2020. május 11., hétfő

Értékelés + Beleolvasó + Nyereményjáték | Sara Collins: Frannie Langton vallomásai



Fülszöveg


Frannie Langton, a hajdan rabszolgasorban élő cseléd ellen brutális kettős gyilkosság a vád: a hatóságok szerint megölte gazdáját, a tudós George Benhamt és annak különc francia feleségét, Marguerite-t. Sorjáznak a terhelő tanúvallomások, melyekben Frannie csábítóként, boszorkányként, mesteri cselszövőként és szajhaként jelenik meg. Frannie azonban azt állítja, hiába múlik rajta az élete, képtelen felidézni, mi történt azon a végzetes éjszakán. Van azonban valami, amit el tud mondani: saját, kiszolgáltatott és hányattatott életének történetét, mely egy jamaikai ültetvényen kezdődött, ahol gazdája, egy velejéig romlott tudós szörnyű kísérleteiben segédkezett, és amely könnyen lehet, hogy az akasztófán ér véget. Vallomása megpecsételheti a sorsát, ugyanakkor az igazság olyan bűnöket is leplezhet, melyek borzalmasabbak akár a gyilkosságnál is... A Frannie Langton vallomásai egyrészt lélegzetelállító első regény, másrészt pedig egy olyan nő jellemrajza is, akinek sorsát a saját tettei alakítják egy olyan világban, amely az elpusztítására tör.


Sarah Collins regényét azért vettem a kezembe, mert szeretem a bírósági pereket feldolgozó könyveket. A vád és a védelem párharcát, a bizonyítási eljárás bonyolult, sokszor manipulatív folyamatát. De Frannie Langton vallomásai nem az lett, amit vártam. Hanem valami más, valami  sokkal több! 

Először is, vannak könyvek, melyeknél már az első fejezet elolvasása után tudom, hogy nagyon fogom szeretni. Így volt ez Frannie vallomásainál is. Bár a gyilkosság vádja, a rabszolgaság nagyon is komoly téma, mégis igazán olvasmányos történethez volt szerencsém. Ráadásul roppant kifinomult stílus jellemzi a könyvet. Egyedien lírai nyelvezete, gyönyörű vagy épp megmosolyogtató hasonlatai  kellemes ellenpontként hatottak a történet komolyságával szemben.
A történet egészét maga a főhős, Frannie meséli el nekünk. Az egyik szál, igazából a vékonyabb szál, a jelenben játszódik, melyben a korabeli bírósági eljárásról kapunk hiteles képet. A tárgyalás menetéből, a tanúvallomásokból kis részleteket kapunk, lassan folyatva a jelen történéseit, hogy közben bőven legyen időnk megismerkedni Frannie egész múltjával. Hisz a másik szál valójában Frannie memoárja, melyből megismerhetjük életét, kezdve születési helyével, egy jamaicai ültetvénnyel. A birtokkal, ahol gyermekként az a "szerencse" éri, hogy a nagy fehér házban nevelkedhet. Phibbah, a néger házvezetőnő ugyan igyekszik felnyitni a szemét, mennyire visszás is ez a szerencse, de Frannie ezt nem érti, nem akarja érteni. Másnak, többnek érzi magát a többi rabszolgánál, hisz miután megtanul írni, olvasni, olyan világ tárul elé, melyből mind többre vágyik. Aztán megtapasztalhatja, hogy mi az ára tudásvágyának. Titkos, bűnös események részesévé válik, de hát nem nagyon van választása. S bár a túlélési ösztön igazolhatja tetteit, lelkiismeretét azonban nem hallgattathatja el. 
Aztán Londonba érve rádöbben, hogy számára nincs szabadság. Bármit tesz, nem törhet ki a kor által rárakott béklyókból. Lehetősége sincs változtatni  helyzetén, társadalmi státuszán, hisz színes bőrű, ráadásul nő. Gondolatainak szabadságán kívül más szabadság nem adatik meg neki. Talán a szerelem hozhat változást számára, és megadhatja neki a valahová, valakihez tartozás felszabadító élményét? Vagy ez is csak csalfa ábránd? Hisz gyakran jutnak eszébe a  jamaicai házvezetőnő markánsan megfogalmazott, olykor bántónak tűnő megjegyzései, melyek sajnos az új világban is igaznak bizonyulnak.

Frannie életét meghatározó  férfiak, Langton és Benham, voltaképpen a gazdái. Bár a rabszolgaságról és a tudományos kutatásokról Benham nézetei valamelyeset humánusabbak, számomra mindketten negatív figurák voltak. De mielőtt férfigyűlölettel lehetne megvádolni, meg kell valljam, hogy a feleségek, Miss-bella és a Marguerite figuráit sem szerettem. Unatkozó, elkényeztetett, gyenge női karakterek voltak, akik szeszélyeik által vezérelve játszottak Frannie érzelmeivel, és nagyban hozzájárultak a tragikus események bekövetkezéséhez.
És hogy ezekhez Frannienek milyen köze van, az talán kiderül, mire a története végére ér. Bár nem tudni, hogy a részletgazdag visszaemlékezés megmenti-e Frannie-t vagy múltjának felidézése olyan titkokat fed fel, ami még inkább bajba sodorja.  

Ez a megdöbbentő, szívbemarkoló, olykor felháborító, ambivalens érzéseket keltő, de mindenképpen megindító történet egyértelműen az év egyik kiemelkedő alkotásává teszik Frannie Langton vallomását. Remélem, az írónő minél előbb jelentkezik újabb regénnyel. Én biztos vevő leszek rá! 

Végezetül egy-két csemege a könyvből:

"Csakhogy az igazság nem holmi kelme, amelyből mindenki a testére illő ruhát szabhat. Az igazság az, hogy a gyűlölet mellett volt szeretet is. Az igazság az, hogy a szeretet jobban fájt."

" Milyen igaz is, hogy a csúf emberek remélnek, míg a szépeknek elvárásai vannak, gondoltam. Személy szerint sosem értettem, mi értelme a szépségnek. Hiszen mindössze hús és csont szerencsés elrendezéséről van szó. A szépség nem tud gödröt ásni vagy kenyeret sütni."

"Ha valaha úgy hozná a szükség, akkor Byron lehetne a bizonyíték arra, hogy míg a férfit a kicsapongás felmagasztalja, addig a nőt bemocskolja. Ó Frances, nem gondolod, hogy mindenkinek kötelezően elő kellene írni naponta legalább egy vers elolvasását? Egy nő nem élhet pusztán regényeken!Ebben igaza volt. A regény olyan akár valami nagy pohár meleg ital, egy vers azonban vastüskeként hatol a fejedbe."

NYEREMÉNYJÁTÉK!!!

Az Old Bailey
London
1826. április 7.


Sosem tettem volna azt Madame-mal, amiről pedig állítják, hogy megtettem, mivel szerettem őt. Mégis azt mondják, ki kell ezért végezni engem, és azt akarják, hogy tegyek vallomást. De hogyan vallhatnám be azt, amiről magam sem hiszem, hogy elkövettem?


Első fejezet


  A tárgyalásom úgy veszi kezdetét, ahogy annak idején az életem: kiálló, vadul bökdöső könyökök, lökdösődés, köpködés. A bírósági fogdából a karzatra vezetnek, onnan le a lépcsőn, hogy végül elhaladjunk az asztal mellett, mely körül hemzsegnek az ügyvédek és az írnokok. Arcok suhannak el mellettem – akár egy áradó folyó –, az emberek moraja felerősödik, elvegyül az ügyvédek fojtott suttogásával. A zaj lüktet, zümmög, mint felingerelt méhek a bozótban. Amikor belépek, mindenki felém fordul. A tekintetük felnyársal.
  Lehajtom a fejemet, a cipőmet bámulom, és összekulcsolom a kezemet, hogy ne remegjen annyira. Úgy tűnik, itt van egész London – no persze, hiszen a város rajong a gyilkossági történetekért. Mindenkit ugyanaz az indulat feszít, mindenkit felajzott a „szörnyű kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok szenzációja”. Így fogalmaztak a Morning Chronicle -ban, amely újság maga is e szenzáció tintafekete termésének betakarítása körül tüsténkedik. Nem szokásom elolvasni, mi a véleménye rólam a lapoknak, mivel a sajtó olyan, akár a tükör, amit egy vásáron láttam a Strand közelében: úgy megnyújtotta a tükörképemet, mintha kínpadra vontak volna, és mivel két fejet mutatott, szinte magamra sem ismertem. Ha valaha is volt része abban a balszerencsében, hogy írtak önről az újságok, akkor pontosan tudja, miről beszélek.
  A Newgate-ben mindig akad porkoláb, aki pusztán a hecc kedvéért felolvassa nekem ezeket az irományokat, így vajmi keveset tehetek, hogy elkerüljem a dolgot.
 Amikor észreveszik, hogy megtorpantam, tenyerüket a hátamnak feszítve taszigálni kezdenek, én pedig a hőség ellenére megborzongok, és botladozva elindulok lefelé a lépcsőn.
  Gyilkos! Utamon ez a szó követ. Mészáros! A „mulatt mészáros”.
  Kénytelen vagyok ügetni, hogy lépést tudjak tartani a porkolábokkal, és ne bukjak orra. Miközben odalökdösnek a vádlottak padjához, érzem, ahogy torkomban egyre feljebb araszol a rémület. Az asztaluk mellett ülő ügyvédek tekintete tunya, mintha gyászos gúnyába bújt marhák volnának, de ezek a sokat tapasztalt vén rókák is felpillantanak, mert kíváncsiak a „mulatt mészárosra”. Még a kövér, selymesen fénylő talárú bíró is megbámul. Az arca kifejezéstelen és fonnyadt, mint a tavalyi krumpli. Felém sandít, és biccentéssel jelzi zsíros hajú fogalmazójának, hogy felolvashatja a vádiratot.

Vádat emelünk az Ében Franként, avagy a Fekete Franként is ismert FRANCES LANGTON ellen GEORGE BENHAM és MARGUERITE BENHAM meggyilkolásának ügyében, amennyiben a mi Urunk 1826-ik évének január 27. napján bűnös, és előre megfontolt szándékkal rátámadt Őfelsége a király két alattvalójára, GEORGE BENHAM-re és MARGUERITE BENHAM-re, és ennek során mellkasuk felső és középső részén addig döfködte és kaszabolta őket, míg életüket nem vesztették. Holttestükre Londonban, Montfort Street-i otthonukban talált rá a házvezetőnő, EUSTACIA LINUX. A vád képviseletében MR. JESSOP jár el.


  A karzat zsúfolásig megtelt, befurakodtak ide mindenféle népek, előkelő és közrendű személyek, meg a csőcselék, minthogy a bíróság azon ritka helyek egyike, ahol mindezek szoros közelségben mutatkoznak – a matt selyem mellett a kasmírsál, a fejkendő. Fészkelődve csusszannak odébb a fapadon, megsavanyodó tej szaga árad belőlük, a disznóhúsé, amit Phibbah egyszer véletlenül ott felejtett a veranda alatt. Az a fajta szag, amelytől öklendezni kell. Vannak, akik az erszényükből előhalászott kandírozott narancshéjat szopogatják, az állkapcsuk jár, akár egy pár evező – ők azok, akik képtelenek elviselni bármiféle tisztességes emberi szagot. Hölgyek. Ismerem a fajtájukat.
  Jessop beakasztja mindkét hüvelykujját a talárja hasítékába, és feltápászkodik. A hangja, akár a hajótestnek verődő víz csobogása. Oly halk. Mintha bizony a saját kandallója mellett csevegne. Pontosan ez is a célja: azt akarja, hogy mindenki előrehajoljon, hogy mindenki odafigyeljen rá.
  – Uraim, január huszonhetedikének estéjén Mr. és Mrs. Benham halálos sebeket kapott. Mr. Benham a könyvtárban, Mrs. Benham a hálószobájában. A vád szerint ez a… nő… a bíróság előtt álló fogoly követte el e bűnöket. Aznap este valamivel korábban összeszólalkozásra került sor a szalonban, melynek során azzal fenyegette az áldozatokat, hogy megöli őket. E fenyegetésnek több tanúja is volt: a vendégek, akik aznap este részt vettek Mrs. Benham egyik nagy népszerűségnek örvendő estélyén. Hallani fogják ezeket a vallomásokat. Önök elé áll a házvezetőnő, Mrs. Linux is, aki elmondja majd, hogy látta, amint a vádlott belép Mrs. Benham szobájába nem sokkal azután, hogy az asszonyuk nyugovóra tért. Mrs. Linux aznap hajnali egy körül maga is felment – ekkor talált rá az uraság holttestére az emeleti könyvtárban. Ezt követően Mrs. Benham hálószobájába indult, ahol az ágyban megpillantotta a ház úrnőjének holttestét, mellette pedig a vádlottat. Az asszonya ágyában. Ott aludt. Amikor a házvezetőnő felrázta, a vádlottnak véres volt a keze, s ruhája ujján is rászáradt vérfoltokat találtak. Letartóztatása és fogva tartása során a vádlott… mind a mai napig… nem volt hajlandó beszélni arról, hogy mi is történt azon a bizonyos éjszakán. A hallgatás azoknak a menedéke, akik nem tudják egyenes, nyílt módon megvédeni magukat. Nos, ha most képes magyarázattal szolgálni, akkor azt biztosan hallani fogják, uraim… egész biztosan hallani fogják. Nekem azonban úgy tűnik, hogy egy ilyen körülmények között elkövetett bűnre lehetetlen elfogadható magyarázatot adni.
  Megmarkolom a korlátot, a béklyó megcsörren, mint valami kulcscsomó. Képtelen vagyok odafigyelni arra, amit mond. A tekintetem végigpásztáz a helyiségen, és megállapodik a bíró mögött kifüggesztett kardon, mely ezüstösen fénylik, akár a hold egy szelete. Kibetűzöm az arannyal kivert szavakat alatta. „A hamis tanúzás nem marad büntetlen, s elvész, ki hazugságot szól.” Nahát. Mindannyian elveszünk, hazugok és igazmondók egyaránt, habár az Old Bailey feladata az, hogy a hazugokat gyorsabban elveszejtse. Engem azonban nem ez rémít meg. Hanem az, hogy úgy halok meg, hogy azt hiszem: én voltam az, aki megölte Madame-ot.
  Látom önt az ügyvédek asztalánál. Felnéz, és futólag biccent. A tekintete úgy terül rám, mint pokróc a lóra. Ott az összes ellenem szóló bizonyíték – mint valami büféasztalon nagy gonddal elrendezett porcelán étkészlet: Benham kravátlija, zöld brokátmellénye; Madame levendulaszínű selyemruhája, alsóinge, fejpántja a hattyútollal, melyet szintén levendulaszínűre festettek, hogy illjen a ruhához. És ott van Linux henteskése, amely legjobb tudomásom szerint végig a tokjában volt, lent a konyhában, míg én fent időztem Madame szobájában.
  Csakhogy ön nem ezeket szemléli borús homlokkal, hanem a mellettük elhelyezett tárgyat. Amikor meglátom, az aggodalom görcsbe rántja a gyomromat. Széles szájú patikai üveg, benne ott lebeg, magába kunkorodva, akár egy ökölbe szoruló kéz. A magzat. Amikor valaki véletlenül meglöki az asztalt, úgy tapad az üveg oldalához, mintha egy orcához simulna. Ön kérdőn felvonja a szemöldökét, csakhogy erre nem válaszolhatok. Nem számítottam arra, hogy itt látom viszont. A magzat. Miért engedélyezték, hogy idehozzák? Vajon azt fogják kérni, hogy beszéljek róla?
  Amikor megpillantom, a térdem remegni kezd, és újra átélem annak az éjszakának minden borzalmát. Csakhogy ez a szív, az elme önnön helye, amint azt Milton megfogalmazta, „és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt”. 1 Hogyan teszi? Az emlékezés vagy felejtés által. Az elme egyedül ezekkel képes megtéveszteni.
  Megrohan egy emlék. Madame a könyökére támaszkodva az ágyon hever, lábujjai az ég felé néznek, a kezében ott az alma, melynek elfogyasztására hiába próbálom rávenni. – Figyelj csak! Figyelsz? – Egyik lábát meglendíti, a levegőbe rúg.

  Egy messzi vándor jött, ki ős romok 
Felől regélt: A pusztán szörnyü két 
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok 
Lep egy kőarcot. Homloka setét.

  Csak fél füllel hallgatom, mert ez annyira képtelenség… lehetetlen, hogy velem történik… hogy az asszonyom ott fekszik mellettem az ágyában, és verset szaval nekem! Emellett az is megosztja figyelmemet, hogy ez alkalommal az én feladatom sasszemmel vigyázni a lelki egyensúlyát – ahogy azt nevezik –, mintha tűzhelyen gyöngyöző étel volna. Vajon jól van? Egyfolytában ezt a kérdést teszem fel magamnak. Jól van?
  Felém fordul. – Tetszik?
  – Ki írta? – tudakolom, s leheletem meglibbenti a haját.
  – Shelley. Bár én Byront jobban kedvelem, te nem? A melodráma fejedelme. – Lehunyja a szemét. – Ha valaha úgy hozná a szükség, akkor Byron lehetne a bizonyíték arra, hogy míg a férfit a kicsapongás felmagasztalja, addig a nőt bemocskolja. Ó, Frances, Frances, nem gondolod, hogy mindenkinek kötelezően elő kellene írni naponta legalább egy vers elolvasását? Egy nő nem élhet pusztán regényeken!
  Ebben igaza volt. A regény olyan, akár valami nagy pohár meleg ital, egy vers azonban vastüskeként hatol a fejbe.
  Ezt a történetet elmeséltem önnek tegnap, amikor először találkoztunk. Nem tudom, miért tettem, talán mert azt akartam, hogy megtudjon valamit rólam és Madame-ról mindazon szörnyűségeken kívül is, melyekről mindenki beszél. Maguk, ügyvédek oly utálkozva kerülik a hallomásból szerzett tudást, mint ültetvényes a nádipatkányt – egy bírósági tárgyalás során azonban az ember egyéniségét hallomásból szerzett hírcsokorrá zsugorítják.
  – John Pettigrew – mutatkozott be, felém nyújtva a kezét. A másikban még mindig ott volt a megbízása, melynek szalagja leomlott a csuklójára. Dús, sötét tincsei alól rám sandított. Láttam, még nálam is nyugtalanabb, amikor belegondol, hogy mi minden áll előttünk.
  Aztán így folytatta: – Az ég szerelmére, adjon a kezembe valamit, amivel megmenthetem a kötéltől.


3993762140723753. sy475 45711934. sy475 44776927. sy475 45033992. sy475 5269547642751804. sy475

Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése