2020. március 5., csütörtök

Értékelés | Péterfy-Novák Éva: Apád előtt ne vetkőzz




Fülszöveg

Miskolc, ​1920-as évek. A nyolcéves Károly és a négyéves Anna szüleit szinte egyszerre viszi el a spanyolnátha, a gyerekek pedig árvaházba kerülnek. Rideg és szeretetnélküli apácák gondoskodnak róluk, a fiúk között pedig farkastörvények uralkodnak: aki erősebb, az éjszaka leple alatt bármit megtehet a többiekkel. A testvérpárt néhány év múlva nevelőszülők veszik magukhoz, de vajon képesek-e elfelejteni mindazt, ami az árvaházban történt velük.
Hatvan évvel később, szintén Miskolcon az ötéves Eszter elhidegül imádott édesapjától, miután anyja figyelmezteti, hogy vigyázzon vele. A kislány csak nagyapjára, Tatusra számíthat, aki mindennél jobban szereti unokáját, s akiben Eszter mindenki másnál jobban bízik.

Péterfy-Novák Éva új regényében megrázó kérdéseket tesz fel: mi lesz egy megnyomorított gyermekből? Hogyan válik szörnyeteggé egy felnőtt? És vajon meg lehet-e törni a generációkon átívelő családi mintákat?
"Azt kéri, ne mondjam el senkinek, hogy miről beszéltünk. Ez a mi titkunk. Amolyan női titok. És a nőknek össze kell tartaniuk, nem szabad elárulniuk egymást. Mert az olyan lenne, mintha a legjobb barátodat árulnád el, mondja anyu. Minden nőt úgy kell nézni, hogy a legjobb barátod. Mert a férfiak mások. Jobb, ha tudok ezekről a dolgokról, és ideje odafigyelni magamra. Gondolkodott a konyhában, hogy biztosan megértettem-e, amit mondott, de aztán arra jutott, hogy már elég nagylány vagyok ahhoz, hogy megértsem.
Hogy apánk előtt nem vetkőzünk. Mert a férfiak rosszak."
Péterfy-Novák Éva 1961-ben született Diósgyőrben. Személyes traumájának feldolgozása miatt kezdett blogot írni, majd a bejegyzésekből 2014-ben Egyasszony címmel nagy sikerű memoár, később pedig monodráma is készült. 2017-ben jelent meg A rózsaszín ruha című novelláskötete, amelyben szókimondóan, ugyanakkor humorral és empátiával ír a körülöttünk lévő világról, életünknek azon bántó részleteiről, amelyekről igyekszünk nem tudomást venni. Pétery-Novák Éva írásainak ereje abban rejlik, hogy számára nincsenek tabuk.


Rendhagyó módon egy idézettel kezdem az értékelésem, amely így szól: 

"Az Egyezményben részes államok megtesznek minden arra alkalmas, törvényhozási, közigazgatási, szociális és nevelési intézkedést, hogy megvédjék a gyermeket az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durvaság, az elhagyás vagy az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás - ideértve a nemi erőszakot is - bármilyen formájától mindaddig, amíg szüleinek vagy valamelyik szülőjének, illetőleg törvényes képviselőjének vagy képviselőinek, vagy bármely más olyan személynek, akinél elhelyezték, felügyelete alatt áll." 

A részlet az ENSZ Gyermekjogi egyezményének 19. cikkelyéből van, amelyért minden nap hálás vagyok a sorsnak, hogy 1989-ben létrehozták. Sajnos nem elég korán. Péterfy-Novák Éva története kb. 1920-1980 közti időszakban játszódik, amikor a közfigyelem még nem irányult rá a gyermekek védelmére. Persze áldozatok mindig vannak, de úgy gondolom, a nyilvánosság hozzáállása és a törvényi szabályozás az emberek egyéni gondolkodásmódján is képes változtatni. Tudtam, mire vállalkozok, amikor kezembe vettem ezt a könyvet, mégis megrázó volt. Először a 7. oldalon sírtam el magam, és úgy nem sokára úgy éreztem, én ebből egy sort sem szeretnék tovább olvasni. Aztán eszembe jutott a szerző utószava, amelyben azt írta: "Elkerülni a nehéz témákat gyávaság. Én pedig nem akarok gyáva könyveket írni." Én pedig elhatároztam, nem leszek gyáva olvasó, és szembenézek azzal, ami ebben a könyvben le van írva. Sokszor dühöngtem, volt, hogy undorodtam. És elképesztően elszomorított a valóság. Talán ennél jobban még sosem tudatosult bennem, hogy szülőként mekkora felelősségem van abban is, hogy saját magamra vigyázzak. Hogy ÉN nevelhessem fel a gyerekeimet, mert ha elveszítenek, ki tudja milyen sors vár rájuk. Rémisztő, hogy hány gyermek válik szörnyeteggé, csak azért, mert az élet rossz lapokat osztott neki. Nem tudom, mit gondoljak Károlyról. Sírtam a kisgyerekért, aki csak megpróbált túlélni. Sajnáltam a fiatal felnőttet, aki érezte, tudta, hogy amit tesz, helytelen, a degenerált nevelőanyjától azonban csak tévképzeteket kapott. Számtalanszor eszembe jutott az olvasás során, mi lett volna, ha a vér szerinti szülők életben maradnak. És még mennyi "mi lett volna, ha..." ebben a történetben. Egy bizonyos pontig zseniálisnak tartottam a könyvet, de Karcsi nősülése fordulópontot hozott. Akkor éreztem először, hogy ilyen már nincs, egy ember élete ennyire nem tud félremenni, ez már nem lehet a valóság. Hogy a feleség, aki esélyt teremthetett volna ennek a sérült léleknek a normális életre, még ő is alátesz. Hogy az egyetlen ember, akivel egészséges szexuális kapcsolatot létesíthetett volna, pont ő fordul el tőle ezen a téren, tovább erősítve a deviáns viselkedést. Számomra itt lett 4 csillagos a történet. Ráadásul hallgatólagosan támogatja is az erőszakot. Dóra talán egyszerűen csak idióta volt, de Eszter sorsának alakulásában vastagon benne volt az ő keze is. Eszter egész léte kamaszkora óta a tagadásról szól. Azt állítja, hogy ha elhinné, amit a pszichológiakönyvek írnak, akkor ő szörnyeteg lenne. Pedig igen: Eszter szörnyeteg. Önhibáján kívül vált azzá, ahogy a nagyapja is, de attól még szörnyeteg. Mátéért és Virágért vérzett a szívem. Gondolatban továbbpörgettem az eseményeket, és megteremtettem a magam happy endjét. Ebben a verzióban Eszter elvált asszony, aki egyedül éli le az életét. Péter pedig Máté és Virág boldog apukája, normális családban, normális anyukával. Nem igazán tudom, kinek ajánlom Péterfy-Novák Éva könyvét. Erős idegzetűeknek, az biztos. Kellenek ezek a hangok, mert igenis emeljük fel a hangunkat a témával kapcsolatban! De tényleg bátorság kell hozzá.

Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése