Értékelés + Beleolvasó | Marie-Aude Murail: Oh, boy!

Képtalálat a következőre: „marie-aude murail oh boy”
kép forrása

Marie-Aude Murail: Oh, boy!
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Monika
Oldalszám: 192


Marie-Aude Murail: Oh, boy
Fülszöveg


Három testvér néhány órája magukra maradt a világban, de megesküdtek, hogy soha senki nem választhatja el őket egymástól.

A legidősebb Siméon, tizennégy éves. Cingár, barna szemű.

Különleges ismertetőjele: intellektuálisan koraérett, már az érettségire készül.

A középső Morgane, nyolcéves. Barna szemű, elálló fülű, osztályelső.

Különleges ismertetőjele: a felnőttek minduntalan elfeledkeznek a létezéséről.

A legkisebb Venise, ötéves. Kék szemű, szőke, elragadóan bájos.

Olyan kislány, amilyet mindenki szeretne magának. Különleges ismertetőjele: forró szerelmi történeteket játszik el a Barbie babáival.

A Morlevent gyerekek nem hajlandók a sorsukat az első jöttment szociális asszisztensre bízni.

Az a cél hajtja őket, hogy kikerüljenek a gyermekotthonból, ahová elhelyezték őket, és családra leljenek.

Két személy lehetne a gyámjuk. Csakhogy eleinte egyiknek sem fűlik hozzá a foga.

Aztán meg egyszerre mindkettőnek. De az egyik nem túl rokonszenves, a másik meg felelőtlen, ráadásul…


Ja igen! És ez a két személy ki nem állhatja egymást.


OH, BOY!, hogy ez micsoda könyv volt!!! Fantasztikus! Letehetetlen! Durva! Nagyon, de nagyon ott van! El sem tudtam képzelni, hogy ennyi komoly témát hogy lehet alig 200 oldalba belesűríteni, hogy az ne menjen a minőség rovására. Márpedig nem ment. Sőt! Olyan témákról beszélünk, mint öngyilkosság, gyermekelhelyezés, homoszexualitás, leukémia, családon belüli erőszak. Ezek már önmagukban is velős tartalommal bírnak, itt pedig mindegyik jelen van egyszerre. Mindez olyan könnyed, humoros(!) hangnemben tálalva, mégis átérezve és együttérezve minden egyes sorával, hogy az hihetetlen egészen addig, amíg el nem olvasod. A Morlevent gyerekek egyszerűen fantasztikusak! Siméon minden tiszteletet kiérdemel. A felelősségteljes nagytestvér, aki a legnagyobb sikereit nem feltétlenül az intellektuális koraérettségének köszönheti, hanem a varázslatos személyiségének, amellyel szinte apai szerepet tölt be a családban, kitartásának és lelki erejének. Morgane, aki a kapocs a testvérek között, még ha "szürke egérnek" tűnik is, nagyon-nagyon lehet szeretni. És Venise, a cserfes ötéves, akinek a dumájától egyszerűen meghal az ember! Annyira cuki!!!! És nem a szőkesége meg a kék szeme teszi azzá - legalábbis számomra - hanem azok az eszméletlen beszólásai, amik tipikus ötévesre vallanak. Marie-Aude Murail hatalmasat alkotott ezzel a történettel! És akkor még meg sem említettem a szívem csücskét: Barthélemyt! Oh, boy! :D Szerintem imádnivaló! Akkora jellemfejlődésen megy át a történet során, és olyan természetességgel, és erőlködés nélkül, hogy az megint csak csodálatra méltó. Egyszerűen olyan érzéseket váltott ki belőlem a könyv, hogy szeretném ismerni ezeket az embereket, szeretnék abban a házban lakni, ahol Bart és Aimée, szeretnék velük együtt örülni, izgulni, részese lenni az életüknek. Egyedül Josiane nem lopta be magát a szívembe, de talán idővel őt is megpróbálnám megkedvelni. Megérteni sajnos nem tudtam. Mire jó a kirakatélet? Nem hiszem, hogy tudnék még egy mondatot írni spoiler nélkül, max tovább áradoznék, de ezt a könyvet mindenkinek el KELL olvasnia!!! Mert megérint! Aztán mellbe vág! Megdöbbent! Nevetsz! Sírsz! Megkönnyebbülsz! Izgulsz! És még jó sokáig körülötte forognak a gondolataid. Öt csillag, de bármennyit megér!

Beleolvasó

-------- Első fejezet --------
amelyben a Morlevent gyerekek

megtudják, hogy elárvultak

A párizsi Mercœur utca 12. két éve szolgált otthonul a Morlevent családnak. Három gyereknek és két felnőttnek az első esztendőben. Három gyereknek és egy felnőttnek a másodikban. Ma reggelre már csak három gyereknek, a tizennégy éves Siméonnak, a nyolcéves Morgane-nak és az ötéves Venise-nek.
– Esküdjünk! – indítványozta Morgane. – Esküdjünk meg rá, hogy senki nem választhat szét minket. Hm, Siméon?
Venise már emelte is a kezét, esküre készen. De Siméon, a legidősebb Morlevent testvér továbbra is gondolataiba mélyedve gubbasztott a padlószőnyegen, hátát a falnak döntve. Csupán – itt egy pillantást vetett a karórájára – negyedórája maradt, hogy mentse a helyzetet. Hamarosan megjön a családvédelmis. „Végleges megoldást” ígért Siméonnak. Ez idáig csak ideiglenes megoldásokkal rukkolt elő: Venise dadusával, a szemközti házmesternővel meg a felettük lakó szomszédasszonnyal. Csakhogy ezek a derék emberek túlságosan féltek attól, hogy a nyakukba varrnak egy tizennégy, egy nyolcés egy ötéves árvát. Így most ott rostokoltak a lakásban, és várták a „cocális nénit”, ahogy Venise nevezte.
– Be fog dugni minket egy otthonba – jósolta Siméon.
Merthogy egyetlen rokonuk sem volt, se egy nagyszülő, se egy nagybácsi, se egy nagynéni, még csak egy keresztapa sem. A Morlevent család három gyerekből állt, kész, pont. Venise kérdő tekintettel nézett a nővérére.
– Az „otthon” – magyarázta Morgane – amolyan szállodaféleség azoknak a gyerekeknek, akiknek nincsenek szüleik.
– Aha – mondta egyszerűen Venise.
Tegnap óta ők is olyan gyerekek voltak, akiknek nincsenek szüleik. Venise ezt tökéletesen elfogadta. Az embereknek semmi okuk rá, hogy hazudjanak neki. Ugyanakkor semmi értelme nincs ennek. Lehet, hogy a mama meghalt, de attól még hétfőn el kell őt vinnie táncra, mert a tánctanár néni nem szereti, ha valaki hiányzik.
Siméon ránézett az órájára: még tíz perc. Tíz perce maradt. Az óra szíja felett meglátta azt a piros foltot, amely tegnap óta éktelenkedett a karján. Lejjebb húzta a ruhája ujját.
– A papa nem halt meg: eltűnt – mondta elgondolkodva. – Ebben az irányban fognak keresgélni.
Csakhogy már korábban is keresték, hogy megfizettessék vele a gyerektartást. Mindössze annyi derült ki, hogy nagyon fiatalon egyszer már megnősült és elhagyta a feleségét meg a… 
– Megvan! – csettintett vézna ujjaival Siméon.
A megoldás. Megtalálta! Az apjuk első felesége? Ugyan, dehogy. Ő ugyanolyan lenne, mint Venise dadusa vagy a házmester néni. Amint odatuszkolnának három árvát a küszöbére, abban a minutumban ideiglenesmegoldás-fejet vágna. Nem. A végleges megoldást az ebből a házasságból született gyerekek jelentik.
– Ugyan… ugyanaz az apánk. Ugyan… ugyanabból a vérből származunk.
Siméon dadogott, annyira mellbe vágta ez a káprázatos felismerés. Vannak rokonaik! Jó, soha életükben nem látták őket, sőt neki is csak most jutottak eszébe először. De attól még ezeket az embereket ugyanúgy hívják, mint őket. 
– Morlevent! Ők is Morlevent-ok, mint mi! Nem csak mi viseljük ezt az idétlen nevet! – ujjongott Siméon.
Öt perc. Öt perc múlva meg kell győznie a családvédelmist. Siméon keze ökölbe szorult.
– Na, akkor esküszünk, vagy nem? – nyaggatta Venise.
– Esküszünk – felelte a fiú. – Idehallgassatok, lányok! A világon rajtunk kívül más Morlevent-ok is vannak, nem tudom, hányan. Ők a mi féltestvéreink: bátyáink és nővéreink. Korábban születtek, mint mi. Idősebbek nálunk. Értitek? Őket KELL, hogy kinevezzék gyámunknak. 
Venise félig lehunyt szemhéja alól egy egész sereg kardot lengető fiatalembert látott előmasírozni: a Morlevent gyámokat. A gyakorlatiasabb Siméon viszont máris azon kezdett töprengeni, vajon kötelezhetők-e az idősebb testvérek az elárvult öcsök és húgok felnevelésére. Előrenyújtotta az öklét és meglepő komolysággal azt mondta: 
– A Morlevent-ok vagy a halál!
Morgane rátette az öklét az övére, majd Venise fejezte be a kupacot, és ő is megismételte:
– A Morlevent-ok vagy a halál!
Aztán megkérdezte:
– Mi az ott, a karodon?
Siméon ruhaujja felcsúszott. A fiú morogva visszaráncigálta.
– Semmi. Beütöttem.
Ekkor hallották, hogy csapódik a bejárati ajtó. Bénédicte Horau érkezett meg, a szociális asszisztens. – Megvan, gyerekek – jelentette be a lépcsőzéstől lihegve –, találtam egy megoldást! 
– Mi is – válaszolta Siméon.
– Bizony, van egy csomó gyámtesónk! – tette hozzá Venise, képzeletbeli kardjával Zorro Z-jét rajzolva a levegőbe. 
Morgane igyekezett tárgyilagosabb lenni: 
– Csak a papa első házasságából való féltestvéreinkről van szó. De a fél is sokat számít. A matekdogámra 19 és fél pontot kaptam, a barátnőm, Lexane, 19-et, így az enyém lett az osztályban a legjobb.
A szociális asszisztens elképedt ábrázata láttán Morgane újabb erőfeszítést tett, hogy elmagyarázza. 
– A barátnőm, Lexane, kínai. Nem igaziak a szülei, mert örökbe fogadták. De ő úgy gondolja, hogy ez is jobb a semminél. Pont úgy, mint a féltesók: jobb egy fél, mintha semmilyen se lenne.
„Nagyon zaklatottak” – gondolta Bénédicte, akinek szüksége volt arra, hogy egyszerű dolgokba kapaszkodhasson. 
– Jól van – mondta –, találtam nektek helyet egy közeli gyermekotthonban. Ez így nagyon praktikus lesz, mert továbbra is a saját iskolátokba járhattok és…
– Nem értette meg – vágott a szavába Siméon. 
– Igen, mi a gyámbátyáinkhoz akarunk menni! – kotyogta Venise (aki határozottan a hímneműeket részesítette előnyben).
– Vagy megöljük magunkat – tette hozzá Morgane tisztán tájékoztató jelleggel. 
Ez az utolsó mondat megriasztotta Bénédicte-et. Ugyanis hazudtak a Morlevent gyerekeknek, hogy ne dúlják fel őket még jobban. Azt mondták nekik, hogy az édesanyjuk balesetet szenvedett, leesett a lépcsőn. Valójában mosogatószert ivott. Aztán a rátörő borzalmas fájdalmaktól kirohant a lakásból, hogy segítséget kérjen. És lezuhant a lépcsőn. Öngyilkosság volt. 
– Ide figyeljetek, gyerekek…
– Nem, MAGA figyeljen ide! – szakította félbe ismét Siméon. – Vannak rokonaink, értesíteni kell őket. Apámnak már voltak gyerekei. 
Siméonnak sejtelme sem volt róla, hogy hány és milyen neműek. Korábban sosem foglalkoztatta ez a kérdés. Egyszer, amikor rátört a depresszió, az anyja elszólta magát: „Az a szemét! Nem először hagyja el a gyerekeit!”
– A Morlevent nem gyakori név. Biztosan meg lehet találni őket – erősködött Siméon. 
Bénédicte úgy ingatta a fejét, hogy az nem jelentett se igent, se nemet.
– Egyelőre elkísérlek benneteket az otthonba. Most ez a legsürgősebb. 
– Nem – mondta Siméon. – Most az a legsürgősebb, hogy megtudjuk, meg lehet-e bízni a gyámsággal a féltestvéreket, abban az esetben, ha nagykorúak. Tudna nekem szerezni egy Polgári Törvénykönyvet? 
Bénédicte Siméonra meredt, egyetlen szót sem tudott kinyögni. Hozzá volt szokva a kamaszokhoz. Tapasztalata szerint nem így szoktak beszélni. 
– Intellektuálisan koraérett vagyok – mondta neki Siméon, szinte bocsánatkérően.


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.