2020. május 18., hétfő

„Igen, ​árnyvadász vagyok. Éles kard, még élesebb nyelv.” | Értékelés + Beleolvasó + Borítók | Cassandra Clare: Éjfél kisasszony



Fülszöveg


Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

„Igen, ​árnyvadász vagyok. Éles kard, még élesebb nyelv.”
Főszerepben az árnyvadászok!

Öt év telt el a Mennyei tűz városa eseményei óta, amikor az árnyvadászok a kihalás szélére sodródtak. Emma Carstairs már nem gyászoló kislány, hanem egy fiatal nő, aki elszántan keresi szülei gyilkosát, hogy megbosszulhassa szeretteit és az őt ért veszteségeket.
Oldalán a parabataiával, Julian Blackthornnal egy démoni cselszövést próbál felderíteni Los Angelesben, a Sunset sugárúttól egészen a Santa Monica partjait mosó, igéző tengerig követve a nyomokat. Emmának meg kell tanulnia bízni a szívében és az eszében. A szíve azonban veszélyes irányba húzza…
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Julian bátyja, Mark – akit a tündérek öt évvel ezelőtt elraboltak – egy alku részeként váratlanul hazatérhet. A tündérek mindenre hajlandók, hogy kiderítsék, ki gyilkolja a fajtájukat… és ehhez szükségük van az árnyvadászok segítségére. Ám a tündérek földjén másként telik az idő, így Mark alig öregedett, és nem ismeri meg a családját. Vajon valóban sikerülhet visszatérnie közéjük? Tényleg elengedik a tündérek?

Cassandra Clare új sorozatának szívfacsaró első része telis-tele van csillogással, bűbájjal és persze árnyvadászokkal…

„Új sorozat a démonvadászat közben kibontakozó tiltott szerelem koronázatlan királynőjétől… Clare egyedi stílusának rajongói imádni fogják a lenyűgöző új szereplőgárdát, a perzselő szenvedélyt és a gyilkos indulatokat.” – Kirkus Reviews

Igen, igen és újra csak igen!!!! Ismeritek az érzést, amikor úgy olvastok egy könyvet, és úgy teszitek le, hogy csillog a szemetek a lelkesedéstől? Na, én így voltam, amikor először belecsöppentem Cassandra Clare árnyvadász univerzumába és azóta sem tudtam kikeveredni belőle. A tetőpontom a Csontváros sorozat volt, s bár mindegyiket imádtam, azt az eufóriát, amit akkor éreztem, eddig egyik kötet sem tudta visszahozni. Egészen mostanáig, az Éjfél kisasszonyig. Nem gondoltam, hogy valaki Jace-nek nálam egyáltalán a nyomába érhet, de jelentem, Julian nagyon is megközelítette, úgyhogy ezúton is nyakába akasztom az ezüstérmet. És mivel Cassandra abszolút nem zárkózik el a nem hétköznapi szerelmi kapcsolatoktól, nem fog megsértődni, ha kijelentem, hogy Mark Blackthorn és Kieran is megérne számomra egy ajtócsapkodást:) Rájöttem, hogy bejönnek a felemás szemű pasik, hát még ha a haja színét is tudja változtatni :D De komolyra fordítva a szót: Egyszerűen imádtam az egész Blackthorn családot, és Emmát is, aki totál kedvenc lett a vagányságával, keménységével, amellett pedig rendkívül érzékenynek is tartottam. spoiler: gyakorlatilag a korbácsolós jelenet tette fel az i.-re, a már amúgy is ott lebegő pontot. spoiler vége. Na nem mintha Emma nem tudna ökörséget csinálni (lásd a regény vége), de valahol azért értem a hozzáállását. Persze a könyvek fele nem születne meg ilyen alapon, ha a szereplők inkább szépen megbeszélnék a dolgaikat a kerülőutak helyett. Egyébként nagyon bírtam az összes Blackthorn-testvért, Cassandra mindegyükekben egy külön világot alkotott, mindegyikük személyiségének megvan a varázsa, és mind nagyon szerethetők is. Ahogy Christina is, aki szintén hamar belopta magát a szívembe. Tökéletesen együtt tudtam vele érezni a múltja miatt. Malcolm is szimpi volt, amikor pedig Magnus megjelent, megfényesedett az életem. Ő és Alec még mindig a legtökéletesebb páros a szememben. Az árnyvadász könyvekben a szereplők és a humor mellet mindig odavagyok a kriminalisztikai szálért is, a mostani azonban eddig mindent vitt. Nemcsak a nyomozás izgalma ragadott magával, de az egésznek a kerettörténete is brutálisan jól sikerült szerintem. Mindenből éppen annyit kaptunk, amennyit kellett, nem keltett hiányérzetet, és nem volt túlírva sem. Az utolsó lapig tartogatott meglepetéseket, nagyon kíváncsi vagyok, hogy a továbbiakban mit hoz ki belőle az írónő. Nem véletlen vártam meg az Éjsötét királynő megjelenését, mert tudom, hogyha ebbe a világba egyszer belecsöppenek, akkor csak egy szót tudok mondani: még!!! Ötcsillagos!!! 

PROLÓGUS

Los Angeles, 2012

  Kit imádta az árnypiaci éjszakákat.
  Ezeken az éjjeleken az apja megengedte, hogy elhagyja a házat, és segítsen neki a bódénál. Kit hétéves kora óta járt az árnypiacra. Most, nyolc évvel később még mindig ugyanúgy megdöbbent és elámult, amikor végigment a Kendall közön Pasadena óvárosában, amíg egy csupasz téglafalhoz nem ért – aztán átlépett rajta, be a színek és fények ragyogó birodalmába
  Mindössze néhány utcára innen hétköznapi üzletek sorakoztak: laptopokat és egyéb kütyüket árusító Apple mintaboltok, gyorséttermek és bioboltok, nagy áruházláncok és trendi butikok. Ám ez a sikátor egy óriási térre nyílt, amit minden oldalról varázslat óvott attól, hogy valaki csak úgy könnyelműen betévedhessen az árnypiacra.
  A Los Angeles-i árnypiac akkor tűnt elő, ha meleg volt az éjszaka, és egyszerre létezett is, meg nem is. Kit tudta, hogy amikor az élénk színekkel kidekorált standok közé lép, olyan helyre kerül, ami eltűnik majd, amint megjelennek a felkelő nap első sugarai.
  Ám amíg a piacon lehetett, jól érezte magát. Ez egészen más volt, mint amikor olyanokkal volt körülvéve, akik nem rendelkeztek az övéhez hasonló különleges képességgel. Az apja „istenadta tehetség”-nek hívta, bár Kit inkább istencsapásának érezte. Hyacinth, a lila hajú jövendőmondó, akinek a piac szélén állt a standja, egyszerűen a Látásnak nevezte.
  Kit ezt sokkal találóbb névnek vélte. Elvégre egyedül az különböztette meg őt az átlagos gyerekektől, hogy olyasmiket is látott, amiket a többiek nem. Néha ártalmatlan dolgokat: a repedezett járda melletti száraz fűből előbújó pixiket, sápadt képű vámpírokat késő este a benzinkútnál, vagy azt a pasast, aki a bisztró pultján kocogtatta az ujjait, és amikor Kit jobban megnézte magának, látta, hogy a keze valójában vérfarkaskarmokban végződik. Kisgyerekkora óta látott ilyesmiket, és az apjának is megvolt ugyanez az adottsága. A Látás képessége öröklődött a családban.
  Az volt a legnehezebb, hogy az ember ellenálljon az ösztönös késztetésnek, és ne reagáljon a látottakra. Amikor Kit egy délután hazafelé tartott a suliból, meglátott egy falka vérfarkast, akik egymást marcangolták egy elhagyatott játszótéren. A fiúnak földbe gyökerezett a lába, és addig üvöltött, amíg meg nem jelentek a rendőrök, ám azok semmit sem láttak. Ezek után az apja alig engedte ki a házból, és megengedte neki, hogy egyedül tanuljon, régi könyvekből. Kit rendszerint az alagsorban videojátékozott, és ritkán merészkedett ki, leginkább csak nappal, vagy amikor megnyílt az árnypiac.
  A piacon nem kellett magába fojtania a reakcióit. Az árnypiacot még a törzsközönsége is színpompásnak és bizarrnak látta. Ifrítek tartottak pórázon különféle mutatványokat előadó dzsinneket, és gyönyörű kis périk táncoltak olyan standok előtt, ahol csillogó, veszélyes porokat lehetett kapni. Az egyik bódénál egy banshee azzal kecsegtette a vásárlókat, hogy megjósolja a haláluk időpontját, bár Kit fel nem foghatta, miért akarná ezt bárki is előre tudni. Egy klurikón felajánlotta, hogy megtalál bármilyen elveszett tárgyat, egy vállig érő, élénkzöld hajú, fiatal boszorkány pedig elvarázsolt karkötőket és nyakláncokat árult, amik állítólag képesek voltak szerelmi vágyat ébreszteni valakiben. Amikor Kit a boszorkányra nézett, a lány elmosolyodott.
  – Ejnye, Rómeó! – bökte oldalba az apja. – Nem azért hoztalak ide, hogy flörtölj. Segíts felrakni a táblát!
  Odarúgta Kitnek a hajlított fémből készült kisszéket, majd átnyújtotta neki a fadarabot, amibe beleégette a bódéja nevét – azaz a sajátját: Johnny Rook.
  Nem volt valami fantáziadús elnevezés, de Kit apjában soha nem is tengett túl a kreativitás. Ami elég furcsa – gondolta Kit, miközben felállt a kisszékre, hogy kiakassza a táblát – olyasvalakitől, akinek ügyfelei között akadt boszorkánymester, vérfarkas, vámpír, kobold, lidérc, szellem, valamint egy alkalommal még sellő is. (Utóbbival titokban találkoztak a SeaWorld delfináriumban.)
  Bár igaz, hogy talán nem is volt szükség hivalkodóbb táblára. Kit apja különféle főzeteket és porokat árult – illetve kéz alatt még kétes legalitású fegyvereket is –, ám valójában nem ez vonzotta a kuncsaftokat a standjához. Hanem az a tény, hogy Johnny Rook olyan pasas volt, aki mindenről tudott. Semmi sem történhetett a Los Angeles-i alvilágban anélkül, hogy ő tudomást ne szerzett volna róla, nem akadt olyan befolyásos alak, akinek ne tudta volna valami titkát vagy az elérhetőségét. Olyan ember volt, aki jó pénzért bármiről tudott információval szolgálni.
  Kit leugrott a székről, az apja pedig a kezébe nyomott két ötvendollárost.
  – Menj, váltsd fel valahol! – mondta anélkül, hogy a fiúra nézett volna. Előhúzta a pult alól piros főkönyvét, és nekiállt lapozgatni, valószínűleg azt számolgatta, hányan tartoznak neki. – Ennél kisebb pénzem nincs.
  Kit bólintott, és otthagyta a bódét. Örült, hogy elszabadulhat. Bármilyen megbízás jó kifogás volt arra, hogy a piacon bóklásszon. Elment egy stand mellett, teli fehér virágokkal, amik átható, édes, mérges illatot árasztottak, meg egy olyan mellett, ahol drága öltönyt viselő alakok röplapokat osztogattak egy tábla előtt, amin az állt: Csak részben vagy természetfeletti? Nem vagy egyedül! Jelentkezz az őrző követőinek sorsolására! Engedd be a szerencsét az életedbe!
  Egy vérvörös ajkú, sötét hajú nő megpróbált Kit kezébe nyomni egy röplapot. A fiú nem fogadta el, mire a nő kacér pillantást vetett a feje fölött az apjára, aki elvigyorodott. Kit a szemét forgatta: folyton kis szekták alakultak valami alsóbbrendű démon vagy angyal imádatára. Soha semmi nem sült ki belőlük.
  Kit megkereste az egyik kedvenc standját, és vett egy pohár pirosra festett jégkását, aminek olyan íze volt, mintha maracuját és málnát kevertek volna össze tejszínnel. A fiú igyekezett ügyelni arra, kitől vásárol a piacon – voltak itt olyan finomságok és italok, amik tönkretehették az ember egész életét –, de Johnny Rook fiával úgysem mert volna szórakozni senki. Johnny Rook mindenkiről tudott valamit. Aki ujjat húzott vele, hamar azon kaphatta magát, hogy a titkai többé már nem titkok.
  Kit sétálgatott egy kicsit, aztán visszament ahhoz a boszorkányhoz, aki elvarázsolt ékszereket árult. A lánynak nem volt saját bódéja; szokás szerint egy nyomott mintás szarongon üldögélt, azon a fajta olcsó, élénk színű kendőn, amit a tengerparti sétányokon lehetett kapni. Amikor Kit közelebb ért, felnézett.
  – Szia, Wren! – szólt a fiú. Kételkedett benne, hogy ez volna a lány igazi neve, de az árnypiacon mindenki így szólította őt.
  – Halihó, szépfiú! – A lány arrébb húzódott, hogy Kit elférhessen mellette, karkötői és bokaperecei hangosan csilingeltek. – Mi szél hozott szerény hajlékomba?
  A fiú leült mellé a földre. A farmerja elnyűtt volt, a térde több helyen ki is lyukadt. Legszívesebben lenyúlt volna egy kicsit az apjától kapott pénzből, hogy vegyen magának néhány új holmit.
  – Fel kéne váltatnom apámnak két ötvenest.
  – Pszt! – intette le a lány. – Vannak itt olyanok, akik két ötvenesért elvágnák a torkodat, és eladnák a véredet sárkányvérként.
  – Engem ugyan nem mernének bántani – felelte Kit magabiztosan. – Itt egy ujjal sem érhet hozzám senki. – Hátradőlt. – Hacsak én magam nem akarom.
 –  Na, tessék! És én még azt hittem, elfogyott a szemtelen flörtölő talizmánom.
  – Én vagyok a te szemtelen flörtölő talizmánod.
Kit rámosolygott egy párra, akik elsétáltak mellettük: egy magas, jóképű fiúra, akinek sötét tincsei közt egy fehér virított, meg egy barna hajú lányra, aki napszemüveget viselt. Mintha észre sem vették volna. Wren viszont felkapta a fejét, ahogy meglátta a mögöttük megjelenő vásárlókat: egy nagydarab fickót meg egy nőt, akinek barna haja hosszú, befont varkocsban lógott le a hátára.
  – Védelmező talizmánt? – kérdezte Wren megnyerő mosollyal. – Garantáltan megóvja magukat. Arany és bronz is van, nem csak ezüst.
  A nő vett egy holdköves gyűrűt, és felhúzta, majd tovább csevegett a társával.
  – Honnan tudtad, hogy vérfarkasok? – kérdezte Kit.
   A tekintetükből – felelte Wren. – A vérfarkasok mindig hirtelen elhatározásból vásárolnak. És a pillantásuk sosem időzik az ezüst ékszereken. – Felsóhajtott. – Rengeteg védelmező talizmánt adok el, mióta elkezdődtek azok a gyilkosságok.
  – Milyen gyilkosságok?
  Wren grimaszt vágott.
  – Valami őrült mágikus ügy. Megégetett és vízbe fojtott holttestek bukkannak elő, levágott kézzel, telerajzolva démoni írásjelekkel… Mindenfélét beszélnek a dologról az alvilágban. Hogy lehet az, hogy te nem hallottál erről semmit? Nem figyelsz a pletykákra?
  – Nem – felelte Kit. – Nem igazán. – A vérfarkaspárt figyelte, akik a piac északi vége felé tartottak, ahol a likantrópok szoktak gyülekezni, hogy megvásárolják mindazt, amire a fajtájukbelinek szüksége van: fából és vasból készült evőeszközt, farkasfüvet, letéphető nadrágot (legalábbis Kit így képzelte).
  Az árnypiac elméletben az a hely volt, ahol a különféle alvilágiak elvegyülhettek, ám a gyakorlatban fajtájuk szerint szoktak csoportokba verődni. Az egyik részen gyülekeztek a vámpírok, hogy ízesített vért vásároljanak, vagy új alattvalókat keressenek maguknak azok közül, akik elveszítették gazdájukat. A piac másik végében indákkal-virágokkal benőtt pavilonok voltak, ahol tündérek kószáltak, talizmánokat árultak, és suttogva jósolták meg a jövőt. Távol tartották magukat a piac más részeitől, mivel elvileg tilos volt úgy üzletelniük, mint a többieknek. A boszorkánymesterek, akik ritkán bukkantak fel, és nagy félelmet keltettek, a piac legtávolabbi pontján foglaltak el standokat. Minden boszorkánymesteren akadt valami jellegzetesség, ami elárulta démoni származásukat: egyeseknek farka volt, másoknak szárnya vagy íves szarva. Kit egyszer látott egy boszorkánymester nőt, aki tetőtől talpig kék volt, akár egy hal.
  És persze itt gyűltek össze mindazok, akik birtokolták a Látás képességét, mint Kit meg az apja: azok az átlagemberek, akik képesek voltak meglátni az árnyvilágot, akiket nem vakított el az álca. Wren, az önjelölt boszorkány is közéjük tartozott. Fizetett egy boszorkánymesternek, hogy tanítson meg neki néhány alapvető varázsigét, de igyekezett nem felhívni magára a figyelmet. Az embereknek nem volt szabad varázsolniuk, ám a feketepiacon virágzott a kereskedelem a tiltott magánórák terén. Jó pénzt lehetett keresni a varázslás tanításával, már ha nem kapták el a tilosban járót az…
  – Árnyvadászok – szólalt meg Wren.
  – Honnan tudtad, hogy épp rájuk gondolok?
  – Mert pont ott állnak. Ketten. – A lány jobbra bökött az állával, szemében riadalom villant.
  Ami azt illeti, az egész piacon eluralkodott a feszültség, az árusok igyekeztek feltűnés nélkül elrejteni a halálfejes talizmánjaikat meg a mérgekkel és bájitalokkal teli üvegcséiket, dobozaikat. A pórázon tartott dzsinnek elbújtak a gazdáik mögé. A périk abbahagyták a táncot, és az árnyvadászokat figyelték, szépséges arcuk elkomorult.
  Az árnyvadászok ketten voltak, egy fiú és egy lány, úgy tizenhét-tizennyolc évesek lehettek. A fiú vörös hajú volt, magas, sportos testalkatú. Kit nem látta a lány arcát, csak sűrű, szőke haját, ami egészen a derekáig omlott le. Arany markolatú kard volt a hátára szíjazva, és olyan magabiztossággal vonult, amit nem lehet mímelni.
  Mindketten fekete szerelést viseltek, azt a harci öltözéket, ami már messziről jelezte, hogy nephilimek: vagyis félig emberek és félig angyalok, a természetfeletti lények megkérdőjelezhetetlen urai ezen a földön. A bolygó szinte minden nagyvárosában voltak intézeteik – akár az óriási rendőrkapitányságok –, Riótól kezdve Bagdadon és Lahoron át egészen Los Angelesig. A legtöbb nephilim eleve annak született, ám emberből is teremthettek árnyvadászt, ha úgy tartotta kedvük. Az árnyvadászok mostanában minden erővel igyekeztek harcosokat toborozni, mivel rengeteg társukat veszítették el a sötét háborúban. A pletykák szerint bárkit elraboltak, aki még nem töltötte be a tizenkilencedik életévét, és bármi jelét mutatta annak, hogy talán alkalmas árnyvadásznak.
  Más szóval bárkit, aki birtokolta a Látás képességét.
  – Apád standja felé tartanak – suttogta Wren. Igaza volt. Kit egész testében megfeszült, miközben figyelte, ahogy a páros befordul az apja bódéjához vezető sorba, és határozott léptekkel a Johnny Rook feliratú tábla felé tartanak.
  – Állj fel! – Wren már föl is ugrott, aztán talpra rántotta Kitet. A lány lehajolt, és felkapta a kendőt, benne az árujával. Kit észrevett a kézfején egy furcsa jelet: a szimbólum vonalai mintha láng alatt folyó vizet ábrázoltak volna. Talán unalmában rajzolta a kezére. – Mennem kell.
  – Az árnyvadászok miatt? – kérdezte Kit meglepetten, és hátralépett, hogy elengedje a lányt.
  – Pszt! – súgta oda neki Wren, majd elviharzott, színes haja csak úgy lobogott mögötte.
  – Fura – motyogta Kit, és elindult az apja bódéja felé. Oldalról közelítette meg, lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel. Mérget mert volna venni rá, hogy az apja ordítozna vele, ha az árnyvadászok előtt mutatkozna – pláne figyelembe véve a pletykát, miszerint a nephilimek erőszakkal besoroznak minden tizenkilenc év alatti mondént, aki látja az árnyvilágot –, de nem bírt uralkodni magán: muszáj volt hallgatóznia.
  A szőke lány a fapultra könyökölt, és előrehajolt.
  – Örülök, hogy látom, Rook – mondta megnyerő mosollyal.
  Kit nagyon szépnek találta. A lány idősebb volt nála, és a fiú, akivel érkezett, jóval magasabb volt Kitnél. Ráadásul a lány árnyvadász, vagyis Kitnek végképp esélye sem lehetett nála, de akkor is szépnek találta. A karja fedetlen volt, és egy hosszú, halvány heg húzódott a könyökétől a csuklójáig. Fekete tetoválások borították az egész karját, furcsa szimbólumok mintázatával vonták be a bőrét. V-nyakú felsőjének dekoltázsából is kikandikált egy tetkó.
  Kit tudta, hogy ezek rúnák, bűvös jelek, amikből az árnyvadászok az erejüket nyerik. Csak árnyvadászokra kerülhettek ilyen rúnák. Ha egy átlagember vagy egy alvilági bőrére próbálták volna felrajzolni, az illető garantáltan beleőrül.
  – És ez ki? – kérdezte Johnny Rook, miközben az árnyvadász fiúra biccentett. – A híres parabatai?


2880962229483974. sx318 35286385. sx318 41430985. sx318 354640263639321835109773


Share:

0 Comments:

Megjegyzés küldése