2020. április 20., hétfő

"Néha a legegyszerűbb pillanatokból lesznek a legértékesebb emlékek." | Értékelés + Beleolvasó + Borítók| Jay McLean: Kick Push - Lebegés



Jay McLean: Kick, Push – Lebegés (Lebegés 1.)
Fülszöveg


A deszkázásban van egy utánozhatatlan pillanat. Egyetlen másodpercig tart az egész. Ha jó vagy, kettőig. Ha nagyon jó, háromig. A pillanat, amikor a levegőben vagy, a deszka valahol alattad, körülötted pedig semmi más, csak a lendület szele. A lebegés.

Tizenhat éves énem úgy gondolta, ez a legjobb érzés a világon. Aztán tizenhét évesen született egy kisfiam. És onnantól minden pillanat utánozhatatlanná vált. Még az a fájdalmas pillanat is, amikor az anyja elhagyott minket.

Tizenhét éves. Egyedülálló. Apa.

Ez lett az életem. Mégis valahogy mindennap megtaláltam a lebegés érzését; vagy legalábbis elhitettem magammal. De hazudtam – magamnak és a környezetemnek is.
Mindaddig, amíg fel nem bukkant ő: kreol bőr, hollófekete haj, smaragdszínű szemek.

Tudod, mi a szívás abban, ha a levegőben vagy? Valahogy le is kell jönni onnan. Van, hogy sikerül a trükk és a deszkára érkezel. Aztán ellököd magad és gurulsz tovább. De van, hogy elbuksz. Méghozzá nagyot. Olyankor pedig nem könnyű felállni, leporolni magad és újrakezdeni. Különösen akkor, ha a smaragdszín szemű lány droggá vált az életedben, te pedig méreggé az övében.


Ha röviden kellene összefoglalni: szívet tépő volt. Az eleje kissé lassan indult be számomra, Josh és Tommy azonban nagyon hamar a szívem csücske lett. Számomra felfoghatatlan, hogy dobhatja el valaki egyik pillanatról a másikra a gyermekét. Még csak azt sem lehet mondani, hogy Josh és Natalie felelőtlenül viselkedett, hiszen mint megtudtuk, Tommy egy véletlen baleset folytán jött létre. Ilyenkor visszatekintve az eddigi olvasmányaimra el szoktam gondolkodni, hogy a "kilyukadt a gumi" valami amerikai szleng vagy az államokban ilyen sok hibás óvszert dobnak piacra. Aztán jön a következő "érdekesség", hogy egy kiskorú gyereket simán kidobhatnak a szülei (gyakorlatilag az utcára), anélkül, hogy ez bármilyen hatóságnak feltűnt volna. És ha a véletlen nem sodorja az útjukba Chazaraet, ki tudja, mi lett volna velük. Ekkor szakadt meg a szívem először. Aztán nagyon hálás voltam Robby és Kim hozzáállásáért is. Becca megjelenése új színeket hozott a történetbe, a múltjában megbújó tragédiát rögtön sejteni lehetett. Mondjuk megtörte a klisét, hogy nem az által szenvedett, akitől általában a lánygyermekek szoktak. Sajnos volt néhány gyomorforgató része az életének. Tommy imádnivaló volt végig, és nagyon örültem, hogy ők hárman milyen erős egységet alkotnak. Ami viszont most is problémát jelentett számomra, hogy mennyi konfliktust el lehetne kerülni, ha az emberek nyíltan meg tudnák beszélni egymással a gondjaikat. Még ha a múltjukat nem is osztják meg egymással, a jövőjük - már ha közösen képzelik - igenis a másikra is tartozik. Natalie-t, Josh szüleit (igen, az anyját is) gyűlöltem, és ezen a könyv végének eseményei mit sem enyhítettek. A függővéggel sem igazán vagyok kibékülve, szerintem még egy 100 oldal alatt el lehetett volna jutni a happy endig. Bár azt hiszem, értem, miféle történetszálat fog az írónő beleszőni a 2. részbe. Mindenesetre olvasni fogom a folytatást, az tuti, remélem hamar jön magyarul!


Prológus

A szemem csukva volt, mégis éreztem minden követ, minden buckát, a járda valamennyi repedését. A kerekek forogtak – szoros tapadásban, tökéletes egységben a talajjal.
A deszka, a talaj és én egyek voltunk – sem rejtegetni-, sem vesztenivalónk nem volt.
Hallottam a kosárlabda pattogását, aztán a pillanatnyi csendet,
miután visszapattant a vasgyűrűről. Amikor Hunter karistolva átszelte az egypalánkos pályát, ahova gyerekkorunk óta lejártunk, a
nyomában kavics spriccelt szerteszét az aszfalton. Kinyitottam a szemem, a lábam a deszka végére tettem, lassítottam és megálltam. Nem
álltam be hozzá skateballozni, mint annyiszor, hanem leültem a padra. A hátam – mint mondani szokás – meggörnyedt az imént a vállamra helyezett teher súlya alatt.
– Mi a gond? – ült le mellém Hunter.
Ő a legjobb barátom, amióta csak az eszemet tudom, vagyis nyilván egyből kiszúrta. Vagy lehet, hogy csak szarul lepleztem. Lenéztem a deszkára, közben ide-oda lökdöstem a lábammal. A legjobb
lett volna felpattanni rá, elsuhanni és egyedül lenni.
Csak én, a deszka és a kerekek forgása.
– Natalie azt mondja, terhes.
Hunter a deszkám elejére lépett, hogy megállítsa.
– Hogy mi?
Türelmetlenség érződött a hangján, de nem néztem fel rá. Nem
akartam látni, mi van a szemében. Valószínűleg szánalom.
– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte.
Megvontam a vállam.
– Csak közölte velem a hírt, aztán elküldött, azt mondta, ez az ő
döntése, nem akarja, hogy beleszóljak.
– Ez hülyeség!
Megint vállat vontam.
– Nem volt jobb ötletem, úgyhogy azt csináltam, amit kért.
– Te mit szeretnél?
– Nem gondolni rá.
– Nem tehetsz úgy, mintha semmi sem lenne!
Felemeltem a fejem, de továbbra sem néztem rá.
– Azért nem akarok gondolkozni, mert nem akarom, hogy a fejem és a szívem ráálljon valamire, miközben lehet, hogy ő pont az ellenkezőjét választja.
– Sajnálom – mondta Hunter, én pedig felröhögtem. Most komolyan! Mi mást tehettem volna? – Nem is tudtam, hogy már szexeltetek – tette hozzá.
– Kétszer – mondtam. – A másodiknál elszakadt a gumi.
– Ezt a kibaszást!
Hátradőltem, és keresztbe fontam a karomat.
– Ja. Ezzel elég jól körülírtad.
Hangosat sóhajtott, én továbbra sem bírtam ránézni.
– Szóval megvárjuk, hogy dönt, és akkor kitaláljuk.
– Megvárjuk?
– Mindig egy csapat leszünk, Josh, bármi van.
Felálltam.
– Na, szeva, Hunter! – Az egyik lábam máris a deszkán volt, a másikkal ellöktem magam, aztán hazafelé egész úton azon gondolkodtam, vajon mi lehetett Hunter arcára írva, amikor kiejtettem a számon, hogy „terhes”. Röhögtem. Idióta dolog volt röhögni, de mint mondtam, nem igazán tehettem mást.
Natalie két héten keresztül csak mondta és mondta a magáét, én meg hallgattam. Ezerszer is körbejárta, elismételte ugyanazokat a kérdéseket. Aztán egyik nap leült mellém az iskola büféjében, és a hasára húzta a kezemet. A tekintetünk összefonódott. A válla mögé vetette szőke haját, a szeme csillogott. És akkor mosolyogva megszólalt:
– Megígéred, hogy együtt csináljuk? – kérdezte.
Azon kaptam magam, hogy én is mosolygok.
– Még szép! – feleltem. És komolyan is gondoltam.
Tizenhat évesek voltunk, és gyereket vártunk. És abban a pillanatban boldogok voltunk.
Először az ő szüleinek mondtuk el. Natalie azt mondta, egyszerűbb lenne, ha egyedül csinálná, de nem mentem bele. Ő meg a gyerek az én leendő családom, szóval holtbiztos, hogy vállalom értük a felelősséget. A szülei nem repestek. Az apja úgy tűnt, mint aki szívesen bemosna nekem egyet. Őszintén szólva erre fel is voltam készülve. Natalie, akárcsak én, egyetlen gyerek volt, a szülei szeme fénye.
Igaz, nem sokat látta őket. Az apja valami ipari ingatlanokban utazó nagyágyú volt, és rengeteget volt úton, az anyja pedig mint trófeafeleség mindenhova elkísérte. Mindenesetre szerencsénk volt, mert megértették, hogy a mi döntésünk, megtartjuk-e a gyereket, és azt mondták, bizonyos szintig támogatni is fognak minket. Bár ők már felneveltek egy gyereket, és nem állnak készen egy unokára, úgyhogy azért ne számítsunk túl sokra.
Az én szüleim? Na, az már egy kicsit másképp alakult. Az apám megtette, amit Natalie apja nem. Igen. Bemosott nekem egyet. Az anyám zokogott. Natalie zokogott. A szüleim ordibáltak egy sort. Az anyám valami olyasmit motyogott, hogy minden vasárnap magával kellett volna cipelnie a templomba. Az apám azt mondta, selejt vagyok, és közölte, hogy csomagoljak össze és húzzak el. Az anyám tovább zokogott. Belekapaszkodtam a pillantásába, és a szememmel kérleltem, hogy térítse észhez apát. Szavak nélkül is megértette, mit kérek tőle, de azt mondta:
– Nem, Joshua. Ez a te hibád. Neked kell felelned a következményekért.
Úgy tettem, ahogy mondták. Összeszedtem a cuccaimat, és elmentem. Nekem senki se mondja a gyerekemre, hogy hiba! Senki!
Natalie hazaautózott.
Én pedig elgurultam Hunterékhez.
Amint meglátta a kezemben a táskát és a friss véraláfutást a szemem alatt, kitárta az ajtót.
Egy időre megkaptam a vendégszobájukat, és tojáshéjakon lépdelve kerülgettem Hunter idegbeteg apját. Aztán egy nap Hunter előállt a kérdéssel:
– Nem akarunk nézni valami kecót, vagy ilyesmi? Szerezhetnénk valami munkát, és eloszthatnánk a lakbért.
Nem kellett kimondania, így is értettem, mi a pálya. Az apja azt akarja, hogy tűnjek el.
– Szívesen felajánlanám neked a vendégházat, de oda most az anyám költözött be.
– Mi?
– Ja. Gondolom, így nincs annyira szem előtt a piálása.
Felhívtam Natalie-t. Eljött értem kocsival, és elvitt magukhoz.
A szülei azt mondták, az enyém lehet az alagsori szoba, amíg valami jobbat nem találok, csak senki ne tudjon róla. Nem akartak olyan szülőknek tűnni, akik pártolják a szexet meg a kiskorú terhességet. Mivel sokat utaztak, szépen berendezkedtünk Natalie-val az ideiglenes szobámban, és egészen olyanok voltunk, mint egy boldog család. Sosem veszekedtünk, sosem bántottuk egymást. Jó volt. Már-már tökéletes.
A szüleim egyszer sem kerestek.
Összeadtuk a pénzünket, meg amit az anyja titokban adott Natalie-nak, hogy legyen miből megvennünk a babaruhát, a pelenkát meg minden mást, amiről az internet kiokosított minket. Együtt jártunk minden vizsgálatra, aztán amikor kezdett tényleg látszani rajta, nem titkolta tovább sem az iskolában, sem máshol. Büszke voltam rá. Büszke voltam magunkra. És aznap, amikor Thomas Joshua Christian megszületett, én voltam a legboldogabb ember ezen az egész elcseszett világon.
Natalie közölte, hogy nem akarja, hogy a nevemre vegyem, azt mondta, meg akarja várni, amíg összeházasodunk, és akkor majd megváltoztatja… valami olyasmi miatt, mert nem akarta, hogy mások rossz szemmel nézzenek rá, amiért nem egyezik a vezetéknevük.
Én hülyeségnek tartottam, de annyira hisztis lett a terhessége végére, hogy kerültem a felesleges vitákat, és hagytam, hogy mindenben ő döntsön.
Komolyan jó lenne tudni, mi történt a szülés előtti hónapok és a szülés utáni pár hét között. Mármint azon kívül, hogy a baba megszületett. Natalie folyton csak panaszkodott: a szoptatás miatt, a kimerültség miatt, meg hogy mindent egyedül kell csinálnia, hogy nem segítek. Nem tudtam, mi többet tehetnék. Én pelenkáztam, én öltöztettem a gyereket. Még a szoptatásokhoz is felkeltem, hogy Natalie ne érezze magát egedül. Tisztában voltam vele, hogy ki van merülve, ezért amiben csak tudtam, segítettem neki.
Vége lett a boldog családosdinak, a veszekedés nélküli együttélésnek, a tökéletes napoknak.
Köddé vált az egész.
Ahogy Tommy egy hónapos születésnapján Natalie is.
Az éjszaka közepén Tommy sírására ébredtem. Az egész házat körbejártam, de Natalie-t sehol sem találtam. A szülei hálószobájába is bekopogtam, hogy megkérdezzem, hol van. Azt mondták, fogalmuk sincs, és aludtak tovább. Közben a baba mindvégig éhesen sírt a karomban.
Felhívtam.
Nem vette fel.
Megnéztem, ott van-e a kocsija.
Nem volt.
És akkor megláttam: az éjjeliszekrényemen, a bekeretezett családi fényképünk mellett egy cetli állt.
Sajnálom, Josh, egyszerűen nem megy.

© Könyvmolyképző Kiadó, 2019


3182427530289887. sy475 25908870. sy475


Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése