2020. április 14., kedd

"Csak az épít kalyibát pálmafák mögé egy ingoványban, aki menekül valaki elől, vagy az útja végére ért." | Értékelés + Beleolvasó | Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek





Fülszöveg


Delia ​Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és 60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel.

Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…

Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi lányra” terelődik.


A biológus Owens első regénye egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Nem véletlenül került a New York Times bestsellerlistájának első helyére, s vezeti az Amazon sikerlistáját is. Bár csak tavaly ősszel jelent meg, már több mint 1 millió példány kelt el belőle, Reese Witherspoon is beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet forgat a regényből.




Ez a könyv kívül-belül hihetetlenül gyönyörű! Bár én azok közé tartozok, akik szívesen elolvassák egy könyv fülszövegét, elsősorban mégsem ez fogott meg, hanem a gyönyörűséges borító és cím. Annyira dallamos a hangzása, és eleve ilyen szépen hangzik, hogy "Ahol a folyami rákok énekelnek". Delia Owens elképesztő. Gyönyörűen olvasztja egybe az ismeretközlést a szépirodalommal, s az embernek végig olyan érzése van, hogy igaz történetet olvas. Kya történetét sírással kezdtem, és úgy is fejeztem be. Mondanám, hogy egy szuszra kiolvastam, de nem így volt. Muszáj volt néha megszakítanom az olvasást, de akkor sem tudtam kiszakadni a történetből, s azt vettem észre, hogy még főzés közben is Kya-n jár az eszem. Az anyjának sosem tudtam megbocsátani. Örülök, hogy megtudtuk, mi lett a sorsa, de úgy gondolom, rászolgált. Tate viselkedésén is nehezen tettem túl magam, a kezdeti történések után nem vártam volna tőle, hogy ilyen gyáva lesz. És ki tudja, mennyi mindent elkerülhetett volna Kya, ha Tate másképp cselekszik. Hihetetlen, hogy mennyi gyáva ember van. Mennyivel könnyebb kizárni a nehézségeket az életünkből, mint foglalkozni vele. Tom védőbeszéde a szívemből szólt. Jumpin és Mabel példaértékű lehet mindenki számára. Chase megérdemelte a sorsát. És ezt a véleményemet büszkén vállalom. A könyv talán rávilágított arra, hogy bármennyire is próbálunk kibújni a bőrünkből, a legerősebbek mégiscsak a természet törvényei. Hiába vagyunk büszkék emberi mivoltunkra, gyakran mégis az állatias ösztönök kerekednek felül. A természet nyelvét pedig ebben a könyvben egyedül Kya beszélte. Sok mindent lehetne írni erről a regényről, akkor viszont bele kellene mennem olyan részletekbe, amiket nem szeretnék felfedni a leendő olvasók előtt, hogy a történet ne veszítsen egy cseppet sem a varázsából. Hiszen ez a könyv egy varázslat. Ha egyszer elolvastad, már nem leszel ugyanaz az ember. Több leszel általa. Mindenkinek szívből ajánlom, és remélem, hogy még nagyon-nagyon sokan fogjátok olvasni.


1. rész
A lápvidék

Prológus 
1969 

  A láp nem mocsár. A láp a fény hona, ahol fű nő a vízben, és a víz egybeolvad az éggel. Lassan csordogáló patakok kacskaringóznak, elviszik magukkal a napkorongot a tengerig, és a sok ezernyi sarki lúd lármája közepette hosszú lábú madarak kapnak szárnyra meglepően kecsesen, pedig mintha nem is repülésre termettek volna. 
  Persze a lápvidéken itt-ott az igazi mocsár is bekúszik az alacsonyan fekvő, ingoványokba a nyálkás erdők mélyén. A mocsárvíz mozdulatlan és sötét, sáros torka elnyeli a fényt. Ezeken a rejtekhelyeken még a giliszták is nappali életet élnek. Hangokat persze hallani, de a láphoz képest a mocsár csendes, mivel a bomlás itt sejtszinten zajlik. Az élet elenyészik, bűzlik és visszatér a rothadó fenékre; a folyvást életet nemző halál szívet tépő vonaglása ez. 
  1969. október 30-án Chase Andrews holtteste a mocsárban hevert, ami szokásához híven némán elnyelte volna. Hogy örökre elrejtse. A mocsár mindent tud a halálról, és nem tartja szükségszerűen tragédiának, bűnnek pedig egészen bizonyosan nem. De ezen a reggelen két falubeli fiú biciklizett ki a régi tűztoronyhoz, és a harmadik lépcsőfordulóról meglátták Chase farmerdzsekijét.

1. 
Mama

1952 

  A reggel igazi augusztusi forrósággal perzselt, a láp nedves lehelete ködbe vonta a tölgyfákat és a fenyőket. A fűrészpálmák csoportjai között szokatlan csend honolt, csak egy levegőbe emelkedő gém lassú szárnycsapásainak zaja hallatszott a lagúna felől. És Kya, aki akkor még csak hatéves volt, hirtelen meghallotta, ahogy becsapódik a szúnyoghálós ajtó. Épp a hokedlin állt, a kukoricamálét súrolta a lábosból, de visszaeresztette az edényt a zavaros mosogatólébe. Nem hallatszott hang, csak a saját lélegzése. Ki lépett ki a viskóból? A mama nem lehetett. Ő sose hagyja becsapódni az ajtót. 
 De amikor Kya kiszaladt a tornácra, az anyját látta, hosszú barna szoknyát viselt, a pliszírozott anyag a bokáját verdeste, ahogy magas sarkú cipőjében távolodott a homokos gyalogösvényen. A kerek orrú cipő krokodilbőr-utánzatból volt. A mama egyetlen rendes cipője. Kya legszívesebben utánakiabált volna, de tudta, nem szabad felébreszteni a papát, így kinyitotta az ajtót és kiállt a téglából és deszkából összetákolt lépcsőre. Onnét a kék kisbőröndöt is látta a mama kezében. Kya máskor egy kutyakölyök magabiztosságával tudta, hogy az anyja zsíros barna papírba csomagolt hússal, vagy egy lógó fejű csirkével tér majd haza. De ahhoz sose vette fel a krokodilos magas sarkút, és sose vitt magával bőröndöt.
  A mama mindig visszanézett onnét, ahol a gyalogösvény találkozott az úttal, ilyenkor a magasba emelte a karját, fehér tenyerével intett, amikor ráfordult az ingoványos erdőkön, gyékénnyel benőtt lagúnákon át kanyargó útra, ami, ha a vízszint engedte, a városba vezetett. De aznap csak gyalogolt tovább, bizonytalanul billegve a keréknyomokban. Magas alakja még itt-ott felbukkant a fák közötti résekben, azután már csak a fehér kendő villant elő néha a levelek közül. Kya odarohant, ahonnét látszott az út, a mama onnan biztosan visszainteget még, de amikor odaért, már csak a bőrönd erdőtől elütő, idegen színét látta egy pillanatra, azután az is eltűnt. Nehéz érzés telepedett Kya mellkasára, sűrű, akár a fekete gyapotsár, miközben visszafelé igyekezett a lépcsőhöz, hogy ott várakozzon.
  Ő volt a legkisebb az öt gyerek közül, a többiek jóval idősebbek voltak nála, bár arra később már nem emlékezett, mennyivel. Mint a nyulak az alomban, ott laktak együtt, egymás hegyén-hátán, a mamával meg a papával az összetákolt viskóban, amelynek szúnyoghálós tornáca meredten bámult kifelé a tölgyek alól.
  Jodie, Kya bátyja, aki életkorban a legközelebb állt hozzá, de így is hét évvel idősebb volt nála, kilépett a házból és megállt a kislány mögött. Épp olyan sötét szeme és sötét haja volt, mint neki; ő tanította meg Kyát a madarak hangjára, a csillagok nevére, a csónak kormányzására a télisással benőtt vízen.
– Visszajön a mama – szólalt meg Jodie.
– Nem tudom. A krokodilos cipőjét vette fel. 
– Egy anya sose hagyja el a gyerekeit. Nem képes rá. 
– Te mesélted, hogy az a róka is otthagyta a kölykeit.
– Jó, de annak tiszta seb volt a lába. Éhen döglött volna, ha megpróbál élelmet szerezni magának meg a kölykeinek is. Jobban tette, hogy otthagyta őket, hogy fel bírjon gyógyulni, aztán újabb kölyköket szüljön, amikor már rendesen fel bírja nevelni őket. A mama nem éhezik, ő vissza fog jönni. – Jodie ebben egyáltalán nem volt olyan biztos, mint ahogy mutatta, inkább Kya megnyugtatására mondta ezt.
A kislány elszorult torokkal ezt suttogta:
– De a mama magával vitte azt a kék bőröndöt is, mintha valami nagy útra ment volna.

  A viskó a fűrészpálmák mögött állt, amelyek benőtték a zöldellő lagúnák füzérét szegélyező homokos síkságot, a távolban pedig ott terpeszkedett a lápvidék. Hosszú mérföldeken át zsinegfű borította, ami olyan ellenálló, hogy a sós vízben is megél, és itt-ott fák törték meg, amiket a szél a maga képére formált és hajlított. A viskó körül tölgyfák álltak, ezek eltakarták a legközelebb eső lagúnát, ahol úgy nyüzsgött az élet, hogy a víz felszíne valósággal fortyogott. A tenger felől sós levegő és sirályok rikácsolása sodródott feléjük a fák között.
  A területfoglalás módszere nem sokat változott itt az 1500-as évek óta. Az elszórt lápi birtokok hivatalosan nem voltak bejegyezve, a határokat természetes akadályokkal jelölték ki a törvényen kívüliek: itt egy patak, amott egy kiszáradt tölgyfa. Csak az épít kalyibát pálmafák mögé egy ingoványban, aki menekül valaki elől, vagy az útja végére ért.
  A lápot szaggatott partvonal őrizte, amit a korai felfedezők „az Atlanti-óceán temetője” névvel illettek, mert a veszélyes áramlatok, a dühöngő szelek és a sekély part menti vizek úgy gyűrték össze a hajókat a későbbi Észak-Karolina partvonala mentén, akár a papírcsákót. Az egyik tengerész naplójának tanúsága szerint „a part mentén hajóztunk… de bejárat nem mutatkozott… Vad vihar csapott le reánk… a nyílt tengerre kényszerültünk, hogy mentsük magunkat s a hajónkat, s egy erős, gyors áramlat sodort minket… Mivel a szárazföld itt… lápos és mocsaras vidék, visszatértünk hajónkra… Nem bátorítok senkit arra, hogy letelepedjen e vidéken.”
  Azok, akik komoly földterületeket kerestek, továbbálltak, ez a hírhedt lápvidék pedig háló lett, ahol fennakadt a gyülevész népség: fellázadt matrózok, hajótöröttek, adósok és szökevények, akik a háborúk, a hitelezők vagy a nekik nem tetsző törvények elől menekültek. Akiket megkímélt a malária és nem nyelt el a mocsár, idővel egyfajta multikulturális erdei törzset alkottak, egytől egyig képesek voltak egy szál fejszével kivágni egy kisebb erdőt és mérföldeken át üldözni egy szarvast. A folyami patkányokhoz hasonlóan mindenkinek megvolt a saját territóriuma, mégis muszáj volt beilleszkednie itt a peremvidéken, különben egyszer csak egyszerűen nyoma veszett a mocsárban. Kétszáz évvel később szökött rabszolgák is csatlakoztak hozzájuk, akik a lápvidékre menekültek és ittrekedteknek nevezték őket, valamint nincstelen, szorult helyzetben levő felszabadított rabszolgák, akik jobb híján a vízi világban szóródtak szét.
  Igaz, mostoha vidék volt, de nem szűkölködött semmiben. A nyüzsgő élet – izgága homoki rákok, iszapban botorkáló homárok, vízimadarak, halak, garnélák, osztrigák, hízott őzek és kövér vadludak – mindenütt jelen volt, a szárazon és a vízen is. Az olyan ember, aki nem volt rest kutatni a vacsorája után, itt soha nem halt éhen.
  Most, 1952-ben az elbirtokolt területek egy része már négy évszázada volt egymástól független, dokumentálatlan tulajdonosok kezében. A legtöbben a polgárháború előtt érkeztek. Mások később telepedtek le a környéken, főként a világháborúk után, ahonnan a férfiak nincstelenül és összetörten tértek vissza. A lápvidék nem korlátozta, hanem a maga képére formálta őket, és ahogy minden megszentelt föld, ez is mélyen magába temette a titkaikat. Senkit nem érdekelt, hogy ez a föld az övék, mert senki másnak nem kellett. Hiszen nem volt több puszta ingoványnál.
  A lápvidék lakói a whiskeyhez hasonlóan a saját törvényeiket is idecsempészték – mások voltak, mint a kőtáblára vésett vagy pergamenre felrótt rendszabályok, mélyebbek, a génjeikben hordozták őket. Ősi, természeti törvények, mint amiket a sólymoktól és a galamboktól lehet eltanulni. Amikor az embert sarokba szorítják, kétségbeesik vagy elszigetelődik, a közvetlen túlélést célzó ösztöneire támaszkodik. Gyors és igazságos. Mindörökre ezek maradnak az ütőkártyák, mivel ezek gyakrabban örökítődnek át egyik nemzedékről a másikra, mint a szelídebb gének. Ez nem erkölcsiség, hanem szimpla matematika. A galambok egymás közt épp annyit civakodnak, mint a sólymok.

  A mama aznap nem jött haza. Senki nem hozta szóba. A papa a legkevésbé. Bűzlött a haltól és az olcsó szesztől, és a fazekak fedőit csapkodta.
  – Mi van itten vacsorára?
  A fivérek és nővérek lesütött szemmel vonogatták a vállukat. A papa káromkodott egy cifrát, azután kisántikált, vissza, az erdőbe. Nem ez volt az első veszekedés, a mama párszor el is ment, de mindig visszajött, és felkapta azt, aki hagyta magát ölelgetni.
  A két idősebb lánytestvér vacsorát készített, vörösbabot, és hozzá kukoricakenyeret, de senki nem ült le az asztalhoz, ahogy a mamával szokás. Mindenki szedett magának babot a fazékból, a tetejére tett egy darab kenyeret, és a saját matracán, vagy a kopott kanapén ette meg.
  Kyának egy falat sem ment le a torkán. A tornác lépcsőjén ült és a gyalogutat nézte. A korához képest magas volt, csontsovány, a bőre mélyen napbarnított, a haja egyenes és fekete, akár a holló szárnya.
  Az őrködésnek a sötétség vetett véget. Igaz, a békák brekegése úgyis elnyomta volna a léptek zaját, de Kya azért fülelt a matracán fekve, odakint a tornácon. Aznap reggel még arra ébredt, hogy szalonna sistereg a vasserpenyőben és a fával fűtött tűzhely felől barnuló pogácsa illata száll. Felvette a kantáros nadrágját és kiszaladt a konyhába, hogy kirakja a tányérokat meg a villákat. Kiszedegette a zsizsiket a kukoricadarából. Ilyenkor hajnalban a mama általában széles mosollyal ölelte meg – „Jó reggelt az én kedvenc kislányomnak!” –, azután kettesben nekiláttak a házimunkának, tánclépésben. A mama néha népdalokat énekelt vagy rigmusokat szavalt: „Ez a malac piacra ment.” Vagy táncra perdült Kyával, a lábuk addig dobogott a farostlemez padlón, amíg az elemes táskarádióban el nem halt a zene, ami mintha egy hordó mélyéről szólt volna. Akadtak olyan reggelek is, amikor a mama felnőtt dolgokról beszélt, amit Kya nem értett, de úgy gondolta, a mamából muszáj kijönnie a szavaknak, és a bőrén keresztül szívta magába őket, miközben megrakta a tüzet. Közben pedig úgy bólogatott, mintha értené.
  Ezután következett a sürgés-forgás, amikor mindenkit felkeltettek és megetettek. A papa nem vett részt ebben. Neki két üzemmódja volt: vagy hallgatott, vagy kiabált. Úgyhogy senki se bánta, ha átaludta a reggelit, vagy egyáltalán nem jött haza.
  De aznap reggel a mama csendes volt – a mosolya eltűnt, a szeme kivörösödött. Fehér kendőjét kalóz módra, mélyen a homlokába húzva kötötte a fejére, egy véraláfutás lilás-sárga pereme kandikált ki alóla. A mama rögtön reggeli után, még a mosogatás előtt, betette pár holmiját a kisbőröndbe, és elindult a gyalogúton.

44512009. sy475 43837634. sy475 49864151. sx318 sy475 52635443. sx318 sy475 50625669. sy475 44661757. sy475 50262592. sx318 49903540. sy475


Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése