2020. április 17., péntek

" Fél aranyért annyi könyvet lopok neked, amennyit szeretnél (...)" | Értékelés + Beleolvasó | On Sai: Álruhában (Vágymágusok 1.)



On Sai: Álruhában (Vágymágusok 1.)
Fülszöveg


Lehet barátság férfi és nő között?

Szépvölgyi Rianna egy eldugott völgy grófkisasszonya, aki bogaras atyjával és zenész ikeröccsével él. Rianna férfiruhában van, amikor balszerencséjére találkozik Ras parancsnokkal, aki a hazaérkező hírhedt Kartal hercegnek gyűjt katonákat. Riannát összecseréli az ikertestvérével, és magával viszi. Ha rájönnek, hogy Rianna lány, kiirthatják felségárulásért a családját.
Vajon sikerül visszacserélnie magát, mielőtt lelepleződik?
De mit tegyen addig a férfiasan vonzó Ras, a magát mutogató jóképű Mort és a vad Lidérc közelében, ha a mágiája csalogatja a férfiakat? Míg a hercegre várnak, valaki vadászni kezd a csapatra. Rianna nem számíthat másra, csak az eszére, és egy hajmeresztő szövetségesre,
miközben őket lesi a természet, ami hol a halálukat akarja, hol pedig illetlenül valami mást.
„…amikor reggelente álmosan felnézel a tornyokra vagy megcirógatod a falat, az ember azt kívánja, bárcsak ő lenne a kezed alatt.”

Éld át izgalmas és mágikusan érzéki kalandjait!


Ha On Sai könyvet veszek a kezembe, biztos lehetek abban, hogy valami különleges utazásban lesz részem. Így volt ez a Vágymágusok esetében is, amely több szempontból is a kedvemre való volt.  
Egyrészt ez egy vérbeli fantasy, teli mágusokkal, varázslattal, fordulatos cselekménnyel és igazán egyedi ötletekkel. Nagyon érdekes volt például, hogy nemcsak az emberek, de a természet élő, vagy akár élettelen szereplői is varázserővel bírnak a történetben. És ezt az erőt sokszor épp az emberek kárára, az emberek ellen használják. Másrészt a főhős egy igazán tökös lány, Rianna, aki a véletlenek furcsa játékának köszönhetően kénytelen ikerfivére bőrébe bújva helyettesíteni őt a vágymágusok kiképzése során. 
Apropó vágymágusok! A történetet szinte az elejétől fogva finom erotikus utalások, jelenetek gazdagítják, melyhez megmosolyogni valóan egyedi szóhasználatot talált ki On Sai. "szőlőcske", "szőlőinda" "szőlőoltás" :-)
Később ezek az erotikus jelenetek egyre nagyobb szerepet kaptak, olykor még kissé bizarr érzéseket is keltve bennem. Aztán valahol a történet közepe felé, Riannával együtt világosodtam meg, és döbbentem rá a szexualitás és a mágia kapcsolatára. S arra, hogy a könyv címe mennyire találó! 
Tudom, nincsen fantasy erotikus jelenetek nélkül, de a Vágymágusokban a szexualitásnak egészen más, varázslatos jelentősége van. Ezért aztán kissé nehezen tudtam azt felfogni, hogy hogyan nem jönnek rá a Rianna bűvkörébe került férfiak, Ras, Mort vagy Lidérc,hogy egy nővel van dolguk. Tudom, tudom: szipolyok már nem léteznek... De akkor is!
Amit még muszáj megemlítenem, az a történet egészét átható On Sai-ra jellemző egyedi humor, melynek köszönhetően még a legnagyobb izgalmak közepette is vigyorogva olvastam a könyvet.  
Ha egy olyan könyvre vágysz, ami nem szokványos, nem beskatulyázható, mindenképpen tegyél próbát On Sai vágymágusaival! Az egyetlen dolog, amit szipolyként elszív tőled ez a történet, az az időd. De cserébe, egy igazán különleges utazással ajándékoz meg. Tehát nyugodtan vállald a kockázatot, megéri!

Végül egy olyan szösszenet a könyvből, amit mi könyvmolyok igazán irigyelhetünk Riannától:
"- Fél aranyért annyi könyvet lopok neked, amennyit szeretnél - suttogta a fülembe Lidérc nesztelenül mögém kerülve."


1. fejezet
Szép‑völgy titka


A hegytetőn álltam, és próbáltam kacéran viselkedni a szél- lel, de valljuk be, túl hűvös volt hozzá. A balladák szerint az ősanyáim egy szál fátyolban táncoltak az erdőkben. Kezdem érteni, miért van a füveskönyvben ötféle recept a felfázásra.
Ősz volt, és egy kis napfényért rimánkodtam. Bár a köd miatt nem láttam, de tudtam, hogy a zöld lombok között egyre híznak a rozsdamarta foltok, napról napra több a sárguló levél. Idén sem volt jó termés. Két napsütéses nap kellene a körtéknek, hogy beérjenek, utána mágiával meg tudnám aszalni őket. Mióta örökké felhős az ég a királyságban, az aszalt gyümölcs drágább, mint az arany. Szép-völgy, sok más dolog mellett, ebben fizette az adót a királynak.
– Szél! Csak egy kicsit fújj! Oszlasd el a ködöt! Kérlek szépen!
Máskor a szél megcirógatott és incselkedve a ruhám alá bújt, megérintette a mellemet. Nem szeretnék rosszat mondani róla, de néha… nagyon is illetlen volt; mint valami szemtelen suhanc, úgy viselkedett. Roan, az ikertestvérem szerint mindössze képzelgek, a szél csak szél, és megártottak nekem a balladák.
Milyen butaság! Én hiszek a balladákban.
Ma a szélnek nem volt kedve játszani. Már reggel óta meglapult. Hallgattak a madarak is, megszűnt a csiripelés és füttyögés, csak a köd kúszott elő.
Más volt ez, mint az őszi ködök, melyek hajnalban megülnek a völgyön. Ez a köd a hegyhátról gomolygott lefelé, mintha az erdő nyomasztó lehelete lenne. Még soha nem láttam ilyen telt, különös párát.
Roan nem mert feljönni a hegyre. Néha annyira gyáva tud lenni! Így aztán férfigúnyát húztam, és én jöttem kérlelni a természetet.
– Kérlek, drága szél… Eh, ha ilyen vagy, én is undok leszek veled… 
Arra gondoltam, erőszakkal parancsolnom kéne a szélnek. Összeérintettem a jobb kezemen az öt ujjamat, majd hirtelen kinyitottam, és közben a mágusok ősi varázsszavát kiáltottam: 
– Krash! 
Semmi nem történt. A testemben nem lobbant fel a mágia. A délután ugyanolyan szürke maradt, bár a köd mintha figyelni kezdett volna.
Felsóhajtottam. Ennyit rólam! Esetlen vagyok, mint mindenben. Rondán hímzek, a hárfa sem az erősségem, a kacérkodásról nem is beszélve. A mágia meg… Női mágusként nem is élhetnék itt, a magamfajtát csecsemőként begyűjti és varázstalanítja Kilgram király.
Talán Roan, az öcsém egyszer képes lesz uralni a természetet, bár nem tanult a Néma várban mágiát. De én?
Nekem legfeljebb életveszélyben sikerült egy-egy varázslat, inkább csak gyógyítani tudtam. Azt is csak addig, míg ki nem merült az erőm. Két kartörés még belefért, de a harmadiknál a szerveim elkezdték felemészteni magukat. Nem vagyok jó semmire.
– Szél, szél, miért vagy ilyen? Krash! – mondtam ingerülten, és próbáltam kimondani a szó végén azt a néma h betűt. A kezemről megfeledkeztem, pedig a körmöket kupacba kell rendezni, nélküle nincs mágia. 
Hirtelen ág reccsent mögöttem. 
Ijedten megpördültem. 
Férfiruhában voltam, a mellem szorosan lekötve, mégis a torkomig kúszott a rettegés, a fémes íze megült a nyelvemen. 
– Roan úrfi! Merre vagy? A kulcsárnő hívat!
Az egyik falubeli kölyök szaladt ki az erdőből. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy a szatócs nagyobbik fia. Amikor észrevett, lihegve megtorpant a szikla tövében, onnan nézett föl rám.
Finona úrhölgy és a barátai átjöttek Rianna kisasszonyhoz beteglátogatóba.
Megnyugodva nyeltem egyet, és megszólaltam. A hangom eleve mélyebb volt sok lányénál, de már megszoktam, hogy ezt is lejjebb vigyem:
– No, és mi dolgom vélük? Jó húgom beteg, bizonyára nem tudta fogadni őket.
– Rianna kisasszony hárfázott a vendégeknek. 
Hárfáztam? Meglepődtem.
Aztán rájöttem, hogy az öcsém balszerencsés lehetett. Bizonyára az első emeleti zeneteremben gyakorolt, és kihallatszott a játéka az udvarra. Innét kezdve nem mondhatta, hogy a „kisasszony gyengélkedik”, hanem fölkapta valamelyik fűző nélküli, könnyen felvehető ruhámat. Remélem, a kéket, az nagyon jól áll rajtunk.
– Mást nem üzent Kimcse néne, te gyerek?
– De. – A kölyök elvigyorodott. – Azt, hogy ne beszéljen csúnyán az úrfi, mert kimossa a száját!
Értetlenül néztem rá. Miért kéne szitkozódnom?
Aztán hirtelen fölfogtam.
A gyerek több vendégről beszélt. 
– Ki van az úrhölggyel? – kérdeztem gyanakodva. 
– Imola kisasszony, és még két úr.  
Fini bizonyára a hódolójával jött. Roan nem sejthette. Beengedte őket a zeneszobába, és most ott ülnek egy féltékeny mágus mellett.
– A lépfene csókolná homlokon azt az ostoba libát! – szaladt ki a számon. 
Ha Roan dühös lesz, a mágiája fellobban. Vázák robbannak körülötte, sőt, akár végtagok is szakadhatnak! Vagy fölgyújthatja a kastélyt!
A gyerek eltátotta a száját, de nem törődtem vele. Leugrottam a szikláról, és füttyentettem a barna kancának. Pillanatokon belül már a lefelé vezető ösvényen nyargaltam.
Szinte vakon haladtam, csak az ösztönöm vezetett, a szürkés köd megült a fák között, nehéz párája a mellkasomra telepedett. A fák körvonalai sem látszottak, csak a tejfehér sűrűség. Ám a ló ismerte az utat, és rábíztam magam.
A hegyi ösvény hamarosan egy szekérútba torkollott, a kancám patája tompán dobogott a keményebb talajon. A völgybe vezető egyetlen úton jártam. A köd egyre keményebb, sűrűbb lett, éreztem, hogy éber, és figyel. A nyakszirtemen felálltak a szőrpihék tőle.
– Hó! – üvöltött váratlanul egy rémült férfihang előttem. A ködből emberek és egy felborult szekér körvonala villant elő. – Vigyázzatok!
Belém hasított a rémület. Már nem tudtam megállni, túl gyorsan vágtattam, éreztem, hogy a nyakamat fogom szegni. Vagy, ami roszszabb, az ő nyakukat. Én szipoly vagyok, meg tudom gyógyítani magamat, de ők belehalnak.
Ösztönösen elengedtem a jobbommal a kantárt, és az ujjaimat öntudatlanul érintettem össze, majd rántottam szét, mintha a vizet ráznám le: 
– Krash! – ordítottam a lónak. A mágia szava karcosan, keményen szakadt ki belőlem. A h betű úgy hörgött, mint még soha.
Az állat ugrott. Az erőm magasabbra emelte, átlendítette az akadályon. Elsuhantunk az ijedt férfiak fölött. Hatalmas dobbanással értünk földet, majdnem kiestem a nyeregből.
Mire visszanyertem az egyensúlyomat, már rég messze jártam, a ló száguldott tovább. A férfiak döbbent kiáltása elhalt mögöttem. A szívem a torkomban dobogott. 
A rémület örömbe csapott át, amikor felfogtam, hogy varázsoltam. 
Én!  
A Földanyára! Végre sikerült! Eddig csak apróbb trükköket tudtam, mint kicsalogatni a vizet a körtékből. Legtöbbször csak szépen kérleltem az elemeket, és néha meghallgattak.
De ez igazi, aktív varázslat volt! Csurig telt a szívem örömmel. Milyen ösztönösen jött!
Ajjaj, de mi van, ha elterjed a híre?!
– Nyugalom… – mormogtam. Férfiak varázsolhatnak, Roan ruhája megvéd mindentől. Ő lajstromba vett mágikus képességű volt, csak épp tizenkét évesen nem ment át a vizsgán. Nem is akart.
Ez a köd… Ezek az emberek biztosan kereskedők voltak, és eltévedtek. A völgyön át ritkán haladt utazó, inkább Finonáék birtokán mennek, nekik volt vásároztatási joguk, és hetente piacuk. 
Vissza kéne fordulni, segíteni… 
De nem! Roan most fontosabb! Ha elveszti az önuralmát…  
Hogy hozhatott Finona idegen férfit a házunkba?! Ostoba liba!
Csak három hónapja, hogy Roan szerelmet vallott neki, ő meg kinevette, és azt mondta, ilyen szépséggel a királyi családból akar férjet, nem egy elszegényedett gróf vézna fiát.
Amikor leértem a faluba, ügetésre váltottam, nehogy elgázoljak valakit. Pár ismerős legény láttán elmélyítettem a hangom, és odakiáltottam:
– Hé, fiúk! Felborult egy szekér az úton, nézzétek meg!
– Igenis, Roan úrfi!
A szavamra azonnal ugrottak. Elégedetten intettem. Midőn eszembe jutott, hogy nem nekem engedelmeskednek, hanem az öcsémnek, keserű nyál gyűlt a számban. Mindig is láthatatlan voltam. Nemcsak a falubelieknek, hanem atyámnak is.
A falunk nagy volt, majdnem kétszázan laktak benne, a takaros kis vályogházak előtt piros és sárga virágok nyíltak, az élénk színeket még a ködben is ki lehetett venni. Most is nyüzsgő élet folyt az udvarokon, serényen készültek a cipők, szőttesek, szépen csomózott kötelek, de csak a hangokat hallottam, nem láttam be.
Ahogy odaértem a kúriánk elé, beügettem az udvarra. A húszszobás kastélyt a hegy mészkőfalába vájták. Hajdan a királyság gyöngyszeme volt, amikor még a családunk birtokolta az egész megyét, és csodájára jártak költők, festők, szobrászok. 
A tetőn őrt álló vízköpőket szerettem a legjobban. Amikor gyerek voltam, álmomban mindig daloltak. Roan nem hitte el, de mikor megsúgtam anyának, ő kacagott, és azt mondta, ha nagy leszek, egy éjjel majd ébren is hallom a dalukat. 
Anya azonban meghalt, és a mesék is eltűntek vele. A kastélyon kicsorbultak a lépcsőfokok, pár helyen hiányzott az üveg, és a szegénység ezer apró jele mutatta, hogy senkik vagyunk. Három szolgálónk hiába szerette ezt a helyet, nem bírtak lépést tartani az enyészettel.
– Hát megjöttél? – szaladt elém Kimcse néne. 
Vézna, izgő-mozgó öregasszony volt, bőre kissé sötétebb, mint a miénk, mert a Forró-partokról származott. Úgy törölte a kötényébe a kezét, mintha az én nyakam is benne lenne. Ő volt az egyetlen, aki meg tudott különböztetni az ikertestvéremtől. 
– Megmondtam én, nem lesz jó vége… 
– A vendégek? 
– Még élnek – suttogta. – Siess, kincsem! 
 
© Könyvmolyképző Kiadó, 2019


Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése