Értékelés + Beleolvasó | Rachael Lippincott: Két lépés távolság

Kapcsolódó kép

Rachael Lippincott: Két lépés távolság
Eredeti cím: Five Feet Apart
Kiadó: Maxim Dream válogatás
Fordította: Stier Ágnes
Oldalszám: 270



Fülszöveg


Szerethetsz valakit, akihez sosem érhetsz hozzá?
Stella Grant élete minden pillanatát pontosan megtervezi. Cisztás fibrózissal küzd, és egyedül egy új tüdő adhatna neki egy kicsit hosszabb, könnyebb életet. Mindig szigorúan három lépés távolságot kell tartania más betegektől, és ő nem olyan, aki kockáztatni merne. Egészen addig, amíg be nem toppan az életébe a vad Will Newman, akinek rakoncátlan tincseitől és csodás kék szemétől Stella gyomra azonnal szaltózni kezd. Azonban a fiú éppen az, akitől a lánynak mindenképp távol kéne tartania magát, hiszen már a lehelete is életveszélyes lehet a számára. De mi van, ha a szívük és zsigeri vágyódásuk egyre közelebb húzza őket egymáshoz? Ha csak egy kicsit lefaraghatnának a távolságból… Vajon két lépés tényleg olyan veszélyes lenne, ha egyszer csak így nem törik össze a szívük?
Ha valami könnyed olvasmányra vágyom, gyakran veszek kezembe ifjúság irodalmat. Egyrészt, mert szórakoztat és kikapcsol; másrészt könnyen tudok saját élmény alapján könyvet ajánlani a tanítványoknak. És azt tapasztaltam, hogy nagyon sok jó, magas színvonalú, szórakoztatva is tanulságos történet szól ennek a korosztálynak. Így van ez Rachel Lippincott Két lépés távolság című könyvével is.

Nagyon fontos témára, betegségre, nevezetesen a cisztás fibrózisra hívja fel a figyelmet miközben Ella és Will kapcsolatának alakulását boncolgatja. A történet zsenialitása talán abban rejlik, hogy a remekbe szabott, megható romantikus szál mellett igazán teljes képet nyújt arról, hogy a betegségben szenvedők és  családtagjaik, hogyan élik meg ezt a súlyos helyzetet.
Elgondolkodtat, hogy mi "egészségesek" azzal, ha álladóan harcolunk a betegség ellen, lehet hogy csak megnehezítjük a beteg számára az elfogadást. Példát kapunk arra, hogyan szeressünk, támogassunk úgy, hogy az ne legyen fojtogató. A szeretet és az elengedés kettőse vonul végig a történeten, amely annak ellenére könnyed és szórakoztató, hogy  a halál végig ott leselkedik a sarokban.
Amúgy ebben a történetben csak szerethető figurák vannak. Kezdve a szigorú nővéren vagy az állandóan marakodó, elvált szülőkön át egészen Will édesanyjáig. Hisz mindegyiküknek érthető a motivációja, az érzéseikkel nagyon könnyen lehet azonosulni. A főszereplők pedig imádni való tinédzserek, akik a betegségük ellenére épp olyan dolgokra vágynak, mint egészséges társaik: szerelemre, bulikra, szórakozásra. S közben mégis felelősségteljesnek kellene lenniük. Együtt élni egy gyógyíthatatlan betegséggel, feldolgozni ilyen fiatalon a feldolgozhatatlant, és akkor még ott vannak azok a fránya hormonok is...

Vigyázat! Ennek a könyvnek az olvasásához elengedhetetlen kellék egy csomag papírzsebkendő. Biztosan nem úszod meg szárazon! Mégis azt ajánlom, vágj bele bátran, és egy humoros, szórakoztató, érzelmekkel teli és legfőképpen megható történettel fogsz gazdagodni!

A betegségről röviden

A cisztás fibrózis (CF, mukoviszcidózis) az egyik leggyakoribb veleszületett genetikai betegség.  Tehát nem fertőző. A génhiba a családokban akár több generáción át is rejtve maradhat, és csak akkor jelenik meg betegség formájában, ha mindkét szülő hordozza a hibás génszakaszt, ekkor 25%-os valószínűséggel CF-es beteg gyermek születik.

A különböző CF betegek rendkívül változatos klinikai tüneteket mutatnak. A betegség súlyossága is tág határok között változik. A cisztás fibrózis sok szervben okoz eltérést, de a legtöbb problémát a tüdőben, a bélcsatornában, a májban és a hasnyálmirigyben okozza.
A cisztás fibrózis mai tudásunk szerint még nem gyógyítható, de megfelelő kezeléssel az élettartam és az életminőség hosszú távra megtartható.  

Beleolvasó

1. fejezet

Stella

  Ujjammal végigkövetem a testvérem rajzának körvonalát, egy virágtengerből megformált tüdőt. A  két egyforma, ovális forma minden szegletéből szirmok törnek elő halvány rózsaszín, mélyfehér, sőt még hangakék színekben is. Valahogy mindegyik egyedi, vibrál, mintha örökké virágoznának. Néhány virág még nem nyílt ki, érzem bennük az élet ígéretét, ami arra vár, hogy kibontakozzon az apró bimbókból az ujjam súlya alatt. Azok a kedvenceim. 
  Néha eltűnődöm – túlontúl gyakran is –, milyen lenne ennyire egészséges tüdővel élni. Ennyire élni. Mély lélegzetet veszek, és érzem, ahogy a levegő küszködve jut be és ki a testemből. 
 Megsimítom az utolsó virág utolsó szirmát, aztán leeresztem a kezem, ujjaimat végighúzom a csillagokon a háttérben, minden egyes fénypöttyön, amiket Abby külön-külön rajzolt, így próbálva megörökíteni az örökkévalóságot. A torkomat köszörülöm, elhúzom a kezem, és odahajolok, hogy felvegyem a  kettőnkről készült képet az ágyamról. Egyforma mosolyunk kikandikál rajta a vastag gyapjúsálak alól, és a karácsonyi fények az utca végén elterülő parkban úgy pislákolnak a fejünk felett, mint a csillagok a rajzon.
  Volt valami varázslatos abban a pillanatban. A lámpaoszlopok lágy ragyogása a parkban, a fák ágaiba kapaszkodó hó, az egész jelenet csendes mozdulatlansága. Tavaly majd befagyott a fenekünk, hogy elkészülhessen az a kép, de ez volt a mi hagyományunk: Abbyvel kimerészkedtünk a hidegbe, hogy együtt nézzük meg az ünnepi fényeket.
 Ez a fénykép mindig eszembe juttatja azt az érzést. Az érzést, ahogy kalandozni indulunk a testvéremmel, csak mi ketten, és a  világ úgy tárul ki előttünk, akár egy nyitott könyv.
  Fogok egy rajzszöget, és feltűzöm a képet a rajz mellé, aztán leülök az ágyra, és felveszem a kis füzetemet és a ceruzámat az éjjeliszekrényről. A tekintetem végigsiklik a teendőim listáján, amit ma reggel írtam össze magamnak, és úgy kezdődik, hogy: „#1: Megtervezni a teendők listáját”, amit már nagy megelégedéssel át is húztam, és egészen odáig tart, hogy: „#22: Gondolkodni a túlvilágról”.
 A 22. valószínűleg kicsit túl nagy vállalkozás így péntek délutánra, de legalább most már kihúzhatom a 17-est: „Kidekorálni a falakat”. Még egyszer körülnézek a korábban kopár szobában, amit a délelőtt nagy részében a magamévá tettem. A  falakat most azok az alkotások borítják, amiket Abbytől kaptam az évek során – egy kis szín és élet virít a fehér kórházi falakon, mindegyik egy másik kórházi látogatás eredménye. 
  Én infúzióval a  karomban, a  zacskó pedig különböző színű és alakú pillangóktól duzzad. Én kanüllel az orromban, és a kábel végtelen jelet formálva tekergőzik. Én a  nebulizátorommal, amiből felhőszerű glóriát formázva ömlik ki a pára. Aztán ott van a legkülönlegesebb, egy fakó csillagtornádó, amit akkor rajzolt, amikor legelőször kerültem ide.
  Nem olyan kidolgozott, mint a későbbi alkotásai, de ettől valahogy csak jobban tetszik.
  És a nagy vibrálás alatt ott van… az a rakás orvosi műszer, ott terpeszkednek amellett a  förtelmes zöld műbőr szék mellett, ami minden szobának a tartozéka itt, a Saint Grace-ben. Aggódva figyelem az üres infúziós állványt, tudva, hogy az első adag antibiotikumom a sok közül az elkövetkező hónap során pontosan egy óra kilenc percnyire van tőlem. Én mázlista!
  – Itt van! – kiáltja egy hang pont a szobám előtt. Felnézek, miközben az ajtó lassan résnyire nyílik, és két ismerős arc jelenik meg a szűk nyílásban. Camila és Mya milliószor látogatott meg itt az elmúlt évtizedben, és még mindig nem tudnak eljutni az előcsarnokból a szobámig anélkül, hogy ne kérnének útbaigazítást minden teremtett lélektől az épületben.
  - Rossz szoba – közlöm vigyorogva, miközben őket elönti a megkönnyebbülés.
  Mya nevetve teljesen kitárja az ajtót.
  - Komolyan az is lehetne. Ez a hely még mindig egy rohadt labirintus.
  - Izgultok, csajok? – kérdezem, miközben felpattanok, hogy mindkettőjüket megöleljem.
 Camila elhúzódik, hogy rám nézzen, arca durcás, sötétbarna haja gyakorlatilag vele együtt elszontyolodik. 
  – Ez zsinórban a második kirándulás nélküled. 
 Ez igaz. A cisztás fibrózisom nem először akadályozza meg, hogy részt vegyek az osztálykirándulásokon, a nyári vakációkon vagy az iskolai programokon. Az idő úgy 70%- ában teljesen normálisan zajlanak a dolgaim. Suliba járok, együtt lógok Camilával és Myával, az alkalmazásomon dolgozom. Csak az egészet alacsony kapacitású tüdővel csinálom végig. De az időm maradék 30%-ában a CF irányítja az életemet. Vagyis amikor vissza kell térnem a kórházba kivizsgálásra, olyasmikről maradok le, mint egy iskolai kirándulás a művészeti múzeumba, vagy most épp a végzősök cabói útja.
  Ez a konkrét kivizsgálás tulajdonképpen azért van, hogy telepumpálják a szervezetemet antibiotikumokkal, mivel nem akar elmúlni a torokfájásom és a lázam.
  Van ez, és a légzésfunkcióm is romlik. 
  Mya lehuppan az ágyra, és drámaian felsóhajt, miközben hátradől. 
  – Csak két hét. Biztosan nem tudsz jönni? Ez a végzős kirándulásunk, Stella! 
  – Biztosan – közlöm határozottan, és tudják, hogy komolyan gondolom. A  középiskola óta barátok vagyunk, mostanra nekik is tiszta, hogyha tervekről van szó, a CF-é a végső szó. 
  Nem arról van szó, hogy nem akarok menni. Csak szó szerint élet-halál kérdése. Nem mehetek el Cabóba – sem bárhová máshova, ha már itt tartunk –, kockáztatva, hogy nem jövök vissza. Azt nem tehetem meg a  szüleimmel. Most nem.
 – De idén te voltál a  szervezőbizottság elnöke! Nem tudod rávenni őket, hogy tegyék át a  kezeléseidet? Nem akarjuk, hogy itt rostokolj! – magyarázza Camila, és a kórterem felé int, amit olyan gondosan kidekoráltam. 
  Megrázom a fejem.
  – A tavaszi szünetet attól még együtt töltjük! És a tavaszi szünetes „legjobb barátnők”-hétvégét nem hagytam ki nyolcadik óta, amikor elkapott az a megfázás – felelem reménykedő mosollyal, és a  tekintetemet ide-oda járatom Camila és Mya között. De egyikük sem viszonozza a mosolyomat, és úgy döntenek, továbbra is úgy néznek rám, mintha megöltem volna a házi kedvencüket. 
  Észreveszem, hogy mindkettőjük kezében ott vannak a fürdőruhás zacskók, ahogy kértem, ezért Camiláét kikapom a kezéből, és kétségbeesetten próbálok témát váltani. 
  – Ó, a lehetséges fürdőruhák! Ki kell választanunk a legjobbakat! – Mivel nem fogok a  választott fürdőruhámban sütkérezni a cabói melengető napsütésben, így legalább másodkézből átélhetem a barátaimon keresztül, ha együtt választjuk ki az övékét. 
  Ez mindkettőjüket felderíti. Lelkesen kiborítjuk a zacskókat az ágyamra, és egy virágos, pöttyös, neonszínű kavalkád születik. 
  Átvizsgálom Camila fürdőruhakupacát, és felkapok egy pirosat, ami tulajdonképpen átmenet a bikinialsó és egy cérnaszál között, és egyértelműen tudom, hogy ez a  nővére, Megan megunt cucca. 
  Odadobom neki. 
  – Ezt! Ez nagyon olyan, mint te. 
  A szeme elkerekedik, a derekához teszi a ruhadarabot, és meglepetten igazítja meg drótkeretes szemüvegét. 
  – Hát a napozócsíkok klasszak lennének…
  – Camila – szólok közbe felkapva egy kék-fehér csíkos bikinit, amiről tudom, hogy úgy illik majd rá, akár egy kesztyű. – Viccelek. Ez viszont tökéletes! 
  Megkönnyebbülten elveszi tőlem. Mya kupaca felé fordítom a  figyelmemet, de ő épp vadul pötyög a  telefonján a zöld kórházi széken a sarokban, miközben az arcán széles mosoly terül szét. 
  Kiszedek egy egyrészest a  kupacból, ami a  hatodikos úszásóra óta megvan neki, és mosolyogva felemelem.  
  – Ehhez mit szólsz, Mya? 
  – Imádom! Szuperül néz ki! – jelenti ki továbbra is vadul írva. 
  Camila felhorkan, visszateszi a fürdőruháit a zacskóba, és féloldalasan rám mosolyog. 
  – Hát, Mason és Brooke szétmentek – közli magyarázatképpen. – Istenem! Na ne! Ez ám a hír! Fantasztikus hír! 
  Vagyis Brooke-nak nem annyira. De Mya Mrs. Wilson gimis másodikos angolórája óta bele van zúgva Masonbe, így ez a kirándulás lesz az esélye, hogy lépjen. 
  Kiakaszt, hogy nem leszek ott, hogy segítsek neki elkészíteni egy szuper tízlépéses „Forgószélszerű cabói románc Masonnel”-tervet. 
  Mya elteszi a telefonját és lazán vállat von, feláll, és úgy tesz, mintha megnézne néhány képet a falon. 
  – Nem nagy ügy. 
 Holnap reggel találkozunk vele és Taylorral a reptéren. Jelentőségteljesen ránézek, mire hatalmas mosolyban tör ki. 
  – Oké, kicsit tényleg nagy ügy. 


Nincsenek megjegyzések

Üzemeltető: Blogger.