Értékelés + Beleolvasó | R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök

Képtalálat a következőre: „R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök”

R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök
Sorozat: Riva nővérek
Kiadó: Álomgyár
Oldalszám: 392



R. Kelényi Angelika: Mennyei bűnök - Riva nővérek-sorozat - Boritó
Fülszöveg


Kegyetlen titkok és szenvedélyes szerelem a 19. századi Rómában.

1858-ban Rómában egy német hercegnő, Katharina, mocskos titkokról próbálja lerántani a leplet, de számtalan akadályba ütközik.

Marco Fiore, a megkeseredett, hitehagyott, ópiumfüggő egyházi nyomozó kapja a lehetőséget, hogy felgöngyölítse a Sant'Ambrogio zárdában folyó kegyetlen, parázna játékokat. A bűnösök mind magas rangú egyházi személyek, akik saját és egymás érdekeit akár gyilkosságok árán is képesek megvédeni. A szálak a kolostor rendfőnöke, Maria Luisa nővér kezében futnak össze, akit senki nem mer megvádolni.

Marco igyekszik rájönni a titok nyitjára, de tudja, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Egy véletlen folytán találkozik a gyönyörű, de szorult helyzetben lévő Blancával, és ráveszi, hogy segítsen neki a nyomozásban. A lány jelentkezik a zárdába, hogy bizonyítékot szerezzen

Maria Luisa nővér pokoli tevékenységére.

 A történetet valós események ihlették.

 R. Kelényi Angelika Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő ezúttal a


19. századi Rómába kalauzolja el az olvasókat. A regény gyilkosságról, összeesküvésről, gyalázatról, hazugságról és titkokról mesél. A sötét és mocskos tetteket csupán a szenvedélyes és tiszta szerelem története ellensúlyozza.

Az ártatlan sorozat olvasása után várakozással telve vettem kezembe a Mennyei bűnök első kötetét, mely a Riva nővérek történetét meséli el az 1800-as évek végéről.
A helyszín ezúttal Róma, itt ismerkedhetünk meg Blanca Rivával, akit első pillanatra a szívembe zártam.  Hogy is lehetne őt nem szeretni, hisz erőn felül teljesítve, önfeláldozóan, saját vágyait elfojtva tesz meg mindent annak érdekében, hogy húgait felnevelje. Közben igyekszik tiszta maradni, ami egyáltalán nem könnyű ebben a züllött világban.

Másik szálként a teljesen más életvitelt folytató Marco Fiore alakjával ismerkedhetünk meg. A volt vatikáni pap élete teljes fordulatot vesz. Habzsolja a világi élet nyújtotta élvezeteket: ital, nők, ópium. Mégis, tudható, hogy több ő egyszerű züllött alaknál és múltjában titkok lappanganak.

Eleinte nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy fog ez a két szál egymáshoz közelíteni. Hát nem kellett volna aggódnom! R. Kelényi Angelika roppant érdekes módon fűzi egybe a két szereplő életét. S bár felsejlik egy romantikus szál- amely talán kiteljesedik majd a második részben-, de ebben a történetben inkább a tökéletes korrajz, s egy izgalmas nyomozás előkészítése folyik. 
Igen talán pontosan az fogalmazódott meg bennem, mikor az első kötet végéhez közeledtem, hogy ez csak egy kis bevezetés. Csak kis ízelítő, előétel a főfogáshoz. Arra jó, hogy minél előbb bele akarjunk kóstolni a folytatásba, a főételbe, hogy élvezhessük az ízek széles választékát. Hogy megmártózzunk a mennyei bűnök mocsarában. Már alig várom!

Beleolvasó

1. 

  Azon az augusztusi éjjelen csendes eső áztatta Róma utcáit. A gázlámpák fénye megcsúszott a vizes köveken, a sikátor kapualjaiban részegek és szajhák évődtek, nem törődve a vigasztalan időjárással. Az egyik sarkon vörös lámpa égett, egy bordélyházat jelezve. Feljebb, az utca két oldalán álló ház ablakai közt kötél feszült, melyen kint felejtették a korábban száradó, később azonban újra csuromvizessé váló alsóruhát. A hónaphoz képest hűvös volt, de senki sem bánta, hogy ideig-óráig enyhült a hőség. 1860 nyarán nem csak Róma városa fuldoklott tőle, egész Itália forrongott. Bár az erősödő cenzúra miatt az újságok nem írták meg, de az utcákon pletykaszinten terjedt a hír, hogy Garibaldi partra szállt Szicíliában, elfoglalta Nápolyt, és az Örök Város felé tart. Ezt azonban a sikátorokban senki nem érezte – éppúgy folyt a züllött élet, mint mindig.
  A magas, széles vállú pap sem foglalkozott pillanatnyilag Garibaldival, egészen más töltötte ki a gondolatait. Fekete reverendája a nedves macskakövet söpörte, de nem emelte fel, hagyta, hadd nedvesedjen át. Nem illett hozzá a ruha, fizikuma alapján inkább látszott katonának vagy kocsmai verekedőnek, mint Isten emberének. Arca cseppet sem volt ruhájához méltón jámbor, fekete szemei élesen pásztázták a környéket, mintha keresne valamit. Egy szajha pördült elé. A pap oldalra lépett, hogy kikerülje, a nő azonban nem hagyta magát, újra elé állt.
  – Szép leányt keres, atyám? – mosolygott negédesen, vörösre festett, vaskos ajkai mögül kivillantva rohadó fogait, majd elkapta a reverenda szélét. – Ne siessen annyira! – búgta.
  – Takarodj! – mordult a férfi, és ellökte a nő kezét.
  Az egy pillanatra megbillent, eltátotta a száját, s a pap megérezte a szesz szagát. Elfintorodott, undorodva pillantott a kimázolt arcra, végigfuttatta tekintetét a hiányos öltözékű, elhasznált testen, és elhúzta a száját.
  – Milyen finnyás a szent ember… – sziszegte az éjszaka rongya, majd részeg vigyorra húzódott az ajka. – Nem kell Istenre várnia, atyám, én a mennyországba juttatom. Ha akarja minden nap…
  A pap elérte a bordélyházat, de nem oda, hanem a szemben álló ház kapujához lépett, és erősen megütögette az oroszlánfejes kopogtatóval. Hamarosan egy kis, rácsos ablak nyílt a faajtón, s egy tarkopasz fej jelent meg mögötte. Riasztóan sovány arc bámult ki beesett, fekete karikás, szemöldök nélküli szemekkel. A hústalan száj megrándult, amikor meglátta, ki áll a másik oldalon.
  – Kit keres, atyám? – kérdezte reszketeg hangon. 
  – Engedj be, fiam, és megmondom! – felelte nyugodt hangon a pap. 
  – Nem lehet atyám, ez egy zárt klub – rázta meg kopasz fejét az alak. – Senkit sem engedhetek be, aki nem tagja.
  A pap felsóhajtott, a reverendájába nyúlt, pénzt vett elő, majd megvillantotta a kopasz orra előtt. 
  – Most már klubtag lehetek?
A kapuőr kinyújtotta a nyelvét és körbenyalta aszott ajkait.
  – Természetesen, atyám – motyogta, aztán kulcs zörgése hallatszott, majd nyílt a kapu.
  A férfi elállt az útból, hogy a pap beléphessen. 
  – Marco Fiore itt van? 
  – Nem tudom, ki az… – vonta meg a vállát a kapus. A pap arca elkomorult, felmordult, a nyakánál fogva elkapta az ajtónállót, megemelte és a falhoz szorította. 
  – Itt van Marco Fiore? – ismételte lassan, tagoltan. A kopasz reszketett, szeme kimeredt, a szája lefittyedt. 
  – Ha megöl, sem tudom, ki az a Marco Fiore – nyögte, mire a pap elengedte, de nem mozdult előle, továbbra is fenyegető arckifejezéssel meredt rá. A kapus lehanyatlott a földre, s a nyakát szorongatva köhögött. – Menjen, atyám, nézzen szét, hátha megtalálja! – folytatta akadozva, és egy ajtóra mutatott, mely a kövezett udvar végéből nyílt.
  A nagydarab férfi végigment az apró, szemetes udvaron, és benyitott az ajtón. Mellbevágta a mögüle kiáradó szag: szenny és az izzadság. Összevonta a szemöldökét, és elindult a félhomályos, csupán néhány gyertyával megvilágított folyosón. Hamarosan egy ablaktalan terembe ért, ahol egyszerű, pokróccal letakart ágyak húzódtak a szürkére koszolódott falak mentén. Minden ágyon feküdt valaki, fiatal, öreg, nő, férfi, módos, szegényebb, többnyire kimeredt szemmel, a mennyezetet bámulva, ámuló gyönyörrel az arcán. Csupán ez a kéjes arckifejezés különböztette meg őket a halottaktól. Az egyik sarokba egy vágott szemű, kis termetű kínai ücsörgött egy ágyon, kezében pipával, melybe épp tömött valamit, mellette egy egészen jól öltözött nő félkönyékre ereszkedve várta, hogy megkapja aznapi ópiumadagját.
  Rápillantottak a reverendás férfira. A kínai egy pillanatra abbahagyta a pipa tömését, de aztán zavartalanul folytatta tevékenységét, nem törődött az újonnan érkezővel. A nő tekintetéből közöny sugárzott, meg sem mozdult: nyilvánvalóan fontosabb volt számára a kábulat, mint a lelki üdve.
  A pap minden ágyhoz odalépett, belebámult az arcokba, aztán továbbment a következő helyiségbe. Ott hasonlóképpen ágyak sorakoztak, csupán a szoba mérete volt más, a berendezés nem. A fekhelyeken pontosan ugyanolyan réveteg, üveges tekintetű emberek feküdtek, mint az előző teremben. Ezeket is megnézte, majd az egyik ágynál lecövekelt. Hosszan bámulta a fiatal, meggyötört arcú férfit, akinek többnapos borosta borította az ábrázatát. Fekete haja kócosan lógott a homlokába, melyen egy fehér heg húzódott, ajkán élveteg mosoly játszott. A többi kábulttól eltérően az ő szeme nem volt nyitva. Hiába mosolygott azonban, szája körül két éles ránc mutatta, hogy keserűség mérgezi a lelkét. Teste fáradtabbnak látszott, mint kora indokolta volna, mintha oly nehéz súlyt cipelne, melyet ideig-óráig csupán a delírium emelhet le a válláról.
  A pap leült az ágy szélére, és finoman megpofozta a férfi arcát.
  – Marco! – szólította, de az nem reagált, meg sem moccant. Nyilvánvaló volt, máshol jár: ott, ahol nem érzett fájdalmat. – Marco, térj magadhoz! – ütött nagyobbat a jövevény, eredményt azonban nem ért el vele.
  Az égre emelte a tekintetét, mormogott valamit, majd megfogta a kábult két karját és felültette. Látta, hogy nem megy vele semmire – ha elengedi, visszahanyatlik –, így felállt, megemelte a testet, és a vállára dobta. Nagyot nyögött a súly alatt, hisz Marco Fiore is szálas férfi volt, ha nem is annyira, mint ő.
  – Remélem, egyszer meghálálod nekem, hogy folyton cipellek – morogta, majd elindult vele kifelé.


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.