2019. december 6., péntek

Értékelés + Beleolvasó | Jane Corry: Csak egy pillanat

A képen a következők lehetnek: szöveg
*kép forrása a 21. Század Kiadó facebook oldala

Jane Corry: Csak egy pillanat
Eredeti cím: I Looked Away
Kiadó: 21. Század
Fordította: Borbély Judit Bernadett
Oldalszám: 496



Fülszöveg


Igen, ​hibáztál.
De miért vádolnak gyilkossággal?

Minden reggel Ellie vigyáz kisunokájára. Josh a szeme fénye, egyszerűen imádja a kiskölyköt. Ellie boldogsága azonban nem felhőtlen: a férjének viszonya van valakivel.

A férfi megesküszik arra, hogy véget vetett a dolognak, majd egyik reggel a férjét megint az a nő keresi telefonon… Ellie egy pillanatra szem elől téveszti kisunokáját. Ami ezután történik, örökre megváltoztatja az életét…

„Lebilincselő, érzelemgazdag történet, a végén a csavart nem lehet előre kitalálni.” – Claire Douglas

„Érzékeny és gondolatébresztő.” – Adele Parks

„Intelligens thriller, összetett karakterekkel és hiteles érzelmekkel.” – Luana Lewis

„Bámulatos portré a családról, amely meg is nyomoríthatja az embert. Letehetetlen könyv.” – Gilly MacMillan, a Kilenc nap szerzője

„Érzelmi magasfeszültséget árasztó, lenyűgöző, csavaros történet – csak Jane Corry képes ilyen briliáns rétegzettségű szöveget írni. Száguldva olvastam és mire a végére értem, nem is késő volt, hanem korán.” – Teresa Driscol
A 21. Század Kiadó jóvoltából újabb írónő került fel arra a listámra, akinek minden írását el szeretném olvasni. Eddig valahogy elkerülték a figyelmemet Jane Corry írásai, de most mindenképpen be kell pótolnom a mulasztásomat, s az eddig megjelent regényei fel is kerülnek a kívánságlistámra. 

Manapság, amikor a szuperhősök és a varázslók korát éljük, - s meg kell hagyni én is szeretem a jól felépített, különleges világokat, a bennük rejlő csodás történeteket -, az olyan írások, mint a Csak egy pillanat mindig rádöbbentenek arra, hogy nem csak az elképzelt világokban vannak hősök és komoly küzdelmek. A hétköznapok egyszerű hőseiről valahogy könnyen megfeledkezünk. S itt nem az életmentő hivatással rendelkezőkre gondolok. Hanem például az anyákra, akik beteg gyermeküket nevelik teljes odaadással vagy azokra, akik valamely szenvedélybetegségükkel vívott harcból győztesen kerülnek ki. vagy akiknek valamilyen traumát kell feldogozniuk ahhoz, hogy újból teljes életet élhessenek.

Szerencsére nem tudom, milyen érzés ezt a történetet olyan embernek olvasni, aki maga is átélt Elliéhez hasonló traumát.  Egy biztos. Számomra nagyon megrázó volt belegondolni, hogy egyetlen figyelmetlenség, egyetlen felelőtlen pillanat teljesen tönkreteheti az ember életét. Eddig se voltam szociálisan érzéketlen, de ezt a történetet  olvasva rá kellett döbbennem, mennyire szerencsés vagyok, hogy szerető család, nyugalom vesz körül. 

A Csak egy pillanat ugyanis egy nem mindennapi történet olyan hétköznapi emberekről, amilyenek mi is vagyunk. A cselekmény két szálon fut. A két főszereplő: Elli és Jo életét felváltva követhetjük nyomon. Az elejétől fogva együtt éreztem Elli-vel, és szorongva olvastam élettörténetét, mely semmi jóval nem kecsegetett. Halálosan idegesített a mostoha manipulatív viselkedése, de az apa vaksága talán még bosszantóbb volt. Sajnos Elli családja tökéletes példa volt arra, hogy a funkciózavaros család mennyire léleknyomorító lehet. Aztán ott volt a hajléktalan Jo élete. Küzdelme a napi túlélésért, egy pár falatért, egy fekhelyért. Nem lehetett nem együtt érezni vele. Nagyon drukkoltam neki, hogy élete valamilyen úton-módon jobbra fordulhasson. De el se tudtam képzelni azt a  csavart, melyet az írónő a végére tartogatott. Egyszerűen zseniális! 

Aki kézbe veszi Jane Corry Csak egy pillanat című könyvét, az igazi érzelemdömpingre számíthat, ugyanis nem lehet kivonni magunkat a történet hatása alól. A szereplők minden hibáikkal együttvéve is nagyon szerethetőek, a történetük pedig feszültséggel teli, fájdalmasan szívszorító és valóságos.  Az a fajta történet, amely megérint és elgondolkodtat, hogy aztán még sokáig benned rezegjen. 

Beleolvasó

Nem kéne sietnem.
De ha lassítok a lépteimen, mozgó céltáblává válok.
Összes porcikámat átjárja a félelem, hogy mindjárt
a vállamra nehezedik egy kéz. Valaki mindjárt
megragadja a karomat.
Kocsik húznak el mellettem. Némelyik egészen lelassít,
mintha a sofőr az útjelző táblákat tanulmányozná.
Megdermeszt a rettegés. És ha valami mást akarnak?
Megyek tovább. Lekuporodom a nedves járdára.
– Segítsenek – könyörgök. – Egy kis ennivalót.
Ma talán jóllakom. Na és utána?
A holnap is az utcán ér majd?

Ben Westwood: Egy csellengő versei

DAILY TELEGRAPH 
GYERMEK VESZÍTETTE ÉLETÉT 
EGY „TRAGIKUS BALESETBEN”

 Meghalt egy kisfiú a rendőrség által „tragikus balesetnek” nevezett körülmények között. A további részletek egyelőre nem ismertek.

Prológus 

Ellie 

Oxfordshire

2019. augusztus 17., szombat. A nap, amely örökre belém ég majd, habár az adott pillanatban ezt még nem tudhatom. Egyelőre ez is csak egy átlagos kánikulai nap, ahogy a meteorológusok megjósolták. Előttünk az élet Rogerrel. Így mondta a házassági tanácsadó, amikor szélnek eresztett minket. 
– Ön most új esélyt adott a férjének. Tiszta lappal indulnak. Ne is nézzen hátra. 
De bármennyire igyekszem is megfogadni a tanácsot, attól még bennem van a láthatatlan tüske. És szúrja a lelkem. 
Az elterelődés segíthet. Ezért tartok éppen a városközpontba a vadonatúj és igen mutatós aranyszínpántos, türkiz szandálomban, hogy vegyek a „csoda” hidratáló krémemből, ugyanis elfogyott. Nem én nyerném a nagyik szépségversenyét, mégis szerfölött élvezem, ha azt mondják nekem: – Micsoda? Van egy négyéves unokád? De hisz olyan fiatalos vagy. – Negyvenkilenc évesen végre jól érzem magam a bőrömben, nem úgy, mint esetlen kamaszként. Van családom és önálló életem, emellett önkéntesként dolgozom egy büntetés-végrehajtási intézetben. Van dolgom, és ez segít elhatárolódni a múlttól. 
– Big Issue – zendít rá a Boots előtti járdaszakaszon kuporgó asszony. Ugyanazt a reményteli hangot üti meg, de a környékbeli hajléktalanokra általánosságban jellemző nyelvjárás nála hiányzik. Rendszeres vásárlója vagyok, és bár tolakodónak tűnhet, valójában kedves nő.
Hozzávetőleg tizennyolc hónappal ezelőtt jelent meg nálunk a főutcán a csípőben buggyos, a boka felé összeszűkülő, lila hippinadrágjában, tetovált ezüst- és aranycsillagokkal a nyakán, pufi, tengerészkék széldzsekiben, fülpiercinggel, kopaszra borotvált fejjel és elnyűtt ábrázattal, amely mindössze annyit árult el a koráról, hogy valahol negyven és a halál között van. A sokadik találkozásunk után rászoktam, hogy valamennyivel több pénzt adok neki egy kis ennivalóra, ő pedig egy pillanat alatt eltüntette a többletet méretes zsebeinek egyikében.
– Kösz – mondta rendre. Aztán összedörzsölte a kezét, mintha a pénzről rátapadt láthatatlan piszkot törölné le. Felfigyeltem még egy szokására: szeretett dünnyögve dúdolgatni, bár a dallamot nem sikerült felismernem
Egyik nap váratlanul megkérdeztem tőle, hogy mikor lett hajléktalan. 
– Egy időben – felelte homályosan. Ez volt az első rövid lélegzetű beszélgetéseink sorában, valahányszor újságot vettem tőle. Elárulta nekem, hogy a neve Jo (noha a hanglejtéséből ítélve aligha ezen a néven született), s hogy gyermekkorában „tojt a sulira”. (– Azért a börtönben sokat olvastam – jelentette ki.) Kíváncsi lettem, vajon miért ültették le, de nem akartam rákérdezni. Egy ízben érdekes eszmecserét folytattunk arról, hogy a kormány új hajléktalanpolitikája vajon ténylegesen segíti-e majd az utcán élőket.
A hideg idő beálltával úgy aggódtam érte, hogy még szállást is megpróbáltam szerezni neki – ami végül nem jött össze. Meglehet, hogy túlságosan bevonódtam, de segítőkész természettel áldott meg a sors. Végtelenül szomorú, hogy a mai modern időkben is vannak nélkülözők. Azután, néhány hónappal ezelőtt, amikor újra belém fészkelte magát a gyanú Rogerrel kapcsolatban, láttam Jót tajt részegen kitámolyogni a kocsmából. Nem is az bőszített fel, hogy pocsékba ment a pénzem a többi adakozóéval együtt. Hanem hogy átvertek a palánkon. A magam részéről nem szívelem az alkoholt. Az én hátteremmel ez érthető is.
Az eset óta, bevallom, tudatosan kerültem őt, néha inkább átmegyek az utca másik oldalára, és úgy teszek, mintha nem venném észre. Ám ezen a bizonyos tikkasztóan forró augusztusi napon valami mégis megállásra késztet
– Köszi – mondja szutykos tenyerébe pillantva. Pontosan anynyit adtam, amennyibe az újság kerül. Kínosan érint a csalódottsága. Van valami ebben a szögletes állú, csontos, borotvált fejű nőben, amitől egyszerre látszik sebezhetőnek és szívósnak. Már nyúlok is be a táskámba némi apróért.
Ekkor pillantom meg Carole-t.
Földbe gyökerezik a lábam a nő láttán, aki hajszál híján szétrobbantotta a családomat. Nem szokásom káromkodni, de szíves örömest a pokolba tudtam volna kívánni azokat a szégyentelenül mutogatott, formás, napbarnított lábakat a rajtuk lévő krémszínű, pántos tűsarkúval egyetemben. Az én nyári farmeromnál sokkalta divatosabb, karcsúsított ruhájában olyan darázsdereka van, mint egy olyan valakinek, aki soha nem eszik. Én csak ránézek egy szelet csokira, és máris két kilót hízom.
Carole karja csupasz – fiatalabb nálam, neki nem kell hosszú ujjúval takargatnia a megereszkedett bőrét, amitől én már a negyvenes éveim közepe óta szenvedek. Riválisomnak hosszú, barna haja van (nem szögegyenes és seszínű, mint az enyém), amely természetesnek látszó módon omlik a válla alá, de én pontosan tudom, hogy minden csütörtökön beszárítják neki. Azért vagyok ilyen jól értesült, mert ugyanabba a fodrászatba jár az egyik barátom. Az ilyen közepes méretű, mézszín kőből épült oxfordshire-i városkákban, húszperces távolságra a Citytől, az emberek mindent tudnak egymásról.
Bárcsak sose néztük volna ki ezt a helyet. Bárcsak sose akadt volna az utunkba ez a némber. 
Carole ekkor a rá jellemző magabiztos léptekkel felém veszi az irányt, tengerészkék retikülje dinamikusan himbálódzik a vállán. Elegáns napszemüveg csücsül művészien a feje tetején, mintha nem is praktikus célt szolgálna, csak a márkajelzésre lenne hivatott felhívni a figyelmet. Élénk, sárgás rózsaszín rúzst visel. Ugyanazt az árnyalatot, amelynek a nyomát karácsony után megtaláltam Roger ingén. – Enyém! – üvöltötte a képembe a folt 
Én kevésbé feltűnő árnyalatokat szoktam választani. Áttetsző szájfényt vagy különleges alkalmakkor halvány barackszínt. És mire mentem vele?
Carole puszta látványától is rogyadozik a térdem. Kiteszem a kezem, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, ám ekkor elejtem a tárcámat. A járdára szóródik belőle az apró. Mit keres ez itt? Amikor legutóbb elhajtottam Carole takaros, a bejárati ajtó körül lonccal befuttatott, téglából és kőből épült háza előtt, kint volt rajta az ELADVA tábla. Roger eskü alatt állította, hogy Carole visszaköltözött Londonba. Mégis itt van, és éppen peckesen lépked felém.
– Carole-é – vallotta be végül a férjem, amikor kérdőre vontam a rúzs dolgában. – Sajnálom, Ellie. Ez most tényleg komoly. Már le is foglalóztunk egy claphami lakást. – Felnyögött, mint aki szenved. – Az a helyzet, hogy szerelmes vagyok.
Nem. Ilyen nincs. Nem engedem. Rogernek persze korábban is voltak viszonyai, szerelemről azonban mindeddig szó se volt. A mély érzések nekünk, a családjának voltak fenntartva.
– Hogy dobhatsz el huszonnyolc évnyi házasságot? – zokogtam. – Azt hittem, együtt fogunk megöregedni. És a gyerekek? 
– Az ég szerelmére, Ellie – taszított el magától, mintha nem bírná elviselni az érintésem. – A gyerekeink már felnőttek. 
Akkor is szükségük van a szüleikre, akármilyen idősek is. Ezt én tudom a legjobban. A félelmem ekkor átfordult dühbe. 
– Na és Josh? – fröcsögtem. – Most tényleg mondjuk neki azt, hogy a nagyapja elhagyott minket egy másik nő miatt? Mit fog gondolni rólad, ha felnő? 
Roger megvonta a vállát. 
– Továbbra is ott leszek neki. Carole szereti a gyerekeket. Mindig is vágyott gyerekre. Nem bánja majd, ha Roger hétvégenként nálunk lesz.
– Ezt nem teheted! Nem fogom hagyni!
 Nézzünk szembe vele, Ellie. Más fényben látlak, mióta tudom, mit tettél. Most még újrakezdhetjük az életünket. Szóval… – Habozni látszott. – El akarok válni.
Egyetlen dolgot tehettem. Évekkel korábban megfogadtam, hogy soha többé. De a régi szokások nehezen vesznek ki. Szerencsére épp kéznél volt a konyhai olló.
– Az isten szerelmére, Ellie! – kiáltott fel, és egy konyharuhát szorított vérző csuklómra. – Mi ütött beléd?
A mostohaanyám hangja villan eszembe. – Mi ütött beléd, Ellie?
Kiráz a hideg
Miután összevarrtak a Radcliffe-ben, Roger búbánatos képpel azt közölte velem, hogy jobban belegondolva, talán tévedett. Nem rúghatja fel a családját. Marad. És hajlandó beadni a derekát, és eljön velem házassági tanácsadásra, amennyiben megígérem, hogy nem teszek többé kárt magamban. Azt mondta, Carole-lal már megbeszélte a dolgot, és ő „belement”.
– Tessék, drága.
A hajléktalanlapot áruló asszony hangja betör a gondolataimba, és visszaránt a jelenbe. Éppen a szétgurult aprómat húzza össze egy kupacba a lábamnál.
– Itt van mind hiánytalanul.
Pironkodva nyúlok a pénzemért. És közben meglátom a krémszínű tűsarkút. Megcsap egy émelyítő illat. Aztán Carole hangját hallom a fejem fölül. Olyan hangerővel beszél, hogy csak én hallhatom. Kislányos a hangja, ami egy bizonyos életkor után kifejezetten irritáló tud lenni, egyes férfiak mégis mindig bedőlnek neki.
– Jobb, ha tudod, hogy a mai napig találkozgatunk – sziszegi.
Kalapáló szívvel bámulok föl rá.
– Roger azt szeretné, ha én is része lennék a családnak. Mellesleg, élvezi az unoka a játék házat?
Hogy a túróba tud erről? Roger ajándékba vette Joshnak a kertünkbe. Nyilván a tudtom nélkül találkozott Carole-lal, és akkor említette neki. Kiszárad a szám. Vagy lehet, hogy ő is ott volt, amikor Roger kiválasztotta a házikót?
Rosszul vagyok a gondolattól. Lehet, hogy az eladók őt hitték a nagymamának…
– Hagyj békén! Hazudsz – mondom reszketőn.
Cinikusan félrebiccenti a fejét.
– Azt mondod? Tudomásom szerint te hazudtad végig az életed. Úgy is mondhatjuk, hogy nem okos rád bízni egy gyereket…
Roger elárult volna? Vagy mástól tudja? Lehet, hogy rám keresett a neten. Valahol biztosan lehet erről találni valamit. Mit tegyek, ha kipattan a dolog?
– Mit képzelsz te magadban! – akarnám mondani, de bennem rekednek a szavak. Mire sikerülne kimondanom őket, addigra Carole már elment, elnyelte a bevásárlószatyros tömeg. 


Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése