? 
– Engem. Lydiát. Travist. Csak a szokásos. 
Anyja csípőre tette a kezét. 
– Akkor meg miért mentek? 
– Iskolába járós ruhákért. 
– Jók azok, amik vannak. 
– Nem jók. Kezdem kinőni őket. – Dill felemelte cingár karját, mire a pólója felhúzódott, felfedve sovány hasát. 
– És mégis milyen pénzből akarsz vásárolni? – Anyja összehúzta a szemöldökét, ami már így is ráncosabb volt, mint a korabeli nőké. 
– A borravalókból, amiket azoktól kaptam, akiknek segítettem elvinni a bevásárlását a kocsiig. 
– Ingyenfuvar Nashville-be. Meg kéne látogatnod az apádat. 
Úgy érted, jobban teszed, ha meglátogatod az apádat, vagy lesz neked nemulass. Dill megfeszítette az állkapcsát, és az anyjára nézett. 
– Nem akarok elmenni. Gyűlölöm azt a helyet. 
Édesanyja karba tette a kezét. 
– Nem is azért van, hogy szórakozni menj oda. A börtön már csak ilyen. Szerinted apád szeret ott lenni? 
Valószínűleg jobban, mint én. Dill megrántotta a vállát, majd ismét kinézett az ablakon. 
– Kétlem. 
– Nem kérek sokat tőled, Dillard. Boldoggá tennél, ha elmennél hozzá. És apádat is boldoggá tennéd vele. 
Dill felsóhajtott, de egy szót sem szólt. Rengeteg mindent kérsz, anélkül, hogy valaha is kimondanád. – Tartozol neki ezzel. Te vagy az egyetlen, akinek elég szabadideje van hozzá. 
Képes volt ezzel dobálózni. Ha Dill nem megy el meglátogatni az apját, akkor az anyja majd eléri, hogy tovább szenvedjen, mintha egyszerűen beadná most a derekát. 
A viszolygás egyre jobban szorította Dill gyomrát. 
– Talán. Ha lesz rá időnk. 
Ahogy az anyja megpróbált volna kicsikarni belőle egy biztosabb ígéretet, egy matricákkal díszített Toyota Prius fordult be nagy lendülettel az utcájukba, majd egy dudálás kíséretében csikorgó kerekekkel lefékezett a házuk előtt. Köszönöm, Istenem! 
– Mennem kell – mondta Dill. 
– Legyen szép napod a melóban! – Búcsúzóul megölelte az anyját. – Dillard… – Azonban a fiú már ki is lépett az ajtón, még mielőtt esélye lett volna bármit is mondani. 
  Dill úgy érezte, mintha hatalmas súlyok nehezedtek volna rá, ahogy kezét a szeme fölé tartva kilépett a ragyogó, nyári reggelbe. A párás levegő már reggel kilenc húszkor is fullasztó volt – mintha egy forró, nedves törülközőt csavartak volna az arca köré. Az utca túloldalán álló, kopott fehér falú Kálvária Baptista Templom felé pillantott. Hunyorított, hogy el tudja olvasni az előtte álló táblán lévő feliratot, csak úgy, megszokásból. 
JÉZUS NÉLKÜL NINCS BÉKE. FOGADD BE JÉZUST, HOGY MEGLELD A BÉKÉT!
  Mi van, ha befogadod Jézust, de attól még nem lelsz békére? Az azt jelenti, hogy a tábla téved, vagy azt, hogy nem állsz annyira közel Jézushoz, mint gondolnád? Dillt nem úgy nevelték, hogy a kettő közül bármelyiket is elfogadható válasznak tekintse. 
 Kinyitotta az ajtót, és beszállt a kocsiba. A légkondiból dőlő jeges levegőtől összehúzódtak a pórusai. 
– Csá, Lydia! A lány elkapta A titkos történet megviselt példányát az ülésről, mielőtt még Dill ráült volna, majd hátrahajította a hátsó ülésre. 
– Sajnálom, hogy késtem. 
– Dehogy sajnálod. 
– Hát persze hogy nem. De úgy kell tennem, mintha. Ez a társadalmi szerződés által rám ruházott kötelesség, vagy mi a szösz. 
  Órát lehetett volna igazítani Lydia állandó húszperces késéséhez. És semmi értelme sem volt annak, hogy az ember megpróbálja csőbe húzni, és azt mondja neki, hogy a találka valódi időpontja előtt húsz perccel találkozzanak. Mert akkor meg negyven percet késett. Tiszta hatodik érzéke volt ezt illetően. 
Lydia áthajolt a sebváltó fölött, és megölelte Dillt. 
– Máris tiszta izzadság vagy, pedig még csak reggel van. A fiúk annyira undik. 
  Lydia szemüvegének fekete kerete nekiütődött Dill arccsontjának. A lány zilált, hamvaskék hajának – a fakó, felhőkkel csíkozott novemberi ég színe – méz-, füge- és perjeillata volt. Dill jó mélyen magába szívta. Olyan kellemes bódulatba esett tőle. Lydia Nashville-hez öltözött – vintage, vörös, ujjatlan, kis kockás blúz volt rajta, magas derekú, fekete farmer rövidnadrág, meg vintage cowboycsizma. Dill imádta, ahogy Lydia öltözködött – stílusának minden egyes kis váratlan fordulatát, márpedig abból akadt bőven.
Dill mindössze egy fél pillanattal azelőtt kapcsolta be az övét, mielőtt a gyorsulás belepréselte volna az ülésbe. 
– Bocsi. Nekem nincs olyan légkondim, ami az augusztusból decembert csinál – néha napokig nem érzett olyan hűvöset, ami Lydia kocsijában uralkodott, kivéve akkor, ha kinyitotta a hűtőt. 
Lydia a műszerfalhoz nyúlt, és pár fokkal lejjebb vette a légkondit. 
– Amondó vagyok, hogy a kocsimnak minden egyes lehetséges módon küzdenie illik a globális felmelegedés ellen. 
Dill az arca felé fordította a légkondi egyik rácsát. 
– Belegondoltál már valaha abba, milyen furcsa is az, hogy a Föld a sötét űrön át száguld a semmibe, ahol nagyjából mínusz ezer fok van, miközben mi meg itt lent izzadunk? 
– Gyakran filózom azon, hogy milyen furcsa is az, hogy a Föld a sötét űrön át száguld a semmibe, miközben meg te idelent fullba nyomod a furát. 
– Nos, akkor hová is megyünk Nashville-ben? Az Opry Mills Plázába, vagy hová? 
Lydia vetett rá egy szúrós pillantást, majd visszafordította a tekintetét az útra. Szemét továbbra is előreszegezve kinyújtotta a kezét Dill felé. 
– Bocsásson meg, azt hittem, már kilencedik óta legjobb barátok vagyunk, de úgy tűnik, valójában még nem is találkoztunk. Lydia Blankenship. Ön pedig? 
Dill megragadta az alkalmat, hogy megfoghassa a lány kezét. 
– Dillard Early. Talán már hallott az apámról, őt is így hívják.

© Könyvmolyképző Kiadó, Szeged 2019

Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.