2020. április 23., csütörtök

"Ó, Mikey, nagyon is jó felé megyünk. Ne aggódj. Bízz bennem." | Értékelés + Beleolvasó | Patricia Gibney: Titkok terhe



Fülszöveg


A ​város, amely tele van titokkal… és most egy újabb gyilkos közeleg.

Egy fülledt nyári estén a tizenegy éves Mikey Discroll elindul hazafelé a barátjától. Összezúzott testét két nappal később találják meg helyi kamaszok egy virágágyásban.
Az ügyet Lottie Parker nyomozó kapja meg, amely ezúttal személyes: fiának, Seannak egy kedves barátjáról van szó. Mikey a lepusztult Munbally lakótelepen élt a város másik végén, és Sean szerint a fiú viselkedésében nem volt semmi szokatlan. Lottie nem tudja leküzdeni gyanakvását, hogy fia talán rejteget valamit előle…
Néhány nappal később a közeli tó vadvirágos partján újabb halott fiút találnak.
Bomlott elméjű elkövető után indul meg a hajsza, ám ahhoz, hogy a tettest elkaphassa, Lottie-nak rejtélyek szövevényes hálóját kell kibogoznia, amelyet Mikey barátai olyan elszántan titkolnak. Mindenki titkolózik, de vajon kit akarnak megóvni ezzel? Vajon Lottie, aki fia életét féltve küzd, idejében megtalálja a gyilkost?

Karin Slaughter, Robert Dugoni és Rachel Abbott rajongói imádni fogják Patricia Gibney legújabb, borzongató thrillerét. A Maradj csöndben az utolsó oldalakig fenntartja a feszültséget.



Lottie Parker csapatának újabb, immár 5. nyomozását követhettem nyomon Patricia Gibney Titkok terhe című könyvében. A gyilkosságok maguk is borzasztó események, de mivel ebben az esetben az áldozatok gyerekek, így ez hatványozottan igaz erre a történetre. 
Az előző részekhez hasonlóan az írónő most is rövid, pörgős fejezetekben tagolta a több szálon futó cselekményt. Sőt, a fejezeteken belül több szereplő gondolataiba is bepillantást nyerhettem. Ezt általában szeretem, de  most a történet elején nem volt könnyű számomra követni, hogy ki kicsoda, olyan sok volt a mellékszereplő. Később aztán a gyilkos gondolataiból ízelítőt kaptam. Ha ezzel az volt az írónő célja, hogy sokkolja az olvasókat, akkor nálam biztosan célba talált. Szinte hidegrázásom volt a beteges elmétől. 
Amúgy az események olyan gyorsan pörögtek, hogy amikor szembesültem  a    " Negyedik nap" felirattal, teljesen megdöbbentem: Még csak három nap telt el?!  Olyan sok minden történt ugyanis, mintha hosszabb ideje tartana a nyomozás. Ezt az érzést erősítette az is, ahogy a rendőrkapitány viselkedett a nyomozócsapattal, mintha azok hetek óta egy helyben topognának. Igazán idegesítőre sikerült a figurája. Sokszor nem is értettem, hogy volt képes a nyomozónő lenyelni főnöke folyamatos agresszióját, bunkó modorát.
És nem elég a munkahelyi stressz, Lottie magánélete sem lett egyszerűbb. Mivel kényszerűségből anyjához kellett költöznie, nemcsak a gyermekeivel, de anyjával is állandó harcot kellett vívnia. Olvasás közben többször eszembe jutott, hogy hogyan lehet ép ésszel hosszú éveken keresztül végezni ezt a munkát, ennyi borzalommal szembesülni megnyugtató otthoni háttér nélkül... 

Dr. House óta  tudjuk, hogy minden páciens hazudik. Hát ez a  nyomozásban érintett személyek majd mindegyikéről is elmondható. Ki ostobaságból, ki számításból, mások szégyenérzetüktől vezérelve állítanak valótlan dolgokat, és nyomozó legyen a talpán, aki a rengeteg titok és hazugság hálóját ki tudja bogozni. Főként, ha szorít az idő, és egy gyerek élete a tét... 

A történet azontúl, hogy igazán valóság szagú, izgalmas, feszültséggel teli krimi, elgondolkodtató is egyben. Mi szülők mennyire ismerjük/ismerhetjük gyermekeinket? Nem rejtegetnek-e súlyos titkokat? Szörnyű belegondolni, hogy bármennyire is igyekszünk, mégsem védhetjük meg őket mindentől.

Prológus

A házak kéményéből áradó füst szúrós szaga kaparta a torkát. Sietve haladt tovább, számolva közben a másodperceket. De egyre kevésbé tudott a számolásra figyelni, ahogy a hasa mind jobban görcsölt. Térdre esett, kezét az alhasához kapta. 
  A kihalt sétányt utcai lámpák világították meg. A lány farmerja már teljesen elázott, és ő nem volt biztos benne, eső vagy vér áztatta-e. Remélte, hogy nem vér. Újabb görcsroham rántotta össze. Ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson. 
 Az esőcseppek szurkálták a bőrét, mintha legalábbis apró kavicsok zúgtak volna rá. Meglepte ez az érzés, mert mielőtt az eső eleredt volna, csakis a hasa fájdalmát érezte. Zuhogni kezdett, rajta pedig nem volt dzseki, pólója csakhamar elázott, akárcsak a nadrágja és cipője. 
  Balra fordult, és a focipálya felé indult, de a klubház körül égtek a lámpák, és embereket is látott. Biztos buliznak, gondolta, így hát visszafordult arra, amerről jött, de összegörnyedt a fájdalom újabb hullámától.
  – Még ne… Még ne! – kiáltott a sötét égre.
  Az eső csillapodott. Öt perccel később a lány már elérte a csatorna alatt húzódó aluljáró bejáratát. Nem, nem mehet vissza a városba… Valaki még meglátná. És nem akarta, hogy bárki is ilyen állapotban lássa. Így is épp eleget pletykáltak róla. Felmászott hát a csúszós töltésen a vízparti kavicsos ösvényre, és nekiiramodott a teleszemetelt nádas mellett. Mintha valakit hallott volna maga mögött, de ahhoz már nem volt ereje, hogy hátranézzen. Nincs ott senki, győzködte magát; biztosan csak a csatorna mellett tanyázó patkányok…
  Újabb görcs tört rá, és ezzel minden megváltozott.

Vasárnap

– Gól! 
Mikey Driscoll a levegőbe bokszolt, amikor a labdája a hálóba érkezett. Csapattársai azonnal a nyakába ugrottak. Igen! Hős lett, végre! A tizenkét éven aluliak meccsének utolsó öt percét széles vigyorral az arcán játszotta végig.
  A bíró sípolt. Kiáltások harsantak, az éljenző tömeg a pályára tódult; főleg a játékosok barátai és szülei. Valaki a vállára emelte Mikey-t. Végre nem kellett a legkisebbnek éreznie magát. Most óriás lehetett!
  Barátja, Toby a tömegből mosolygott fel rá, ő visszavigyorgott. A klubház felé vitték, hogy átvegye a kupát. Tekintetével az anyját kereste a sokaságban, és csalódottan vette tudomásul, hogy most sem jött el. Összeszorult a szíve. Az anyja sosem jött el a meccseire, most miért tenné? Igaz, ez a kupadöntő volt… Ezért Mikey remélte, hogy talán… De le kellett nyelnie a csalódottságát.
  Lecsúszott az idegen vállról csapattársai közé. Mikey rúgta a győztes gólt, de Toby volt a csapatkapitány, így ő kapja majd a kupát. Mikey odaszaladt a barátjához. Toby egy fejjel magasabb volt nála, így felfelé kellett néznie; a szeme elé emelte a kezét, mert elvakította a lenyugvó nap fénye.
  – Szuper gól volt.
  – Aha – bólintott Mikey. – Figyelj, nálatok alhatnék ma este? – Keresztbe tette az ujjait. Anyjának már azt mondta, hogy Tobyéknál alszik. Kérlek, mondj igent, kérlek, mondj igent, fohászkodott némán.
  Toby tétovázott.
  – Meg kell kérdeznem az anyukámat. 
  – Persze. Oké. 
  – Miért akarsz nálunk aludni?
Mielőtt Mikey válaszolhatott volna, edzőjük, Rory Butler, a tömeg élére terelgette őket.
  – Gyertek, srácok! Díjkiosztó! Aztán mindenkit elviszek a McDonald’sba!
  A csapat ujjongott, Mikey-t magukkal ragadták az ünneplők, hamar elkeveredett Toby mellől. Ebben az esti melegben, no meg a játék hevében megizzadt, nagyon szeretett volna már lezuhanyozni. Vajon hazamenjen? De az anyjának már azt mondta, hogy Tobynál lesz… Á, mindegy, gondolta, mindenki büdös lesz, nem csak ő.
  Elvette a neki járó medált Rory Butlertől, majd Toby magasba emelte a kupát.
  A tömeg lassan szétoszlott, a szülők a kocsijaikban vártak a fiúkra, hogy elvigyék a csapatot a McDonald’sba. A csapat kisbusza is csak rájuk várt. Mikey követte a többieket az öltözőbe.
  – Ez volt az idény legjobb meccse! – veregetett mindenkit hátba Rory.
  Mikey kedvelte az edzőt. Körülbelül annyi idős lehetett, mint az anyja. „Harminc meg egynéhány”, mondta mindig, ha kérdezték tőle, hány éves.
  – Büszke vagyok rátok, fiúk! Itt az ideje az ünneplésnek! Szedelődzködjetek, találkozunk a Mekiben! A nuggetseket és a sült krumplikat én fizetem!
  A fiúk ujjongtak, majd úgy, ahogy voltak, rövidnadrágban-mezben, táskájukkal a kezükben és a csillogó érmekkel a nyakukban, zsibongva kitódultak az öltözőből.

***

Toby nem érezte jól magát. Persze, megnyerték a döntőt, és persze, itt ültek mindannyian a Mekiben egy asztal körül a világ legklasszabb edzőjével, és ették a nuggetset sült krumplival, de…
  Mikey az asztal másik végéből őt nézte nagy, barna szemével. Fenébe, gondolta Toby. Talán mégis meg kellene engednie neki, hogy náluk aludjon. Végül is, Mikey gyakran aludt náluk. De Toby aznap nem szerette volna, ha átmegy. A bátyja, Max is otthon lesz, és Toby utálta, ahogy a dolgok mentek, amikor Max is otthon volt. Senki nem jött el a meccsére sem, de ez nem bántotta; jobb volt neki nélkülük.
  Kisöpörte szőke haját a szeméből. Egyéni frizura volt, körbe rövidre nyírva, a feje tetején kicsit hosszabbra hagyva. Ecsethaj, mégse fest jól, mondta rá az anyja. Mikey, hogy lépést tartson vele, a magáét is hasonlóra vágatta, de a haja végét szőkére festette. Szörnyű, gondolta róla, de Mikey-nak ezt sosem mondta.
  Lelkesen rágta a szájába tömött csirkefalatot. Mikey-t pelenkás koruk óta ismerte; egy csoportba jártak óvodában, általánosban. De kezdtek felnőni. Továbblépni. Vajon Mikey még a középiskolában is a barátja lesz? Remélte. Szomorúan nézte, ahogy Mikey összegyűrte a viaszos papírokat, majd kidobta őket a kukába. A nyakában büszkén csillogva himbálózott az érem.
  Nevetés és élénk beszélgetés zaja vette körül, de Toby érezte a kettejük közti némaság fájdalmát. Figyelte Mikey-t, aki éppen a csapat fizioterapeutájával, Paul Duffyval beszélgetett. Na jó, Paul nem éppen fizioterapeuta volt, inkább sportorvos. Az is elég. Mindenki itt volt. Barry, a doki fia, aki folyton rajtuk lógott, piszkálódott, és a hülye tanácsaival nyaggatta őket. Tizenöt éves a csóka, mégis azt hiszi, hogy dirigálhat! Toby egyenesen sértőnek érezte az okvetetlenkedését. Aztán ott volt még Paul felesége, Julia, aki időnként a mezeket mosta. És Cidris Wes, a buszsofőr, aki a meccsekre vitte őket. Bertie Harris, aki azt hitte magáról, hogy ő a segédedző, pedig csak a klub mindenese volt. És persze Rory Butler. Az Edző, így, nagybetűvel. Toby mindig szerette, ahogy Rory rámosolygott, és szeretett visszamosolyogni rá, ugyanúgy, ahogy ő szokta, a teljes fogsorát kivillantva.
  Fenébe is, gondolta, miért ne lehetne Mikey ma nálunk? Max bekaphatja. Az egész hülye családja bekaphatja. Fogta az üres mcnuggettses dobozát és a maradék sült krumpliját, és már épp felállt volna, hogy kidobja a szemetet, amikor egy kezet érzett a vállán.
  – Toby, remekül játszottál ma.
  Toby kihúzta magát Bertie keze alól, és zavartan mosolygott a mindenesre.
  – Igen… köszi. Jó meccs volt. Frankón éreztem magam. 
  – Szuperül fedeztél. 
  – De Mikey rúgta a döntő gólt.
  – És milyen szép gól volt! Driscoll barátunk nem rúg sokat, igaz-e? De ez valóban szép volt. Ne feledd, jövő szombaton megünnepeljük a győzelmet!
  – Nem felejtem.
  Toby fogta a táskáját, és Mikey-t kereste a tekintetével. A gyorsétterem tele volt, zajos volt; ő elég magas volt ahhoz, hogy átnézhessen a fejek fölött, de nem látta a barátját.
  – Fenébe – motyogta. Éppen, amikor meg akarta volna mondani neki, hogy jöjjön csak.
  Mindegy, ha így, hát így; Mikey bánhatta.

***

Mikey úgy emlékezett, hogy az anyja bingózni ment, de különben sem számított rá, hogy otthon találja. Volt nála kulcs; Toby pedig bunkó volt aznap. Kit érdekel.
  Rángatta a vállán a táska pántját. Nyakában himbálózott az érem. Magában morogva trappolt hazafelé: Először lezuhanyozik, aztán frissíti a FIFA - t a PlayStationön, és míg a frissítés megy, megnézi, mi új van a Netflixen. Egyik haverja említett egy sorozatot, a Stranger Thingst. Jól hangzott. Tudta, hogy az anyja sosem hagyná, hogy ilyen horrorsorozatot nézzen, de ha nem volt otthon, akkor honnan tudná, hogy ő mit néz, ugyebár? Mi az, hogy! Levegőbe bokszolt a hirtelen jött szabadság örömére, és futni kezdett hazafelé. Az estéje jól fog telni, és ez a terv egészen felvillanyozta.
  Átkelt a forgalmi lámpánál, és az aluljáró felé került. Utálta az aluljárót, de arra hamarabb hazaért. Pfuj. Mindig félt, hogy a falak egyszer csak beomlanak, ő pedig a kavargó, sáros vízbe fullad.
  Egy üres sörösdobozt rugdalt maga előtt. A fémes zörgés mulattatta, de a zajt elnyomta valami motor dübörgése. Ügyet sem vetve rá haladt tovább, de a kocsi, amelynek motorja úgy morajlott, követte őt. Hátrafordult, benézett a szélvédőn. Amikor meglátta, ki vezeti a kocsit, elmosolyodott.
  – Jó estét – mondta. 
  – Ugorj be, hazaviszlek. 
  – Már nincs messze. 
  – Biztosan nagyon fáradt vagy már. Gyere, úgyis arra megyek. 
  – Akkor oké.
  Mikey megkerülte a kocsit, és beült az anyósülésre. Becsatolta magát. Az ajtózárak kattantak.
  – Egek, Mikey, de büdös vagy. 
  – Az biztos. Nem csoda – nevetett zavartan. 
  – Semmi baj. Majd teszünk róla.
 – Tessék? Mindjárt otthon vagyunk… Otthon rögtön lezuhanyozhatom – mondta, holott tudta, hogy a bojlernek legalább fél óra kell, mire felmelegíti a vizet.
  A vezető balra kanyarodott a zöld lámpánál, fel a Dublin hídra.
  Mikey kinézett az ablakon. Kétség mardosta a gyomrát.
  – Hé, nem erre lakom. Arra kellett volna menni.
  A másik nem válaszolt, csak ment előre némán. 
  – Rosszfelé megy! – fogta el a pánik a fiút.
  – Ó, Mikey, nagyon is jó felé megyünk. Ne aggódj. Bízz bennem. 
  Mikey lecsúszott az ülésen; lába a táskáját taposta. Óvatosan a vezetőülés felé sandított. „Bízz bennem”? Nem, Mikey nem bízott benne. De már nem volt mit tennie.

© Libri Kiadó, 2020


Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése